Adatvesztés

"Az életben három dolog biztos: az adózás, a halál és az adatvesztés"

A fenti idézet a Kürt Kft., a világ egyik legelismertebb adatmentő cégének weboldaláról származik (www.kurt.hu).

Minél jobban védem az adatot a megsemmisüléstől, annál nagyobb lesz a kockázata, hogy ellopják. Ez persze fordítva is igaz. (tagline)

"Nekem, a mai olvasónak az olvasás közben írott jegyzeteimet a személyi számítógép pótlólagos emlékezete tárolja. Miként a reneszánsz tudós, aki tetszése szerint bolyonghatott memóriapalotájának termei között, hogy rátaláljon egy idézetre vagy egy névre, vakon lépek be a képernyő mögött zümmögő elektronikus útvesztőbe. A gép emlékezetének segítségével az illusztris elődeimnél pontosabban (ha lényeges a pontosság) és bőségesebben (ha értékesnek rémlik a mennyiség) tudom felidézni a dolgokat, de még így is nekem kell megtalálnom a rendet a feljegyzésekben, és levonni a következtetéseket. Ráadásul a számítógépes munkával együtt jár a félelem, hogy elvész a "memorizált" szöveg - ezt a félelmet elődeim csak az öregkori hanyatlással tapasztalhatták meg, én azonban folytonosan átélem: félek az áramkimaradástól, a véletlenül leütött billentyűkombinációtól, a vírusoktól, a lemezhibától, mert ezek közül egy is elég ahhoz, hogy mindent mindörökre kitöröljön az emlékezetemből."

Alberto Manguel: A History of Reading, Toronto, Vintage Canada, 1998
Magyarul: Az olvasás története, Bp., Park, 2001
Fordította: Széky János
ISBN n. a.
- 69-70. o.

– Eldobható kultúrában élünk. Emberek, műanyagok. Fémkupakos üvegek, elvek – minden eldobható, másikkal pótolható. A nemzet emlékezetzavarban szenved. Mi volt kétszáz évvel ezelőtt? Elképzelni is lehetetlen. Száz évvel ezelőtt? Nagyon nehéz felidézni. Ötven éve? Őstörténet. A tíz évvel ezelőtt készült film már öregnek számít. Az öt éve gyártott tévésorozat klasszikus. A legtöbb könyv három hónapig marad meg a könyvespolcon. Alig készülnek el a sportszervezetek egy-egy stadionnal, már fel is robbantják őket, hogy újabbat, még rondábbat építsenek a helyükre. Az általános iskolát, ahova jártam, lerombolták, most üzletsor van a helyén. A kultúránk annyira az újra koncentrál, hogy elpusztítjuk a múltat, és úgy teszünk, mintha nem is lett volna.

David Morrell: Creepers, Morrel Enterprises, Inc., 2005
Magyarul: Settenkedők, Bp., I.P.C Könyvek Kft., 2006
Fordította: Fazekas László
ISBN 963 635 301 8
- 14-15. o.

14. FEJEZET
A digitális sötét kor lezárása

Megígértetett: "A digitális információ örök. Nem romlik és kevéssel is beéri, ellentétben az anyagi médiával." Így szólt a kibontakozó digitális kor egyik vezére, Andy Grove chipgyártó, az Intel Corporation feje. Egy másik főnök, a Kongresszus könyvtárnoka, James Bilington méltóképpen hozzá is látott a világ legnagyobb könyvtárának digitalizálásához, hogy bárki, bárhonnan és bármikor könnyen hozzáférhessen a tartalmához.(3)

Ám máris árnyék borítja a képet: "Nem is olyan vicces – írta a Scientific Americanben Jeff Rothenberg, a RAND kutatója – azt mondani, hogy a digitális információ örökké tart: vagy öt évig, ahogy sikerül."

