Ányos Pál

Ányos Pál István (Nagyesztergár, 1756. december 28. – Veszprém, 1784. szeptember 5.) pálos szerzetes, tanár, költő.

Versek

A lenyugovó naphoz

Az izzadó munkás visszatér mívéről,
Csekély eledelét eszi tűzhelyéről;
A szomjas csecsemő csügg mellén anyjának,
S kapálózva örül kis vacsorájának.

Mert mely nap eltűnik, többet nem világít;
Fonnyadt virágocska réteket nem sárgít;
Az elfolyt patakok már vissza nem térnek,
Vén s kiszáradt tölgyfák nyárt soha nem érnek:
Úgy, ha elaluszik életünk világja,
Többet fel nem derül, – – mert a sír elzárja!

Egy terhes álomtalan éjjelemkor

Ó boldog szabadság erdők közepében,
Ahol kiki bátran sírhat keservében,
Nem úgy, mint halandó társaink ölében,
Kiknek kegyetlenség lakozik szivében!
Még sírás – ártatlan jele keservünknek,
Kis vigasztalása levert életünknek–
Még ez is tilalmas!… mosolygást kivánnak
Látni ajakunkon, mikor kardra hánynak.

Érzékenységeim egy kedves atyámfiának időnek előtte történt halálán

Illy gyorsan múlik el erdők ékessége,
Mellyet a tavasznak szült gyönyörüsége,
Ha az ősz ráküldi süvöltő szeleit,
Mellyek leszaggassák halvány leveleit.
Szomoru törvénnye a nagy természetnek,
S egy föld golyóbicsán tévelgő nemzetnek,
Ezt is te irtad fel nem levők számában,
Kit most sohajtásim követnek sirjában.
    Bátyám! nem vagy többé! nem látnak szemeim!
Hasztalan kivánnak ölelni kezeim!...
Csak néha, ha az éj bus csendességében
Elmult napjaimat olvasom rendében,
S a szomoru holdnak bágyodtt világára
Könyves szemmel nézek haldokló lángjára,
Akkor hallok szomszéd toronyban huhogni,
S egy fejér árnyékot mellettem suhogni,
Ó tudom, hogy tied!

A szép tudományoknak áldozott versek

    Láttam tegnap Fébust tünő világával,
Láttam haldoklani kezdő sugarával,
Estvélyi felhőkről láttam bágyodtságát,
Mellyekre festette végső pirosságát.
S midőn igy szemlélném, elalutt szememből,
Ó hány sohajtások követték szivemből!
Te boldog csillagzat, mondám: homályodból,
Hogy fogsz felvirradni szerencsés álmodból!
Melly napra költöd fel scythák onokáit,
Melly fénnyel vonod be Mátyás palotáit!
(…)
    Boldog haza, ahol Minerva székéből,
Polgárok nőnek fel Muzsák kebeléből;
Hol tudományoknak szeléd virágjából,
Bokréták fonyatnak borostyán ágából!
Melly szép lesz majd látni nemes ifjainkat,
Hogy fogják tanulni régi százainkat,
Hogy beszéllik Első Lajos történetit,
Dicsőség templomán irt fényes esetit.
Örömmel szóllanak Hunyadi szivéről,
Ki Budára térvén Erdély védelméről,
Vaskapunál emelt oszlopot magának,
Hol népe nevezte hazája attyának.

Költői levelek

Virág Benedeknek (Vettem leveledet szivemnek...)

Hidd el, verseim is úgy Pécs vidékjére
Sietnek, mint bárány annya emlőjére,
Vagy mint csergedező patakok folyását
S hives árnyékoknak nyugtató szállását
Idézvén a szarvas, nyomát kettőzteti
S gyakran lábait is szárnyakra ülteti.
Mert ott feltalálom szives barátomat,
Kivel néhanapján közlöttem lantomat!
Ne álmélkodgy pedig, hogy magyaról irok,
Mert ha emlékezem, örömemben sirok!
Miként miveltetik édes anyanyelvünk
S ezzel sir szélyéről életre jön nevünk!

Mészáros Ignácnak

Kinos keserüség! ó ne terjedj reánk,
Ne tudja terhedet, s ne esmérjen hazánk!
Illyen gondolatok lepik el lelkemet,
Midőn az hó fedi bérces vidékemet,
Mellyet a szünetlen erdők sürüsége,
Hegyek magossága, völgyeknek mélysége
Iszonyuvá tészen nézők látásának,
Mennyit kell érezni itt egy poétának!

Források

• Ányos Pál összes költeménye Magyar Elektronikus Könyvtár