Ajándék

ajándék főnév

Valakinek, ingyen, különösen szeretetből vagy figyelmességből adott dolog. Névnapi ajándék.
(állítmányként) Nagyon olcsónak tekintett áru. Ez ajándék ennyiért!
Számunkra nagyon értékes, fontos dolog. A sors ajándéka.

Idézetek

Kérdés: Mi a tökéletes ajándék?
Válasz: A tökéletes ajándék a megajándékozott jellemének kifejezése, ahogy azt az ajándékozó az érzékenysége, barátsága és szeretete segítségével méltányolja és jutalmazza.

David Flusfeder: The Gift, Fourth Estate, 2003
Magyarul: Ajándék, Bp., Palatinus, 2003, 67. o. ISBN 963 9487 52 X

Az ajándékok fura, alattomos holmik. Akitől kapod, rendszerint nem kíváncsi rá, hogy mire vágysz. Azt szeretné, ha igyekeznél megfelelni az ajándéknak. Várja, hogy felpróbáld, hogy kipróbáld. Nem baj, ha nem örülsz. Neki az a fontos, hogy beteljesüljön a víziója: olyan lettél, amilyennek mindig is látni szeretett volna.

Réz András: Orr, Bp., Ulpius-Ház Kiadó - Réz és Tsa Kiadó, 2004 10. p. ISBN 963 217 069 5

A maharadzsa ajándékai

Élt egyszer egy maharadzsa, aki nagyon bölcs ember hírében állott, és éppen a századik születésnapját ünnepelte. Az esemény mindenkit örömmel töltött el, hiszen nagyon szerették az emberek az uralkodójukat. Hatalmas ünnepséget szerveztek a palotába arra az estére, honi és külhoni nagyurakat is meghívtak erre az alkalomra.
Elérkezett a várva várt nap; hegyekben állt az ajándék a szalonban, ahol a maharadzsa később a vendégeit akarta köszönteni.
A vacsora alatt a maharadzsa megkérte a szolgálóit, hogy válogassák szét két csoportra az ajándékokat: amelyiken van feladó, meg amelyikről nem tudni, ki küldte.
Utóbb az uralkodó két halomban behozatta az ajándékokat. Az egyikben százával állt a drágábbnál drágább ajándék, a másik kisebb volt, összesen vagy tíz ajándékból állt.
A maharadzsa elkezdte bontogatni az első halom ajándékait, és magához szólította a feladóját. Egyenként felhívta őket a trónjához, és azt mondta neki: "Köszönöm az ajándékodat, visszaadom, és köztünk minden marad a régiben." Ezzel visszaadta az ajándékot, bármi volt is az.
Amikor végigért az első kupacon, odament a második ajándékhalomhoz, és azt mondta: "Ezeken az ajándékokon nincsen feladó. Ezeket el is fogadom, mert nem köteleznek semmire sem, hiszen az én koromban már nem jó, ha tartozik az ember valakinek."