A digitális média rendelkezik a halhatatlanság egynémely jellemzőjével. Adataik egyértelműek (egy bit csak és kizárólag nulla vagy egy lehet), egyetemesek (a bináris jelzés egyetlen puskalövés nélkül meghódította a világot), megbízhatóak (minden fájlt át lehet futtatni hibaellenőrzésen, biztosítandó, hogy minden részletében ép legyen), és roppant gazdaságosak (a digitális tárolás máris olyan tömör és olcsó, hogy gyakorlatilag ingyenesnek tekinthető). Még csak most kezdünk hozzászokni. Sokan elcsodálkoznak és zavarba esnek az évekkel ezelőtt elfeledett és tökéletesen megőrzött e-mailjük vagy levelezőcsoport-hozzászólásuk újbóli felbukkanásakor.

Ám ugyanezek az emberek kénytelenek felfedezni, hogy képtelenek ismét hozzáférni a tíz évvel korábban a saját szövegszerkesztőjükön írt dokumentumaikhoz vagy pénzügyi feljegyzéseikhez. Kiderült, hogy amit oly gondosan eltároltak, azt elavult felhasználói programmal, elavult operációs rendszeren, rég letűnt típusú számítógéppel írták és ósdi tárolóeszközön helyezték el (ugyan, hol találni még manapság meghajtót 5,25 inches floppyhoz?). Teljesen mindegy, hogy akkoriban mindenki WordStarral, CP/M-ben, Kaypro számítógépen írt. Manapság már senki, és legfeljebb ha néhányan tudnak.

Ha ezen a héten írunk valamit Worddel, Windows 98-ban egy Dell számítógépen, mi a valószínűsége, hogy 2008-ban akad még valaki, aki képes lesz elolvasni? Ugyanez a kétely függ a "nagy vas" – a nagy teljesítményű és a miniszámítógépek fölött, amelyek a világunkat működtető és megörökítő kódokat dolgozzák fel.

Nem számít, milyen széles körben használják az adott gépeket. Tanulságos beszámolót tett közzé erről Jaron Lanier, a virtuális valóságnak nevezett immerziós technika feltalálója:

'Tavaly felkért egy múzeum, hogy mutassam be az 1982-ben írt, "Moondust" nevű videojátékomat. Commodore 64-en futott, mely gépet a játék kiadásakor már milliószámra adtak el. Kiderült, hogy a játékom piacra dobása után, 1983-ban némiképp módosították a számítógép hardverét, aminek következtében nem működött a játék hangja. Így aztán keresnem kellett egy 1982-es Commodore 64-et. Akkor meg az derült ki, hogy a fellelhető joystickok csak a későbbi változattal működnek. Miután végre sikerült összeszednem az összeillő számítógépet, joystick-ot és cartridge-ot, kiderült, hogy nincs működő videoillesztőm. Mindez a nehézség egy olyan gép esetében merült fel, amelynek ROM-ba rögzítették az operációs rendszerét, és a maga idejében több millióan használták!'

Több hónapos erőfeszítés után Lanier végül feladta.

A digitális diszkontinuitás okozta nehézségek pontosan olyan problémáknak tűnnek, amilyeneket a gyorsan haladó számítógéptechnikának meg kellene tudnia oldania; erről azonban szó sincs, mivel maga a gyorsan haladó számítógéptechnika jelenti a problémát. Saját lehetőségei folyamatos gyorsulásával (gyorsabb, olcsóbb, pontosabb eszközök készítése a még gyorsabb, még olcsóbb, még pontosabb eszközök készítéséhez) a technika folyamatosan elavulttá teszi önmagát. A nagy alkotó egyúttal a nagy radír is.

Minden vadonatúj működő számítógép mögött holttestek hosszú sora fekszik – kihalt számítógépeké, kihalt tárolóeszközöké, kihalt felhasználói programoké, kihalt fájloké. Bruce Sterling science-fiction író "a halott média Aranykora"-ként hivatkozik korunkra, amikor "a média többségének élettartama annyi, mint egy zacskó cukorkáé". Sterling egész listát sorol fel az interneten az egykor oly nagy megbecsülésnek örvendő nevekből. Nézzünk egy szerény ízelítőt az egykor volt személyi számítógépek csoportjából: Altair, Amiga, Amstrad, Apple I, II, III, Apple Lisa, Apricot, Atari, AT&T, Commodore, CompuPro, Cromemco, Epson, Franklin, Grid, IBM PCjr, IBM XT, Kaypro, Morrow, NEC PC-8081, Northstar, Osborne, Sinclair, Tandy, Wang, Xerox Star, Yamaha CX5M. És velük együtt lettek az enyészeté egész programnyelv-, operációs rendszer- és tárformátum nemzetségek; és számtalan felhasználói alkalmazás mállott szét velük, a kölcsönösen össze nem illő változatok végtelen sokasága. Korommal írták a kéménybe mindazt, amit rajtuk írtak: nyom nélkül eltűnt.

