Azok a 70-es évek

Földvári György (1951 – 2012) magyar író, költő, publicista, képzőművész.

Azok a 70-es évek...

(nosztalgikus elbeszélő költemény-töredékek)

És jöttek a hetvenes évek.
Ó, azok a szívünkhöz közeli hetvenesek!
Erem lüktetése még most is hevesebb,
ha látom a busa nagy Brezsnyev Elvtárs–képet
lelki szememmel a laktanya falán,
s így utólag úgy érzem, talán
mégsem volt akkora disznó kedvenc őrmesterem,
habár a disznóság tonnás mértékeként
őt ismerem.
– Őrmester úr – intettem szeliden –,
úgy hallottam, az őrmester is ember...
– Kuss, marha! Elvtárs! – szólt kiguvadt szemmel.
– Jó – mondom –, elvtárs. Van ilyen...
Egyemisták! – mondta őrmester elvtárs
egyensúlyozva egy hordó tetején.
Hogy ne röhögjek hangosan, egy deltás
bajtárs mögött összehúzódtam én,
s lábamra léptem. Ám így szólt szegény
őrmester fönn a hordó magasán:
– Én nem vagyok egy pesszimizmus! – A röhej
úgy tört magasba, mint vad ágyúdörej.
– Hogy katona nem lesz magukból, az rizikó!
– mondotta keményen, s mint sziklaorom,
melyet körülvesz az egekbe csapó
hullámtorlasz, állott vashordaján,
s alig volt részeg.
Ó, azok a majdnem józan őrmesterek,
azok a verőfényes hetvenes évek!
...Komoly vagyok, és nem leszek kaján,
sőt hivatalos s érdes is talán,
midőn jelentem, hogy a hadsereg,
– melyet uralt a rend és fegyelem –
elvágólagos tízparancsolattal
s fegyverzsírbűzzel tisztelgett nekem.
És jött az Elhá. "Három eff, kilépni!"
s folyt a puhítás. Kemény százados
ordított, aztán elkezdett ígérni.
Hej, százados elvtárs, hol van maga most?!
– Bizony, mikor ott hárított s szervezett,
az volt ám a kemény hárító szervezet!
S hogy nemet mondtam, minden levelem
a címzetthez szépen átnézve érkezett.
Rájöttem aztán. „Ezek a barom
elhárítósok” – írtam gazdagon
cizellált népies szövegben –
„olvassák minden levelem, bizony,
hogy ne tegyen rosszat ővelük az Isten!”
Százados elvtárs! Olyan lila fej,
mint az öné, nem volt tán még egy a seregben...
Midőn meglátott, kihúztam magam,
és fülig érő szájjal tisztelegtem.
Bizony, álmomban gyakorta visszatérnek
azok a céklaszín arcú századosok,
azok a derűs, szép, boldog hetvenes évek!
A kimenők, a tér, ahol ült Lenin
műmárvány trónján, nyögve, guvadt szemmel...
Hóna alá egy új Pravdát dugtam én,
hogy legyen mivel törölni, ha felkel.
Bizony, a törlés...Kitörölt sokat
emlékezetemből a sodró idő,
de mint gömbölyű, szép kavicsokat
hordom a múlt darabkáit elő.
...Fogam alatt a kvarchomok ropog –
vacsora kinn, a kőrisfák alatt.
Fújja a szél a száraz homokot,
s melléje egy–egy kőrisbogarat
a rizseshúsba... hej, bizony, remek
évek voltak a víg, szép hetvenesek!
Otthon a pénzmag nem termett sűrűn,
de elviseltük, ahogy lehetett,
bár szégyenkeztem, nem volt az se bűn,
hogy a nadrágom kifényesedett.
A fényes nadrág már történelem –
most jönnek lassan tán a foltosak.
... Egy párttitkár benn az egyetemen
fülembe súg, és hosszan bólogat:
– Történelem szakról ne álmodj, kiskomám,
a jó atyád pap, s ki fog lógni a
tanrendből a benned hordozott
idealista ideológia!
Hej, azok a bólogató, vidám párttitkárok,
hej, azok a boldog hetvenes évek,
azok a szívünkhöz közeli hetvenesek!
Bizony, ha a régi pártház táján járok,
szívem verése még most is hevesebb...
...Gázkészültség! – szólt kedvenc hadnagyunk,
s prüszkölt a hadnép gázálarc alatt.
Élveztem én is a dolgot, csak épp
a hadnagyot zavarta némiképp,
hogy gázálarcom, hajh! – otthon maradt!
– s hogy ne legyek egészen védtelen,
két ujjal befogtam orromat...
...megért, ha van benn humor s értelem,
ám nem volt – no de minek is beszélek?
Szépek voltak azok a hetvenes évek,
azok a szívünkhöz közeli hetvenesek!
Bizony, míg írok, felejtvén a múltat,
és gyöngyeit, mik szerteszét gurultak,
egy gondolat–cérnára felfűzöm,