A kilencvenkilences kör

Élt egyszer egy nagyon szomorú király, annak egy apródja, aki, mint a szomorú királyok apródjai általában, nagyon boldog volt.
Minden reggel ő ébresztette a királyt, és hegedős énekeket dalolva-dudorászva vitte neki a reggelit. Széles mosoly ült az arcán, és mindig derűsen, boldogan szemlélte az életet.
Egyik nap hívatta a király.
- Apród - fordult hozzá -, mi a titkod?
- Milyen titkom, felség?
- Mi a boldogságod titka?
- Nincsen semmi titka, felség. - Ne hazudj, apród! Már a hazugságnál kisebb sértés miatt is akadt, akinek fejét vétettem.
- Nem hazudok, felséges királyom. Nincsen semmi titkom.
- Miért vagy mindig boldog és vidám? He? Miért?
- Felséges uram, nincs okom a szomorúságra. Életem-halálom kezedbe ajánlom, felség: a feleségemmel meg a gyermekeimmel élek a házban, melyet az udvar jelölt ki számunkra. Ruháznak, élelmeznek bennünket, no meg felséged is juttat néha egy-egy garast, amit kedvünk szerint elkölthetünk. Hogyne lennék hát boldog?
- Ha most rögtön el nem árulod a titkodat, akkor lefejeztetlek - szólt a király. - Ilyesmitől, amiről te beszélsz, senki nem lehet boldog.
- De felség, nincsen titka. Semmi mást nem szeretnék jobban, mint hogy kedvedben járjak, de nincs semmi, amit előled titkolnék. - Eredj, menj, még mielőtt hívatnám a hóhért.
Az apród mosolygott, meghajolt, és kihátrált a teremből.
A király őrjöngött. Képtelen volt magyarázatot találni rá, hogy mitől olyan boldog az apród, amikor kölcsönkenyérből él, levetett ruhát hord, és azt eszi, amit az udvarnép meghagy.
Amikor lecsillapodott, hívatta a legbölcsebb tanácsadóját, és elmesélte neki a reggeli beszélgetésüket.
- Mitől boldog ez az ember?
- Ó, felség, az a helyzet, hogy ő kívül esik a körön.
- A körön?
- Igen.
- És ettől boldog?
- Nem uram. Ezért nem boldogtalan.
- Jól értem? Ha valaki a körön belül van, akkor boldogtalan?
- Így van.
- Ő meg kívül esik.
- Így van.
- És hogy jutott ki?
- Soha nem is került belülre.
- Milyen kör ez?
- A kilencvenkilences kör.
- Én tényleg nem értek semmit.
- Csak akkor érted meg, ha bemutathatom a tényeket.
- Hogyan?
- Ha megengeded, hogy az apród is belül kerüljön a körön.
- Igen, parancsoljuk meg neki, hogy lépjen be.
- Nem, felség. Senki senkit nem kötelezhet rá, hogy belülre kerüljön a körön.
- Akkor rá kell szedni.
- Nem szükséges, felség. Ha lehetőséget adunk neki, magától is be fog lépni.
- De ő nem fogja észrevenni, hogy ettől boldogtalan ember lesz belőle?
- De igen, észre fogja venni.
- Akkor nem fog belépni.
- Nem tudja majd elkerülni.
- Azt mondod, rájön, hogy boldogtalan lesz, ha belép ebbe a nevetséges körbe, mégis be fog lépni, és nem tud majd kikerülni onnan?
- Így van, felség. Kész vagy elveszíteni egy kiváló szolgát, csak hogy megértsd, hogyan épül fel a kör?
- Igen.
- Nagyon jó. Akkor ma éjjel küldetek érted. Kilencvenkilenc aranydukátot készíts bele egy bőrzacskóba. Egyetlen dukáttal se többet, se kevesebbet.
- És még?
- Vigyem az őrséget is, biztos, ami biztos?
- Csak a bőrzacskót. Akkor este találkozunk, felség.
- Az esti viszontlátásra.
Így is történt. Akkor este a bölcs a királyért indult. Titokban kiosontak együtt a palota belső udvarába, és elrejtőztek az apród háza mellett. Pirkadatig ott várakoztak.
A házban meggyújtották az első gyertyát. A bölcs rákötött a zacskóra egy cédulát, melyen ez állt:

EZ A KINCS A TIED,
JUTALMUL
AMIÉRT IGAZ EMBER VAGY.
HASZNÁLD KI,
DE SENKINEK NE ÁRULD EL,
HOL TALÁLTAD.