Személyes vonatkozásban pusztán kényelmetlenségnek látszik a veszteség, a fejlődés árának, ám a civilizáció szempontjából pótolhatatlan. Éppen most, amikor, hála a digitalizálásnak, kezdünk arra gondolni, hogy mindent, amit akarunk, az idők végezetéig megőrizhetünk, a valóság pontosan ennek az ellenkezője. Egyetlen korban sem éltünk át ilyen mélyreható és végleges információvesztést. Ha ez túlzó kijelentésnek tűnik, gondoljunk csak a mai világban a tanult emberek azon tömegére, akiknek a munkája a tudáson alapul, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egyre inkább a számítógépekre támaszkodnak. Maga a gazdaság is digitálissá vált.

Danny Hillis megjegyzi, hogy jó sok adat maradt ránk korábbi korokból cserépre, kőre, pergamenre és papírra írva, az 1950-es évektől máig rögzített információ azonban egyre inkább eltűnik a digitális résben. A történészek ezt fogják a sötét kornak tekinteni.

– Amikor például a MIT Artificial Intelligence Labben – idézi fel Hillis – lezártuk a jó öreg PDP-10-et (a legelső miniszámítógép), csak a mágnesszalagokon tudtuk eltárolni a fájlokat, amik manapság már olvashatatlanok. Így vesztettük el a világ első szövegszerkesztőjét, az első programnyelveket és a mesterséges intelligencia korai megfelelőit.

A tudománytörténészek elolvashatják Galileinek az 1590-es években folytatott műszaki levelezését, Marvin Minskynek az 1960-as évekből származó leveleit azonban nem.

De nem csak a fájl-formátumok avulnak el gyorsan, hanem maga a fizikai hordozó is rövid életű. A mágneses hordozók, mint a lemezek és a szalagok, öt-tíz év alatt elvesztik a hordozóképességüket. Az optikailag maratott hordozók, mint a CD-ROM-ok, legfeljebb tíz-tizenöt évig tartanak ki; ráadásul a digitális fájlok nem tisztességgel és apránként romlanak el, mint az analóg audioszalagok. Teljes és végérvényes a csődjük. Soha többé nem tudjuk megnyitni őket. Az olvasható élettartamuk az újságpapírra nyomtatott szövegének az egytizede.

Az adatformátumok és a digitális adathordozók tünékenységén túl akad egy még mélyebb probléma. Nagy számítógéprendszerekre épülnek a vezető cégek, a közintézmények és voltaképpen a gazdaság egész szektorai: a tőkepiacok, a közművek, a telekommunikáció, a közlekedés, az egészségügyi ellátás és az államigazgatás. Ezek a mérhetetlenül kiterjedt rendszerek idővel riasztóan komplexekké és kiismerhetetlenné burjánzanak, ahogy egyre újabb sajátosságokat adnak hozzájuk, régi "bug"-ok, azaz programhibák lappanganak a "foltozások", a programjavítások különféle rétegei között, programozók nemzedékei adnak hozzájuk új programeszközöket és stílusokat, és újszerű feladatok ellátásához igazítják a rendszer egyes részeit. A számítógépes szakemberek az áhítat és borzalom egyfajta keverékével ezeket a szörnyetegeket nevezik hagyatékrendszereknek.

