Wikidézet

Anna Andrejevna Ahmatova

(1889–1966) orosz költőnő

Anna Ahmatova polgári neve: Anna Andrejevna Gorenko, oroszul: Анна Андреевна Ахматова (Горенко) (1889. június 11. vagy június 23. Bolsoj Fontan, Ogyessza mellett, Ukrajna – 1966. március 5. Domogyedovo, Moszkva mellett, Oroszország), orosz (szovjet) költőnő.

Anna Ahmatova
Ahmatova arcképe 1950
Ahmatova arcképe 1950
Lásd még
Szócikk a Wikipédiában
Médiaállományok a Wikimédia Commonsban

Idézetek verseiből

szerkesztés

A verseket fordította: Rab Zsuzsa

Első visszatérés

Halotti leplet terítve a földre,
harangszó kondul ünnepélyesen.
Carkoje Szelo csüggedt, síri csöndje
terped megint felbolydult lelkemen.

A szerelem
(részlet)

Hol mint kígyó lopakodik,
bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
hol szelíd galamb, napokig
burukkol fehér ablakunkban,

violaillatként repül,
vagy csillanó szép jégciráda...
De vezet, rendületlenül,
egy nyugtalan, nehéz világba.

Idejöttem

Idejöttem, én dologtalan.
Mindegy, hol tétlenkedem.
Dombtetőn szendergő szélmalom.
Nem kell szót sem ejtenem.

Egyszerű élet

Hazamegyek. Megnyalja kezemet
lágy szőrű macskám, enyhülten dorombol.
És nézem a tavi fűrésztelep
ormán kigyúló fényt az ablakomból.

A csendet csak ritkán zavarja meg
a gólya, ahogy leszáll az ereszre.
És hogyha az ajtót megzörgeted,
talán már fel sem figyelek a neszre.


Lev Gumiljevvel az oroszországi Bezhetszkben.(Ghirlandajo felvétele)]] Arcomról a mosoly

Arcomról a mosoly ledermed.
Ajkam a téli szélbe mártom.
Ma egy reménnyel kevesebb lett,
s eggyel több ének a világon.

Üzenet

Ne küldj több hírt galambszárnyakon,
ne írj többé riadt levelet,
márciusi szélként ne legyezz:
már a lombos édenben lakom,
nyugalom van itt, fejem felett
topolyák sátra lengedez.
.
.
.
Surranok, mint mókus, fák hegyén,
hölgymenyét képében könnyedén,
én zengetem vadhattyúk szavát,
hogy ne féljen ott a vőlegény,
förgeteges tél haván - jegén,
amíg várja holt menyasszonyát.

Csüggedt lehetsz most

Átkokat zúdítasz a lassú sorsra,
csak egyet áhít szíved: gyors halált.
Nyugat felől a szél hozzám sodorja
szavad: csupa könyörgés, csupa vád.

De hozzád visszatérni úgyse mernék.
hazám sápatag égboltja alatt
az életem csupán ének meg emlék.
De neked emlékezned nem szabad!

Nem velük tartok

Mi sűrű füstbe veszve járunk,
dúlt ifjúságunk mostoha,
mégis minden csapást kiállunk,
másra nem hárítjuk soha.

Majd egyszer felmentést lelünk még
minden óránkra. Mindenért.
Mert minálunk könnytelenebb nép
s egyszerűbb, büszkébb sosem élt.

Mikor megálltál

Smaragd fényt villantott a habos, zavaros vizű árok,
és mint a rózsa, a vadcsalán úgy illatozott,
a fülledt ég alján pokolbeli alkonyi lángok,
s tűnődve sorra idéztünk minden régi napot.

Borisz Paszternak

Ő, aki magát a lovak szeméhez
hasonlította: villog, néz, figyel -
s a tócsa olvatag gyémántfehér lesz,
a jég szomjazva, tikkadtan fogy el.

Lilás köd alszik hátsó udvarokban.
Sinek, gerendák, lombok, fellegek.
Mozdony fütyül, felvágott dinnye robban,
finom glasszéban könnyű kéz remeg.

Kong, mennydörög, csattan, sikoltva zendül...
Egyszerre csönd lesz. Ő az... ő, igen,
a terek éber álmain keresztül
lopódzva lép fenyőtű-szőnyegen.

Lelkem felét

Lelkem felét az őrület
szárnyaival már betakarta.
Hol szeszt kínál, maró tüzet,
hol mély, fekete völgybe csalna.

Már régen jól tudom magam,
hogy a győzelem az övé lesz.
Mint más szavát, hallom szavam:
micsoda zagyva lázbeszéd ez!

Utolsó pohárköszöntő

Éljen az árulás szava,
szemed, a rámfagyott,
a világ durva igaza.
S hogy Isten elhagyott.

1940

Mikor egy korszakot temetnek,
zsoltár nem zeng, pap nem beszél,
testére szirmok nem peregnek,
dísze csalán, ördögszekér.
Csak sírásók dolgoznak ott lenn
fürgén. A munka sürgető.
És csend van. Istenem olyan csend:
hallani, hogy fut az idő.

Az első ágyúlövés Leningrádra

Torpant a hangra hirtelen
az emberáradat.
Ezt nem a város szülte, nem,
falukból sem szakadt.
A mennydörgésre, úgylehet,
testvérként emlékeztetett,
de az másképp morog:
nedvesebb hangon. Fellegek
hűs röpte benne, permeteg
vidító záporok.

Olyan, amilyen

Olyan, amilyen. Nektek mást kívánok,
jobb sorsot.
            Mint szatócsok, sarlatánok,
már boldogsággal nem kereskedem.
Míg pihentetek békén Szocsi partján,
micsoda éjek sötétje zuhant rám,
s milyen zengések rémlettek nekem!
Ázsián át kora ködök vonulnak,
s döbbentő-tarka tulipánsziromnak
tengere terít roppant szőnyeget.
Ó, mit csináljak ennyi tisztasággal,
ennyi egyszerű, szép szigorúsággal,
mit is kezdjek veletek, emberek?
Mert én itt néző sohasem lehettem,
mindig ott kellett járnom engedetlen
a valóság tilos zónáiban.

Felhasznált forrás

szerkesztés
  • Anna Ahmatova versei. Lyra Mundi sorozat. Európa Könyvkiadó, Budapest. 1978.

További információk

szerkesztés
A Wikipédiában további információk találhatóak
 
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Anna Andrejevna Ahmatova témájú anyagokat.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikiquote.org/w/index.php?title=Anna_Andrejevna_Ahmatova&oldid=54899”