Boris Vian

Boris Vian (1920 – 1959), francia író, költő, jazz-zenész.

Boris Vian
Igazolványkép
Lásd még
Szócikk a Wikipédiában

Egyike volt a patafizikusoknak.

Idézetek

• Élni annyit jelent, mint nevetni a halálon, és belehalni a röhögésbe.

Tajtékos napok

L'Écume des jours (1946) – Gallimard, 1946., Európa, 1969. regény

• Az életben az a fontos, hogy mindent a priori ítélettel illessünk. Úgy látszik ugyanis, a tömegeknek nincs igazuk, az egyéneknek meg mindig igazuk van. De ebből nem szabad magatartásunkra szabályokat levonni: nem kell ezeket megfogalmaznunk ahhoz, hogy betartsuk őket. Csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta szerelem a csinos lányokkal, meg a New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellington-féle. A többinek el kéne tűnnie, mert a többi rút... – (Előszócska)

• ...a történet teljes egészében igaz, mert elejétől végig én találtam ki. – (Előszócska)

Pekingi ősz

L'automne´ Pékin. Les Éditions de Minuit, Paris, 1956

• Amadis Dudu minden meggyőződés nélkül haladt a keskeny utcácskán. A 975-ös autóbuszhoz vezető átvágások közül ez volt a leghosszabb. Mindennap három és fél jegyet szokott kezeltetni, mert menet közben, még a megálló előtt szállt le, s most megtapogatta mellényzsebét, hogy meggyőződjék róla, maradt-e még jegye. Igen. Maradt. Egy madarat pillantott meg; szemétrakás tetején ült, s csőrével olyan ügyesen kapirgált három üres konzervdoboz belsejében, hogy sikerült kikopognia az Ej uhnyem első ütemeit. Erre már megállt, de a madár ekkor hamis hangot ütött meg, és madárnyelven csúnyákat dünnyögve csőre között, dühösen tovarepült. Amadis Dudu tovább dúdolta a dalt, és folytatta útját. De aztán ő is gikszelt, és káromkodásra fakadt.

(A regény első bekezdése)

• A nap sütött. Nem nagyon, de éppen előtte, s az utcácska enyhén csillogott, mert a kövezete olajos volt. Ám Dudu mindezt nem láthatta, az utca ugyanis kétszer elkanyarodott, egyszer jobbra, aztán balra. Bágyadt vágyaktól emészetett nők tűntek fel a küszöbökön, szétnyíló pongyolájuk látni engedte erényeik hiányát.

Venyigeszú és a plankton

Vercoquin et le plancton, 1946

Ha valaki azzal töltötte zsenge ifjúságát, hogy összeszedte a bagót a Deux Magots-ban, poharat mosogatott egy sötét és mocskos üzlethelyiségben, telente régi újságokkal takarózott, hogy meg ne vegye az Isten hidege a dermesztő padon, mely hálószobája, hajléka s nyoszolyája volt, ha két zsandár kísérte be az őrsre, mert kenyeret lopott a péknél (még nem jött rá, hogy sokkal alkalmasabb a piacról hazatérő asszonyság szatyrából elragadni azt a kenyeret), ha egyik napról a másikra élt évente háromszázhatvanöt és negyedszer, miként a kolibri a korallszilfa ágán, egy szó, mint száz, ha planktonnal táplálkozott, jogot formálhat a realista író névre, és olvasói azt gondolják magukban: ez az ember megélte, amit mesél, átérezte, amit lefest. Olykor mást gondolnak vagy semmit sem, de ez közömbös a továbbiak szempontjából.

Én azonban mindig puha ágyban aludtam, nemigen bagózom, a plankton hidegen hagy, és ha egyáltalán loptam volna valamit, az hús lett volna. Márpedig a hentes – vérmesebb természetű lévén, mint a pék, akinek az ereiben jobbadán lekváros bukta csörgedezik – nem adja csendőrkézre az embert egy szelet nyavalyás vesepecsenye miatt (ilyen nincs a lisztesképűnél), hanem úgy vesz elégtételt a rajta esett sérelemért, hogy lendületes rúgásokkal halmozza el a vétkes személy ülepe tájékát.

Ráadásul eme magisztrális mű – vagyis a Venyigeszú stb. – nem realista regény, mert minden, ami elbeszéltetik benne, valóban megesett. És vajon Zola regényeiről elmondhatni ezt?

Következésképpen előszavam teljesen felesleges, ami által pontosan eléri célját.

– Elöljáró beszéd

Köpök a sírotokra

J'irai cracher sur vos tombes, 1946

Jean d'Halluin 1946. július táján találkozott Sullivan-nel valamilyen francia-amerikai összejövetelen. Két nap múlva Sullivan átadta neki a regénye kéziratát.