Az évek során az elavult hagyatékrendszerek jellemzően annyira alapvetővé válnak, hogy senkinek meg sem fordul a fejében vállalni a kicserélésük hosszadalmas traumáját, ahogy annak sem áll neki teremtett lélek, hogy az utolsó ízükig kijavítsa őket, mert a problémák túlságosan komplex módon beágyazódtak, és már nincs senki, aki átlátná a rendszer egészét. Hagyatékrendszerből nem lehet varázsütésre kigyötörni egy új funkciót, csak egy sor körültekintő szakember vezényletével, akik némi szerencsével hozzávetőleg a kívánt eredményre juthatnak.

És itt rejlik a félelem igazi oka. Az optikai szálas vezetékek világszerte történő robbanásszerű elterjedésének és az alacsony pályán keringő adatműhold-rendszereknek (amilyen a Teledesic) köszönhetően egy óriási globális számítógép építésének kellős közepén járunk. ("A hálózat a számítógép" – jelenti ki a Sun Mycrosystems.) Ez a világkomputer könnyen pokolbéli hagyatékrendszerré válhat, ami az egész civilizációt túszul ejti. A rendszer nem igazán működik, nem lehet megjavítani, senki nem érti, senkinek nincs a gondjaira bízva, nem lehet élni nélküle, és évről évre egyre rosszabb lesz.

A számítógépek egyelőre meglehetősen rosszul álltak az idő kezelésével. Még kiderülhet, hogy a társadalom hálás lehet a "2000. év problémája" által okozott felfordulásért és zavarért, amikor a kétszámjegyű évmegjelölést alkalmazó számtalan, chipekkel, kódokkal és fájlokkal összekötött számítógéprendszer bedugulásától tartottak. Az esemény minden indokolt figyelmeztetést megadott. Rá kellett jönnünk, hogy a szoftver törékeny, a szoftverhez kötött civilizáció örökli ezt a törékenységet, és összeroppanhat. A programozók és a vezetőik még mindig nem jöttek rá, hogy az általuk írt kód és az alkalmazott konvertálások nagyobb valószínűséggel ágyazódnak be, mint cserélődnek; a ma csúcstechnikája a holnap nyavalyatörős hagyatékrendszere. A kereskedelmi szoftvert szinte mindig lázas sietséggel írják, az egyre gyorsuló piac sebességével; a következő évi verziókhoz esetleg még felrajzolható egy "upgrade-pálya", az évtizedes távolságok azonban kívül esnek a látókörön. Márpedig a társadalom évtizedekben, a civilizáció évszázadokban méri a ritmusát.

Ez idáig csak egyre hibásabb lett a számítógépek és a civilizáció közötti illesztés.

Valószínűleg nem tudunk, és nem is kell mindent digitalizálva megőrizni. Megtehetjük viszont, hogy merevről hajlékonyra, hanyagul elhamarkodottról felelősségteljesre és idővel elromlóról az időt magában foglalóra alakítjuk át a szoftvertervezést. Általában megoldhatatlan problémának tekintik ezeknek a tulajdonságoknak az elérését. Nos, szó sincs arról, hogy bárki is egy év alatt kivitelezhetné; évtizedek összehangolt és összpontosított munkájára van szükség, amikor végre felfogjuk, hogy a civilizáció egészsége forog kockán.

A legkeményebb diónak az olyan szoftverek készítése ígérkezik, amelyek megbocsátják nekünk a vétkeinket és nem vétenek ellenünk. Most még csak nem is dereng, hogyan lehet megközelíteni a kérdést, de nincs rá ok, hogy feladjuk a töprengést. Ami a számítógépes szakembereket illeti, a "2000. év problémájáénak, az élettartam meghosszabbodásának, a környezeti leckéknek és a globalizációnak ("Föld-sziget") a fokozatosan megjelenő mellékterméke a rutinszerű gondolkodás és a hosszú távú felelősségtudattal áthatott cselekvés lehet. Ez esetben az a kérdés, hogyan lássunk hozzá a digitális folytonosság kezeléséhez, hogyan rövidíthetnénk le a digitális sötét kort.