eszembe jut: de sokszor volt közöm
politikushoz s más gazemberekhöz,
útonállókhoz. Nem volt épp öröm
ám a kezükben sosem voltam eszköz.
... A kis orosz fehér volt, mint a fal,
mikor az arcvonal mögé kísérték.
Szegény fiú egy vászontankra lőtt
rakétagránáttal. A tank előtt
egy tiszt botorkált. Hogy került oda?
A gránát szállt csak, vijjogott vakon,
s egyéb a tisztből ott kinn nem maradt:
egy tányérsapka s néhány más cafat.
Szegény orosz sápadt volt biz nagyon,
amint kísérték. Ott lőtték agyon
a lőtér mellett. Így voltak bizony
szépek azok a víg hetvenes évek,
a szívünkhöz közeli, szép hetvenesek!
... Szerelem nélkül unalmas az ének,
bár laktanyánkban a nő volt a legkevesebb.
Hadd zengjen mégis dicsérete egynek,
kinek emléke máig visszavár:
szép volt, szerelmes, feltárta szívét. Én
elhagytam mégis, én hitvány szamár!
Apró mosolyok, lopva váltott csókok,
rohanás, mert véget ért a kimenő!
Bizony, ha sokszor voltam tán csalódott,
ez zúgott bennem: Ez nem az a nő!
No de a titkok maradjanak titkok,
ne hallgassuk, hogy mit mesél az ágy,
hisz úgy is szép, ha vágy marad a vágy,
s álmokat hord az elfolyó idő.
Szép évek voltak biz azok a víg hetvenesek!
Szívünkhöz nem áll tán semmi már közelebb...
Volt úgy, hogy lázadt a század.
– Gyalázat, hogy lázad a század!
– harsogták bőszen a tisztek,
s kezükben a töltött fegyverek
vacogva járták a twistet.
Tárgyaltak aztán, s döntés született:
– Nem lázadás ez, enyhén hüle tett,
szabálytalanság, ám büntetni kell.
S elmondom, ha tán bárkit érdekel:
megbüntették a makranc századot,
mégpedig úgy, hogy minden második nap
adnunk kellett az őrszolgálatot!
– és a lázadó század kétnaponta oldalára
szépen felcsatolta
a tíz tárat, benne kétszáznegyven éles
lőszerrel, mellyel ha akarta volna,
a tiszteket egy szálig letarolja.
– No de minek? – hisz nem volt az titok:
köztük a nő és a szesz pusztított.
Történt egyszer, hogy biciklire szállt
egy őrnagy elvtárs, hogy a laktanyát
majd körbe inspric... no!... inspiciálja.
Kormányválság volt tán, mert a gép
kormánya jobbra s balra tekerődzött,
aztán ledobta őrnagy elvtit, épp
egy gépolajtól bűzhödt pocsolyába.
Bizony a kormány... sosem feledem,
láttam vadászni a hadügyminisztert,
kit a sereg csak per "madárka" tisztelt,
a fegyvere épp akkor mondott csődöt.
– De ez már pletyka, s az nem kenyerem,
kurkászni szoknyák és gatyák között:
hiszen talán a miniszter is ember,
s miniszter – csak, ha annak öltözött...
Bizony szépek voltak, de még milyen szépek
azok a szívderítő, boldog hetvenes évek!...
...Apám beteg volt. – Fordul még a Föld! –
mondta, de már látszott a szemén,
hogy ő is tudja: azt már meg nem éri.
Ödön doki csak csóválta fejét,
és semmit nem mert nekünk már ígérni.
...Betegszabadság. A körmendi vár
alatt a folyó... egy lány, aki vár –
azután mégse. Furcsa reggelek:
csodálkozom, hogy még felébredek.
Tán én halok meg, és apám megél...
Hideg vagon, min átsüvölt a szél,
rút fájdalom, a szívem meg–megáll:
csontujjait rámrakta a halál –
no, nem, öreg! Van még kis dolgom itt!
Nyolcvan–száz év, és adom, viheted
rongyos, elhasznált porhüvelyemet,
de most eridj! vigyed a vén kaszát –
vigyázva, mert még megvág valakit.
Hiába nyaggatsz, markolod szívem,
a túlvilágra nem taszajtasz át!
... No, megmaradtam. És a hadsereg
elengedett, méghozzá szívesen.
– Haverom! – mondta zordon őrnagyunk
– A Sereg ujjong most, én azt hiszem,
mert mióta nép a hadsereg,
nem volt itt még ily bomlasztó elem.
– Úgy legyen! – mondtam, és ebben maradtunk.
Aztán kimentem a laktanya elé,
lestoppoltam egy rozzant, vén Skodát,
s indultam újabb bomlasztás felé.
Mert akárhogy is volt, bizony hogy szépek
voltak azok a hetvenes évek,
azok a derűs, átkozott, vidám,
szívünkhöz oly közeli, csúf hetvenesek!

(Kaposvár, Budapest; 1991-1995)