Időközben megvallotta, hogy önmagát inkább feketének tekinti, mint fehérnek, annak ellenére, hogy túl van a vérségi válaszvonalon. Tudnivaló, hogy minden évben több ezer "fekete" (akiket a törvény is annak tart) tűnik el a népszámlálási listákról, és megy át a másik táborba. A feketék iránti ragaszkodása ösztönözte Sullivant arra, hogy megvetést érezzen a "jó feketék"-kel szemben, akiket a fehérek vállon veregetnek az irodalomban. Az a véleménye, hogy nemcsak a képzeletben, hanem a valóságban is találkozhatunk feketékkel, akik pontosan olyan "kemények", mint egyes fehérek. S éppen ez az, amit megpróbál bemutatni kisregényében, amelynek összes kiadói jogát megszerezte Jean d'Halluin, amint hírét vette a könyvnek. Sullivan már csak azért sem habozott Franciaországban hagyni kéziratát, mert az amerikai kiadók, amelyekkel kapcsolatba lépett, megértették vele: hiába is kísérletezik hazájában a megjelentetéssel.

A mi kiváló moralistáink bizonyára nekiesnek majd e könyv néhány – hogy úgy mondjuk – merészebben realista részletének. Érdemes azonban aláhúznunk egy alapvető különbséget e regény és Miller elbeszélései között. Az utóbbi ugyanis soha nem riadt vissza attól, hogy a legvaskosabb kifejezéseket használja. Ezzel szemben Sullivan szívesebben él a fordulatok és a szerkesztés lehetőségeivel, mintsem hogy durva szavakat használjon: e tekintetben tehát közelebb van a latin erotikához.

Egyébként az olvasó e lapokon világosan felfedezheti Cain irodalmi befolyását (jóllehet a szerző nem akarja ezt észrevétetni mesterségesen vagy más formában, az egyes szám első személy használatával, melynek elengedhetetlen voltát az idézett szerző már a Three of a kind, című könyvének különös előszavában meghirdette; Amerikában ezt három rövid regényt tartalmazó egyetlen gyűjteményben adták ki, és Sabine Berritz fordította franciára). Ugyanez vonatkozik a még modernebb Chase-re és a borzalmak más kedvelőire. E tekintetben el kell ismernünk, hogy Sullivan valósabban szadista, mint illusztris elődei; nem meglepő tehát, ha művét visszautasították Amerikában. Lefogadom, hogy megjelenése másnapján betiltanák. Alapjában egy olyan faj bosszúvágyának megnyilvánulásáról van itt szó, amelyet – bárki bármit mondjon is – ma is kínoznak és terrorizálnak. Valami olyan ördögűzést kell látnunk ebben az "igazi" fehérekkel szemben, mint amikor a kőkorszakbeli ember nyíllal átlőtt bölényeket festegetett magának, hogy ezzel kényszerítse csapdájába zsákmányát; avagy a valószínűségnek és a közönségízlésnek tett engedmények nagyfokú megvetését.

Sajnos Amerika, az Eldorádó földje, egyúttal a puritánok kiválasztott földje; az alkoholistáké és a szájbarágóké; s ha Franciaországban arra törekszik az ember, hogy eredetibbnek mutatkozzék, Amerikában nem csinálnak nagy ügyet az olyan formák kisajátításából, amelyek sikerrel kecsegtethetnek. Istenemre mondom, számukra ez éppen olyan, mint másnak a krumpliárusítás.

Előszó – Boris Vian

A dezertőr

(Le Déserteur; sanzon)

 Kedves Elnök úr!
 ...
 Tegnap kaptam meg
 a behívómat
 az általános mozgósítás ügyében
 és a háborúba kellene mennem
 szerdára virradóra.
 ...
 de úgy döntöttem
 hogy dezertálok.
 ...
 Kenyeret fogok koldulni
 Franciaország-szerte,
 és Bretagné-tól Provence-ig
 mindenkinek ezt mondom:
 Ne engedelmeskedj!
 Utasíts el a háborút!
 ...
 Ha el kell vérezni,
 adja a vérét Ön, uram!
 ...
 Ha nyomomat követtetti,
 ezt mondja a csendőreinek:
 Nekem nincs fegyverem,
 Nyugodtan lelőhetnek.

    (nyersfordítás)

Szegény Bodri

A kutya mindig siralmasan éldegél,
Örökkön és nyughatatlan,
Kikötve egy tölgyfaólban.
A szenvedéseinél jobbat nem remél.

De az éhség, ami a legrosszabb azért,
S jóllakni csak némi makkal,
Hascsikaró, mérges maggal
Tudhat, mitől kiserken az orrán a vér.

Bezzeg az asztal mellett, régen,
Megelégedett kényelmében,
Tányért nyalva érte az est is...

De elvitte szegényt a pestis,
És úgy kaparták el a fekete földbe:
Hogy a maradékot meg sem örökölte.

 (ford.: Nyerges Gábor Ádám)

---

Külső hivatkozások

Fotó