Elképesztően hosszú életű a színtiszta információ. I. sz. 1090-ben a kínai lángelme, Szu Szung monumentális vízhajtotta órát épített a császárának. Bámulatos teljesítmény volt, két évszázaddal előzte meg a hasonló európai szerkezeteket. A következő uralkodó azonban nem tanúsított érdeklődést iránta, vandálok szétszedték a bronz alkatrészeket, és az óra a leleményeivel együtt végképp feledésbe merült. A 19. században felbukkant egy 1172 óta elveszettnek hitt illusztrált kézirat: "Új terv egy mechanikus, gyűrűkből összeállított gömb és éggömb számára", írta Szu Szung. A leírás olyan teljes volt, hogy annak alapján megépítették az eredeti óra működő másolatait. Az anyagi óra mindössze egy évtizedet ért meg; az információs óra a végtelenségig fennmarad.

Mennyi információ létezik manapság a világban, és hogyan vethető össze a digitális tárolási lehetőségekkel? A bellcore-i Michael Lesk elvégezte a részletes számítást. Húszmillió kötetnek vette a Kongresszusi Könyvtár állományát, ebből következően húsz terabájt szöveginformációnak (ami húszezer száz megabájtos Zip-lemezt töltene meg, ha egy sajátos 1998-as szabványt alkalmazzunk). A Kongresszusi Könyvtár minden grafikai, film- és hanganyagával együtt összességében ezerötszázszorosa a három petabájtnak, vagyis harmincmillió Zip-lemez. (Egy gigabájt = ezer megabájt; egy terabájt = ezer gigabájt; egy petabájt = ezer terabájt.) Lesk úgy becsüli, hogy a világháló teljes digitális tartalma meghaladja a Kongresszusi Könyvtár 1988-as tartalmát, és néhány havonta megkétszereződik.

Az információ átfogó mennyiség a világban – ideszámítva minden képes levelezőlapot, telefonhívást, web-linket és televíziós reklámot –, Lesk becslése szerint nagyjából a Kongresszusi Könyvtár tartalmának négyezerszerese. 1998-ban jelentős (ám közzé nem tett) mérföldkőhöz érkezett a világ: a digitális adattárolási kapacitás meghaladta a világ teljes információmennyiségét. Több hely áll rendelkezésünkre az anyag tárolására, mint amennyi eltárolandó anyagunk van. Vagyis, vonja le a következtetést Lesk, "képesek vagyunk mindent elmenteni – egyetlen információt sem kell kidobni –, és az a jellemző hír, amelyik soha nem kerül emberi lény szeme elé". A legtöbb információ egyszerűen a számítógépek között cserélődik. Brewster Kahle Internet Archive-ja az egész világhálót megkísérli letölteni és eltárolni. Ennek a héraklészi feladatnak a könnyebbik része a digitális tárolás.

Az adatoknak ez a havonta látványosan fokozódó áradata felveti a maga problémáit. Az 1960-as és 1970-es években a Földről készült digitalizált NASA műholdas felvételek – felbecsülhetetlen értékűek a tudósoknak a bekövetkezett változások tanulmányozására – jelenleg mágnesszalagon lapulnak elavult, olvashatatlan formátumokban. Kerül-e a NASA-nak pénze és ideje, hogy még a szalagok tönkremenetele előtt lefordítsa mindezeket az adatokat a jelenlegi hordozók számára, miközben továbbra is áradnak az új műholdas adatok? Legalábbis kétséges. Neil Gershenfeld fizikus, a MIT Media Lab munkatársa attól tart, hogy az új bitek folyamatos érkezése áthághatatlanul megakadályozza a régi bitek megfelelő kezelését. A kulturális emlékezet elvesztése lesz annak az ára, hogy tökéletesen naprakészek maradjunk.

Ha az adatokat hozzáférhetően és eltárolva lehet tartani, a történelem alapvetően eltérő tudományággá válik, közelebb kerül az egzakt tudományhoz, mert a marketinges szakemberek adatbányászó technikáját alkalmazhatja az adatokba rejtett mintázatok észlelésére. Gyorscsévélhetjük előre a történelmet: szabadon viszonyíthatunk, ránagyíthatunk egy-egy bizonyos pillanatra. Az eredetüknél lehet tanulmányozni a vízválasztó eseményeket, hogy az erő-visszacsatolásos virtuális valóság-kísérlet mutatta meg, hogyan lehet másképpen hajtogatva gyógyszerré alakítani egy fehérjét, továbbá az esemény laboratóriumi kameraképeit, valamint a felfedezést övező telefonhívásokat, e-maileket és világháló-kereséseket.

