Alphonse de Lamartine
Alphinse de Lamartine teljes nevén. Alphonse Marie Louise Prat de Lamartine (1790.október.21. Macon – 1869.február.28, Párizs ) francia költő, író és politikus.
Idézetek verseiből
szerkesztésMagány
(részletek)
E nyájas hegytetőn, ez ódon tölgy tövében,
alkonyat idején gyakran merengek itt:
borús tekintetem végigszáll a vidéken,
s elnézem lenn a völgy változó képeit.
...
Sóvárgó két szemem ha dombról dombra rebben
s száll déltől északig, kelettől nyugatig,
hiába fürdik a hullámzó végtelenben:
számomra itt öröm már sehol sem lakik.
...
Midőn az őszi lomb lehull a száraz ágról,
zúdul az éji szél s vele száll az avar.
Fakó levél vagyok, lehulltam a világról:
sodorj el engem is, vad északi vihar!
(Rónay György)
Este
(részletek)
Megjön az estével a béke.
Ülök e puszta szirteken
s tűnődve száll tekintetem
a közeledő éj elébe.
...
Éjlombú bükkfa áll felettem,
megborzonganak ágai,
mint sírok körül hallani,
ha egy-egy árnyék tovarebben.
...
Ó ha ti vagytok, kedves árnyak,
jöjjetek, távol a tömeg
zajától és vegyüljetek
álmába minden éjszakámnak!
Gyötrött lelkemre hintsetek
újra szerelmet és nyugalmat,
mint a tájra az esti harmat,
mikor az izzó nap lemegy.
(Rónay György)
Invokáció
(részlet)
Ha sorsod egy velünk, s a sírba egy halál visz:
vezérelj, gyámolíts és tűrd el kegyesen,
hogy fölcsókolja szám szent lábaid porát is.
De ha nem otthonod mégsem e földi börtön,
s angyalai hugát, visszaszólít a menny:
akit csak pár napig szerettél itt a földön,
emlékezzél rám odafenn!
(Rónay György)
A lepke
(részlet)
Tavasszal kelni ki s halni, ha hull a rózsa,
langy szellőszárnyakon úszni a szűz eget,
alig kinyílt virág kebelén ringatózva
fények és illatok közt ittasodni meg,
a zsenge szárny selyemporát lerázva, lenge
sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:
a lepke mámoros fátuma ennyi csak!
(Kardos László)
Válasz a "Némésis"-nek
(részletek)
Nem! Bármi lobogó alá a dalnok ne álljon:
Múzsája dicsre vágy, s nem vak szeszélyt követ:
Nem! Angyalszárnyait levágnin nem kivánom,
hogy húzzon ricsajos és pártos szekeret,
Nem! orcáján ragyog a szentélys szűzi fénye:
póri álcát reá nem aggatott kezem,
s nem nyomtam féktelen korbácsot sem kezébe,
hogy Múzsám - Nemezis legyen!
...
Bűnös, ki dalra kél, miközben Róma lángol!
Nérónak lelke ez - és Néró éneke,
midőn a Circusig, a Pantheon falától,
valahány utca, tér, merő tűzzel tele!
Bűnös, ki dalra kél, midőn megannyi asszony
a halált figyeli fia homlokán;
midőn a rettegés vonaglik minden arcon:
az ősi otthon ég talán...!
...
Majd könny hull egykoron az őrület hevére,
könny, mely mindent lemos; s igazságtevő kezed
lírád szívébe mar, hogy végképpen kitépje
az átkos húrt, melyen rezgett a gyűlölet!
A pohár keserű, s én mégis kiürítem.
Ám mérgét ajkamon nem hagyja a világ,
mert lelkem tiszta tűz: Illat lesz benne minden,
amivel lángját folytanák!
(Lothár László)
Dávid sírja Jeruzsálemben
(részletek)
A templom ott volt a magas
dombokon összedölve, romban,
mint szétvert sasfészek, ahonnan
a levefóbe szállt a sas!
Láttam a várost is: fehér
hamutömeg lett, mit a szél
kavar fel és hord szerte innen;
s láttam a hajcsárt is, aki
karavánja szamarát Isten
lábai nyomán tereli.
...
A régi fundamentumára
újabb templom helyeztetett,
annak meg roppant kupolája
alatt harmadik nyert helyet.
Megvénült mind a három Isten:
hitük a földre omla itten,
s mindig megújhodott idővel,
mint egy fatörzs, mely egyre hajt,
áttöri kérgét, s friss erővel
új ágat nevel, ifju gallyt-
(Komlós Aladár)
Felhasznált forrás
szerkesztés- A francia romantika költői. Lyra Mundi sorozat. Európa Könyvkiadó Budapest, 1989.
