Bret Easton Ellis

Bret Easton Ellis (1964 –) amerikai író.

Idézetek műveiből

KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL; ez van kiírva vérvörössel a Chemical Bank falára, nem messze a Tizenegyedik utca és az Első sugárút sarkától, méghozzá akkora betűkkel, hogy a taxi hátsó üléséről is jól olvasható, ahogy a kocsi előreszökken a Wall Streetről kiforduló autócsordával, és Timothy Price el is olvassa a feliratot, bár a következő pillanatban már egy autóbusz veszi el előle a kilátást, és attól fogva csak a busz oldalán díszelgő Les Misérables hirdetést látni, Price-t azonban, aki a Pierce & Pierce cég alkalmazottja és huszonhat éves, ez feltehetőleg nem nagyon zavarja, ugyanis előreszól a sofőrnek, hogy kap tőle öt dollárt, ha most gyorsan felhangosítja a rádióját, amelyből a „Be My Baby” című szám szól, amit a fekete bőrű taxis, aki nem amerikai, hanem alkalmasint inkább nyugat-indiai lehet, meg is tesz a kedvéért.

Bár eleinte elégedett vagyok magammal, egyszer csak valami gyászos szomorúság önt el, és arra gondolok, milyen hiábavaló, milyen hihetetlenül fájdalommentes elvenni egy gyermek életét. Ennek az aprócska valaminek, mely előttem hever kicsavarodott tagokkal, véresen, nincsen se története még, sem említésre méltó múltja, vagyis voltaképp nem is ment vele veszendőbe semmi. Mennyivel gonoszabb (és egyszersmind élvezetesebb) tett olyasvalakit megfosztani az életétől, aki teljében van, akinek már legalábbis kibontakozóban van az élettörténete, aki házastársa valakinek, akinek barátai vannak, életpályája van, akinek a halála sokkal több embert fog gyászba borítani, mint egy gyermeké, olyat, aki hozzátartozóinak és ismerőseinek összesített bánata szinte végtelen is lehet akár, akinek a halála sokkal, de sokkal több ember életét teszi tönkre, mint ennek a kisfiúnak a jelentéktelen, pirinyó halála.

Ez volt az, mit megértettem, s így éltem az életemet, ennek köréje szerkesztettem a lépteimet, így birkóztam a foghatatlannal. Ez volt a geográfia, ami köról valóságom forgott: fel sem merült bennem, sohasem, hogy az emberek jók talán, vagy hogy az ember képes lehet változni is, vagy az, hogy jobb lenne a világ, ha az ember képes lenne örömét lelni egy érzésben, egy tekintetben vagy egy gesztusban, vagy be tudná fogadni egy másik emberi lény szeretetét vagy kedvességét. Nem volt biztos semmi sem, s az a szó, hogy „nagylelkűség”, semmit sem jelentett, üres közhely volt csupán, vagy rossz vicc. A szex csak matematika. A személyiség immár érdektelen. Mit számít az intelligencia? Az okszerű gondolkodás. A vágy – értelmetlen. Az ész sem segít. Az igazság halott. Félelem, bosszú, ártatlanság, rokonszenv, bűntudat, hiábavalóság, kudarc, gyász – csupa olyasmi s olyan érzelem, amit már senki sem érez át. A gondolkodás hasztalan, a világban nincs többé értelem. Csak a gonosz egyedülvaló és örök. Isten nem él. A szeretet is megbízhatatlan már. A felszín, a felszín, a felszín csupán hol bárki is még valami jelentésre bukkan… ilyennek láttam én a civilizációt, mint kolosszális, repedt sziklatömb…”

...létezik persze Patrick Bateman ideája, az absztrakciója, mintegy, én magam azonban igazából nem létezem, csak mint valaminő entitás vagy illúzió, és bár mindig sikerül könnyűszerrel ellepleznem, hogy a szemem milyen hideg, s élettelen, valamint kezet is lehet fogni velem, s akivel kezet szorítok, úgy érezheti, hús-vér ember fogja a kezét, sőt akár még azt is gondolhatja bárki, hogy én nagyjából ugyanolyan életet élek, mint ő: én magam egyszerűen nem vagyok. Bárhonnan nézzünk is engemet, nekem nincs semmi értelmem. Mesterségesen létrehozott én, elfajzott emberszabású vagyok. Olyan lény, amilyen elméletileg nem is létezhetnék. Személyiségem vázlatos csupán, kialakulatlan, és csak szívtelenségem lényegi és állandó. Lelkiismeret, szánalom, reménység réges-régen kiveszett belőlem (talán még harvardi diák koromban), ha ugyan valaha is volt bennem efféle. Immár nincs olyan korlát, amit át ne léptem volna. Féktelenség és téboly, kegyetlenség és ördögi gonoszság, ami bennem van, meg a temérdek rémség, aminek okozója voltam s iránta való teljes közönyöm egyformán messze mögöttem.

A kín, mely gyötör, heves és szüntelen, és nem akarom, hogy más jobb világban éljen, mint én. Azt akarom, szenvedjen más is ugyanúgy, ahogy én. De hiába vallom be mindezt – amit meg is tettem számtalan alkalommal már, hiszen minden rémtettem vallomás volt – hiába nézek farkasszemet ezekkel az igazságokkal, a katarzis elmarad. Nem szerzek általa mélyebb tudást magamról, kimondása nem visz közelebb megértéséhez. Annak sem volt semmi értelme, hogy ezt most elmondjam önöknek. Ez a vallomás nem jelent semmit...

A Wikipédiában további információk találhatóak

Bret Easton Ellis témában.