Figyeljük meg a fenti példában a két különböző fajta digitális rögzítést. Az e-mailek, a telefonhívások és a fényképek passzívak; nincs más dolgunk velük, mint hogy olvashatóan tartsuk őket. A virtuális valóság-kísérlet azonban aktív; valószínűleg az akkor rendelkezésre álló eszközökből összetoldozott laboratóriumi berendezésen futott. A komplex hardver nélkül nem ismételhetjük meg a kísérletet. Az ilyen hardverfüggő digitális kísérletek megőrzése szinte lehetetlen, állítja Jaron Lanier. Berlin részletes virtuális valóság-modelljét például éveken át használták a város tervezésére, ám felbecsülhetetlen értéke ellenére végül szinte bizonyosan elvész. Hasonlóképp megsemmisül eredeti formájában a U. S. Army híres számítógépmodellje az Öböl-háború döntő jelentőségű tankcsatájáról, amelyet a háborút követő években számtalan katona harcolt újra a segítségével.

A digitális tárolás könnyű; a digitális megőrzés nehéz. A megőrzés azt jelenti, hogy katalogizálva, hozzáférhetően és a jelenlegi média számára használhatóan tartjuk az információt, ami folyamatos erőfeszítést és költséget igényel. "Valaha az információt nehéz volt másolni; az emberek nagyra becsülték a másolatokat és gondjukat viselték – mondja Danny Hillis. – Ma a másolatok olyan közönségesek, hogy értéktelennek tekintik őket, és nagyon csekély figyelmet fordítanak arra, hogy hosszú időre megőrizzék." Továbbá, bár a kortársi információ kifizetődő gazdasági értéket képvisel, az archívumok nem vesznek részt az üzleti életben, így a digitális információ létrehozóinak és eredeti gyűjtőinek ritkán van indíttatásuk arra – vagy képességük, vagy folytonosságuk –, hogy fenn is tartsák az anyagukat. Ez a hosszan fennálló non-profit szervezetek feladata volna, mint a könyvtárak, egyetemek és állami szervek, amelyek esetében viszont teljesen esetleges, hogy van-e felhatalmazásuk és anyagi lehetőségük ennek a munkának az elvégzésére.

A digitális archívumok kezelői a migráció szóval jelölik a fájlok átvitelét az egyik számítógépes platformról a másikra: mondjuk Apple II-es VisiCalcról PC-s Excelre és így tovább. Egyes archivátorok esküsznek rá, hogy a migráció szükséglete kifejezetten jó, mert rákényszerít arra az állhatatos figyelemre, amit a megőrzés igényel, a többség azonban attól tart, hogy a folyamat bonyolultsága folytán az érdeklődés, a fedezet vagy a kompetencia akár átmeneti hiánya is megtörheti a migrációs láncot, és minden korábbi munka is kárba vész.

A digitális levéltárosok így tehát a másolók és fordítók egy ősi ágához csatlakoznak, mely az európai kolostorok írnokain át az alexandriai könyvtár hellén tudósaiig nyúlik vissza. A folyamat, akárcsak akkor, másolási hibákat és helytelen "javításokat" eredményezhet és Arisztotelész köteteinek eltűnésével egyenértékű veszteség keletkezhet; ám a gyakorlat egyúttal hidat ver a nyelvi területek közé: görögről latinra, onnan angolra és így tovább. Úgy látom, a digitális technika megfelelő kezelése – biztosítani, hogy a jövőnk összeköttetésben maradjon a múltunkkal, és lezáruljon a digitális sötét kor – univerzális fordítási rendszert igényel. Mire gondolok?

Az lesz a próba, hogy rendelkezünk-e a migrációs láncban mutatkozó hosszú megszakítások áthidalásához szükséges eszközökkel. A történészek és a tudósok által legtöbbre értékelt anyagokat eredetileg gyakran nem sokra becsülték. Hogyan nyúlhatnának vissza a kutatók öt vagy ötven nemzedéknyi csúcstechnikán, hogy feltámasszanak egy jellegzetesnek talált vagy döntő fontosságú adatokat tartalmazó fájlt vagy egy programot?

