Útravaló verseimmel

Madách Imre lírai költeményeinek tervezett gyűjteményes kiadása elé írta Útravaló verseimmel című versét. Bár a kötet végül sosem jelent meg, ez a mű fennmaradt. Utolsó szakaszára gyakran tekintenek életművének, így főművének, Az ember tragédiájának összefoglalásaként.

Sokat, sokat értem már életemben,
Tömérdek bút küldött reám az ég,
De hála Isten! a sors éjjelében
Ragyogó csillagom is volt elég.

Érinte elválás, halálnak árnya,
Majd újra édes emlék ringatott,
S feláldozó rokon szívet talála
Kietlenben a bús elhagyott.

Hittem, kétkedtem, vágytam és lemondtam,
Mosolygtam, sírtam, multon és jövőn,
Tündérek játsztak vélem napsugárban,
Kisértetekkel jártam sírmezőn.

Sokan szerettek és sokat szerettem,
Bántottak is, de szűmben nem maradt
Fulánk. Baráti serleggel nevettem
És más ha sírt, szememből könny fakadt.

Láttam lezúgni nagy napok viharját,
Dicsőség, börtön ismerős velem,
Ha napsugár avagy villám futá át
E szívet, elzengé azt énekem.

Elzengte akaratlan mint madárka,
Kit nem kérdünk, ha dall, mit éreze,
Nem kérdik, az ősz búcsúzó avarja
Miért halvány, piros vagy fekete.

Csak azt hallgatják, hódító-e hangja,
Csak azt nézik, ragyog-é a levél,
Ki gondol a madárra és a fára,
Ki a költőre, hogy mi sorsban él?

Ez a dicsőség! Óh hideg, hideg kép!
Életrózsáinkból halálfüzér,
Küzdtérre érte, óh, szívem sohsem lép,
Mint a madár, az őszi lomb se kér.

De jól esik tudnom, nem a sikamló,
Út az utam, mely semmiségbe vész,
És felsohajtnom, veszhet már a kagyló,
A drága gyöngy, mely élni fog, ha kész.

Óh, bár gyöngy lenne mindenik dalocskám,
Fényt hintve arra, kit megénekel,
Nézné írígyen a tömeg, csodálván
A fényt, mit költő választottja lel.

Csak ők tudják, kikhez dalom beszéle,
Mit tűr a kagyló, mely gyöngyöt terem,
Csak ők érezzék, - mig reng dalom fénye -
Körülöttük zokogni szellemem.

S ha nem lesz már, ki vélem sírt s örűle,
Ha nem lesz már többé kit érdekel:
Vajjon, hol e dalt ily módon elzengje,
Min ment keresztűl a költő kebel;

Akkor is ha egy-egy jobb kebelnek
Szót kölcsönözni tudna énekem
Valódi égi kéjt csak úgy lelendek,
S örök ifjúság akkor jut nekem.

Mert nem ha újat mond, ér szívhez a dal,
Csak hogyha azt, mi benne szúnyadoz,
Életre költi, vágyainkkal áthat,
Mosolyt a kedvnek, búnak könnyt ha hoz.

E dőre könyvből is csak úgy lesz ének. -
Vegyen hát minden, ami illeti
Borágot, rózsát vagy ciprust füzérnek,
Vegyen ha szíve dallal van teli.

És míg öröm, bú, hit, meg kétkedés lesz,
Tél és tavasz, ifjúság, szerelem,
Míg szent eszmékért ember harcol, érez,
Mindebből osztályrész jutand nekem.