Ezzel odakötötte a zacskót a szolga ajtajának kilincsére, és visszament rejtekhelyére.
A bölcs meg a király a bokrok közt megbújva figyelte, mi történik, amikor kilép az apród.
A szolga kinyitotta a zacskót, elolvasta az üzenetet, megrázta az erszényt, és beleborzongott, ahogy meghallotta a csilingelést, majd a melléhez szorította a kincset, körülnézett, látta-e valaki, azzal visszament a házba.
Odakintről is hallották, ahogy a szolga bereteszeli az ajtót, a két kémlelő pedig az ablakon keresztül leste, mi történik odabent. A szolga mindent a földre söpört az asztalról, csak a gyertyát nem. Leült, és kiborította a zacskó tartalmát. Nem akart hinni a szemének.
Egy halom aranypénz volt!
Még soha életében egyetlen aranydukátot sem érintett, és most az övé mind!
Az apród megtapogatta, halomba rakta az érméket. Megsimogatta, és úgy forgatta őket, hogy a gyertya fénye megcsillanjon rajtuk. Összetornyozta, felborogatta, majd ismét egymásra rakta őket.
Ahogy így játszadozott. tíz kupacba rakta az érméket. Egy tízes kupac, kettő, három, négy, öt, hat... És közben össze is adta: tíz, húsz, harminc, negyven, ötven, hatvan... Végül az utolsó kupachoz ért... és abban csak kilenc érme volt!
Pillantása először végigsiklott az asztalon, a hiányzó érmét kereste. Aztán a földön, a zacskóban.
"Ez nem lehet" - gondolta. Közelebb tolta az utolsó kupacot a többihez, és látszott is, hogy kisebb.
- Megloptak! - kiáltotta. - Megloptak! Átkozottak!
Megint nekiállt keresni, az asztalon, a földön, a zacskóban, a ruhái között, a zsebében, a bútorok alatt, de hiába. Nem találta, amit keresett.
Az asztalon pedig - mintha csak gúnyt akarna űzni belőle - annyira csillogott az egyik aranykupac, hogy rögtön eszébe jutott: csak kilencvenkilenc aranydukátja van. Csak kilencvenkilenc.
"Kilencvenkilenc aranydukát. Ez nagy pénz" - gondolta. "De hiányzik egy érme. A kilencvenkilenc nem kerek szám. A száz, az a kerek, a kilencvenkilenc nem."
A király tanácsadójával az ablakból figyelte. Az apród arca már nem olyan volt, mint korábban. Szemöldökét összehúzta, vonásai megfeszültek. Szeme résnyire szűkült, ajka szörnyen rángatózott, még a fogai is kilátszottak, annyira.
A szolga visszatette a pénzt az erszénybe, és körülnézett, nehogy valaki meglássa a házból, aztán a tűzifa közé rejtette az erszényt. Aztán tollat, papírt ragadott, és elkezdett számolgatni.
Mennyi ideig kell takarékoskodnia egy szolgálónak, hogy megszerezze a századik aranydukátját?
A szolgáló magában beszélt, fennhangon.
Kész volt keményen dolgozni, amíg megszerezheti. Azután meg talán már dolgoznia sem kell soha többé.
Száz aranydukáttal a zsebében az embernek már nem kell dolgoznia.
Száz aranydukáttal a zsebében az ember már gazdag.
Száz aranydukáttal a zsebében az ember már nyugodtan élhet.
Befejezte a számításait. Ha dolgozik, és félreteszi, amit megkeres, meg még azt is, amit pluszban esetleg kap, akkor tizenegy-tizenkét esztendő alatt összejön az egy aranydukátra való.
"Tizenkét év nagy idő" - gondolta.
Talán rábeszélhetné a feleségét is, hogy egy időre ő is vállaljon munkát a faluban. Mindenesetre ő is délután ötkor végez a palotában, úgyhogy este is tud még dolgozni, onnan is csurranhat-csöppenhet valami.
Számolt: ha ő is dolgozik a faluban, a felesége is, akkor hét év alatt is össze lehet szedni a pénzt.
Túl sok idő!
Esetleg eladhatná a faluban a fölösleges élelmet, ami esténként megmarad, azért is kaphat némi pénzt. Így is van, minél kevesebbet esznek, annál többet el tudnak majd adni.
Eladni, eladni...
Jött a meleg idő. Minek annyi téli holmi? Minek egy párnál több cipő?
Túl nagy áldozatnak tűnt. Ám négy esztendőnyi áldozat árán megszerezheti a századik aranydukátját. A király visszatért a bölccsel a palotába.

Az apród belépett a kilencvenkilences körbe...

A rákövetkező hónapok alatt a szolga úgy is tett, ahogy azon a napon eltervezte. Egyik reggel az apród az ajtón dörömbölve lépett be a királyi hálószobába, és rosszkedvűen csak dúlt-fúlt.
- Mi van veled? - kérdezte tőle kedvesen a király.
- Semmi, semmi nincs velem.
- Régebben, nem is olyan sokkal ezelőtt, még boldogan dalolásztál, nevettél.
- Elvégzem a munkámat, nem igaz? Mit kíván felséged? Legyek egyszerre az udvari bolondja, az igrice is?
Nem telt sok időbe, és a király elbocsátotta a szolgálóját. Nem volt igazán kedvére a rosszkedvű apród.

Jorge Bucay: Életmesék, Szentendre, Új Paradigma Kiadó, 2004, 101-102., 136-143. p. ISBN 963 86020 6 6