Howard Besser levéltáros kimutatja, hogy a digitális termékeket egyre nehezebb életre kelteni. Mindenekelőtt szembekerülünk a megtekintés problémájával: egy könyv megmutatja magát, egy CD-ROM tartalma azonban mindaddig láthatatlan, amíg valamilyen eszköz segítségével nem nyitjuk meg. Aztán következik a kódolási probléma: a számtalan mód, ahogy a fájlokat tömörítik, illetve egyre inkább, rejtjelzik. Aztán ott vannak a csatolási problémák, amikor az eredeti hypertext vagy web site linkek már zsákutcák. És a fordítási problémák a különböző hordozók viselkedésének függvényében jelentkeznek, ahogy egy festményről készült fénykép sem nyújtja ugyanazt az élményt, mint maga a festmény, a képernyőre meredés sem ugyanaz, mint megmerítkezni a közegben; egy játékot szemlélni közel sem ugyanaz, mint részt venni a játékban.

A fenti okokból mostanság a levéltárosok azt javasolják, hogy minden digitális terméket lássunk el minél több metaadattal – azaz digitális információval az adott termék azonosítására, hogy mi az és hogyan működik. Számos hivatalos szervezet fáradozik a következetes és fejleszthető szabványok kidolgozásán a metaadatok számára. Fokozatosan ki is bontakozik egy sor alapvetés a digitális folytonosság biztosítására: használjuk a legelterjedtebb fájlformátumokat, kerüljük a tömörítést (ahol lehetséges), vezessünk minden fájlhoz egy naplót (logot) a változásokról, alkalmazzunk szabványos metaadatokat, készítsünk több másolatot és így tovább. És ne feledkezzünk meg az atomi természetű tartalékról: míg a bitek időtállósága még vita tárgyát képezheti, addig a papíron a tinta atomjai igazoltan nagy stabilitással rendelkeznek. Mint Besser írja: "A papír alapértelmezett állapota állandó, ha nem szakítják meg; az elektronikus jel alapértelmezett állapota a megszakadás, ha időről időre nem újítják meg."

Egy másik megközelítés az alapvető szabványoké, mint a DNS kódja a génekben, vagy az írott kínai Ázsiában, mindkettő korszakokon át olvasható, miközben körülöttük és rajtuk keresztül minden változik. Ez a Javának nevezett platformfüggetlen programnyelv a következő mottóval dicsekszik: "Írd meg egyszer és futtasd bárhol." A Java egyik megalkotója, Bill Joy állítása szerint a nyelv "olyan jól szabványosított, hogy ha Javában írod meg a Java egy egyszerű változatát, egyfajta Rosetta-kővé válik. Földönkívüliek, vagy elég okos emberek végül az egészet felfejthetik, merthogy önmagát vitelezi ki." Más szóval: "Írd meg egyszer, futtasd bárhol." Majd meglátjuk.

A legjobb megőrző a használat. Jaron Lanier megállapítja, hogy az olyan dokumentumok, mint a Tóra, a Korán, a Ji King, lenyűgözően tartósak, mert minden kor másolja, elemzi, kritizálja és használja őket. Ezek a könyvek élnek, és a használat kortársivá avatja őket. Mivel a digitális termékek számbelileg viharos gyorsasággal felülmúlnak minden lehetséges emberi felhasználót, Lanier azt javasolja, hogy alkalmazzunk mesterséges intelligenciákat a termékek folyamatos használatára, hogy azokat évtizedeken és évszázadokon át "kortársinak" és állandóan napra készen tartsák az esetleges emberi felhasználó számára.

