John Keats (London, 1795. október 31. – Róma, 1821. február 23.), a nagy angol romantikus költők egyike, a "Szépség Költője."

John Keats
William Hilton festménye, 1839 előttről
William Hilton festménye, 1839 előttről
Lásd még
Szócikk a Wikipédiában
Művek a Wikiforrásban
Művek a Cervantes Virtualon
Médiaállományok a Wikimédia Commonsban
Művek a Project Gutenbergben

Idézetek tőle szerkesztés

  • Semmi sem valódi, amíg ki nem próbáljuk - még egy szólás sem igazi szólás, ameddig saját életünk nem szolgáltat példát rá.
  • Még jobban szeretlek azért, mert azt hiszem, csakis önmagamért kedveltél meg, s nem befolyásolt semmi más.
  • Semmi sem világos, amíg az ember nem tapasztalja meg. Még egy közmondás sem közmondás, amíg életed nem példázza a bölcsességét.
  • Édes a hallott dal, de mit a fül
    meg sem hall, még szebb.
  • A Szép: igaz s az Igaz: szép! - sose
    áhitsatok mást, nincs főbb bölcseség!
  • Szeretnék hinni a halhatatlanságban...
    Ha arra ítéltettem, hogy boldog legyek veled - a leghosszabb élet is rövid.
    Bárcsak hinnék a halhatatlanságban - bárcsak örökké élhetnék veled!
  • A filozófiai alapigazságok csak akkor alapigazságok, ha szívverésünkben érezzük azokat: olvasunk nagyon szép dolgokat, de sohasem érezzük át teljességükben, míg magunk is meg nem jártuk a költő útját.
  • Ha a költemény nem jön olyan természetesen, ahogy levél sarjad a fán, jobb, ha egyáltalán nem is jön létre.

Idézetek verseiből szerkesztés

A tenger

Ha szemgolyód a kínoktól sötét:
legelje hát a tenger távolát;
ha füled durva zajjal megtelik
s únja az élet súlyos dallamát:
egy vén barlang mellett merengj, amíg
meghallod majd a nimfák énekét.
                  (Vas István fordítása)

Az őszhöz
Hol a tavasz nótái? mind halott?
Mi gondod rá! van néked is zenéd:
Míg esti felleg sző be halk napot,
S a tarlón rózsák színét szűri szét,
A parti fűzfák közt busongva dong
A szúnyograj, mely száll meg szétomol,
Mert kapja-ejti kényén könnyű lég;
Kövér nyáj béget s visszazeng a domb,
Tücsök cirpel, veres begy is dalol:
Vékonyka fütty a szérűskert alól,
S gyűlő fecskék zajától zúg az ég…
                  (Tóth Árpád fordítása)

Óda egy görög vázához
Oh, boldog lombsor, el nem száradó,
Melynek a tavasz búcsút sohsem int,
Oh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
Fújván örök sipod szíved szerint,
S óh, százszorosan boldog szerelem,
Örökre hév s örök örömre kész,
Zsibongó, zsenge vágy: még! egyre még!
- Mily más a bús, halandó gyötrelem,
Melytől a szív megundorul s nehéz,
S a nyelv kiszárad és a homlok ég...
                  (Tóth Árpád fordítása)

A dombtetőn megálltam egy napon
A dombtetőn megálltam egy napon,
hűs volt a lég és nyugtató nagyon:
a bimbók, nyújtogatva már alig
lebiccenő, parányi száraik
csapott ivű, finom levélhegyét,
még őrizték a hajnal ékszerét,
mit az zokogva szertepergetett.
Az égi kék mezőn a fellegek,
akár a gyapjavett, habosfehér
juhnyáj, aludtak; míg aztán a szél
egy nesztelen kis neszt a lombra csent,
talán csak mélyet sóhajtott a csend,
mert a gyepen se volt az átható
árnyak között a mozgás látható.
(…)

Téged dicsérlek minden dics helyett,
ki küldöd ránk az édes ihletet.
Mitől jöhet tudós, poéta lázba?
Tőled, Természet éke, égi lámpa!
Komor nyugalmu, józan sor mögött
nekünk a bérci fenyves hömpölyög;
a mese higgadt, szép szavaival
bokros tisztásra, biztonságba csal;
s ha szárnyat bont a ragyogó rege,
a lélek együtt fuldokol vele:
(…)
               (Gergely Ágnes fordítása)

Az álomhoz
Ó, csöndes éjjel enyhe balzsama!
Lágy ujjaiddal érints könyörülve
s fénytől futó, éjimádó szemünkre
boruljon a felejtő éjszaka;
ó, édes Álom! hogyha akarod,
törd meg dalom most s fogd le gyenge pillám,
vagy várd meg a záró áment, amíg rám
a mákonyos ágy suttog altatót;
de óvj s erősíts, mert a vánkoson
a sírba szállt nap árnya átoson;
űzd el szobámból a busarcu gondot,
mert éjjel áskál, mint sunyi vakondok;
csukd el a lelkem ékszerét vigyázva
s fordítsd meg kulcsod az olajos zárba.
               (Kosztolányi Dezső fordítása)

Az Álomhoz
Ó, Álom, te édes és bársonyos,
Aki gondos ujjaiddal fejted
Fel a fényt, hintvén éji mákonyod,
Ölelj át, hogy isten-mód felejtsek!
Ó, balzsamos, csak te döntesz ebben:
Vagy szemeim hirtelen lefogod,
Vagy hagyod, hogy imám elrebegjem;
Bármint is legyek delejed foglya,
Csak tűnt nap lidércfényétől menten,
Mi sóhajt gyűr nyirkos vánkosomra.
Védelmezz, hisz’ izgága a Tudat,
S lágy homályomba vakondként jár át;
Halkan fordítsd a zárban kulcsodat,
S pecséttel óvd lelkem szarkofágját!
               (Orosz László Wladimir fordítása)

Források szerkesztés

  • Citatum
  • Vas István Hét tenger éneke (Versfordítások) Európa Könyvkiadó, Budapest, 1957 (260. oldal).
  • Száz vers Válogatott idegen versek eredeti szövege és magyar fordítása. Összeállította Kardos László. II. kiadás. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1957 (193. oldal).
  • Gergely Ágnes: Lélekvesztő – Válogatott versfordítások 1954–1984 Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986 (73–81. oldal)