Ám még a robotfelhasználók is megszakíthatják a folytonosságot. Mind közül a legmegbízhatóbb a Doug Carlston, a Broderbund Software társalapítója által javasolt kétutas stratégia lenne. Az egyik út lassú, periodikus és konzervatív; a másik gyors, állandó és alkalmazkodó. Az elv: állandóan hozzáférhetően tartani a digitális terméket, fizikailag állandó hordozóra, mondjuk mikromaratott szilíciumlemezekre feljegyezni az adott változatát, aztán rajta, hagyjuk a felhasználót, legyen az robot vagy ember, migráltassa a terméket változatok és platformok nemzedékein át, időről időre annyi megszakítással, hogy szilíciumlemezre rögzítse az újabb megjelenítéseket. Az idő során a két út megőrzi egymás megbízhatóságát és naprakészségét. Amikor végleg megszakad a használat lánca, maga után hagyja a lánc egy állandó megörökítését egészen addig, amíg valaki ismét fel nem veszi, így a terméket vissza lehet hozni az életbe a láncot megújító kutatók vagy felhasználók új nemzedéke számára.

És ott a Net. Alig hetekkel azután, hogy Jaron Lanier feladta, hogy újból életet leheljen úttörő videojátékába, a Moondustba, e-mailt kapott egy Walter nevű illetőtől:

'Ma eltűnt az idő. Szelíd, lassú színörvények kavarognak a Power Macem monitorján, mint víz alatti szinkronúszók, táncolnak a lebegő, nem e világi zenére. Tizenöt emberi év, egész techno-eonok elteltével ismét betölti gyönyörűségtől felajzott szememet és fülemet a "Moondust"... Úgy három órányi nyomozást vett igénybe a világhálón, amíg rátaláltam. Döbbenetes mennyiségű időt és energiát szenteltek a technosztalgiának a Neten. Emulátorok. Atari 2600 emulátorok, Intellivision emulátorok, még Vic-20 emulátorok is... Nemcsak a "Moondust"-ot találtam meg, de a dokumentációját is.'

Amatőr digitális levéltárosok, régészek és feltámasztók légiói népesítik be az internetet. Visszanyomozzák az olyan elveszett kincsek eredeti kódját, amilyen a Space invaders (1978), a Pac-Man (1980) vagy a Frogger (1981) és együttműködnek az emulációs szoftver előállításán, ami lehetővé teszi, hogy jelenkori gépeken futhassanak az őskori programok. Az ilyen bennszülött programozók által megalapozott emulációs technikák jelentik jelenleg a legígéretesebb utat a hosszú távú platformmigráció megoldására.

Hatalmas erő halmozódhat fel az ilyen széles körben folyó kutatásban. Például a genealógia iránti fellendült érdeklődésnek köszönhetően a világhálón a Family Tree Maker ("Családfakészítő") nevű program felhasználóinak ezrei kapcsolják össze kutatásukat egy World Family Tree-be (Világcsaládfa). Eddig hetvenötezer családfát kötöttek össze; összesen ötvenmillió névvel. Az egykor elképzelhetetlen cél az, hogy végül minden valaha élt és névvel bíró embert dokumentáljanak és összekössenek.

A megőrzés a Hálóval központosítás helyett vég nélküli elágazásokat jelent. És óhatatlanul fel kell tenni a kérdést: maga a Net mindent lebíróan erőteljes és halhatatlan, vagy éppen mind közül a legtűnékenyebb digitális termék?

A csúcstechnikai fejlődés gyorsulásának az a problémája, hogy szűk látókörű sietsége rutinszerűen lecseréli mindazt, ami hosszú távon fontos. A digitális iparágaknak arrafelé kell elmozdulniuk, hogy a társadalom egyre rövidülő figyelmi időtávjának legfőbb forrásaiból a hosszú távú szemlélet megbízható támaszai legyenek. Tudni fogunk róla, ha bekövetkezik ez a változás: amikor a programozók kezdik szem előtt tartani a 10 000. év problémáját, és négy helyett öt számjeggyel jelzik ki az évszámot. "02002", írják majd, először némiképp mulatva, majd a legeslegkomolyabban.

Brand Stewart: The Clock of The Long Now. Time and Responsibility , Member of the Perseus Books Group, 1999
Magyarul: Amíg világ a világ - Idő és felelősség – A Hosszú Most Órája, Bp., Vince Kiadó, 2001
ISBN 963 9323 16 0