Csoóri Sándor

Csoóri Sándor (Zámoly, 1930. február 3. – Üröm vagy Budapest, 2016. szeptember 12.) magyar költő, esszéíró, prózaíró, politikus.

Csoóri Sándor
Csoóri az Ünnepi Könyvhéten, 2010. június
Lásd még
Szócikk a Wikipédiában

Versek

Sóvárgás nem létező sárkány után

        Sárkány,
                                              ha volnál,
        Szent György lehetnék;

        (...)

A világ emlékművei című kötetből

Húsvét másnapján

Állunk csak itt az áprilisi kertben
   a mennybe menendő barackfák között
      és összeszűkült szemekkel nézzük
a szomszédos Gellérthegy golgotás sziklaéleit

és megbocsátjuk egymásnak szavak nélkül,
   hogy szegény, fáradt, fegyverekkel játszó
      évszázadunkban éltünk
ajtók s falak mögött, szöggel kivert pincékben gyáván

s beengedtük a hazugságot még a versekbe is,
   be a vérbe, a simogatás, az ölés
      csuszamlós gyönyörébe –
(...)


Így lásson, aki látni akar
 
   Lehettem volna léha szökevény itt,
      szemfüles világ-tanú,
de szavak, hóförgetegek és botorkáló esők
   barátja lettem inkább,
   aki hátracsavart fejjel is
a maga megtéríthetetlen álmát
      álmodja végig:
      a félresiklatott remény évszázadában
az erőtlen szabadokét.
 

Csak napok vannak
 
Vissza, vissza, de hova vissza?
Nincs többé nyár az évszakok közt,
se tél, se lomb-világ, se szép, macskaszemű ősz,
csak napok vannak: delek és esték,
egybemosódó, züllött reggelek,
amikor a fejem s a távoli tengerek is darabokban.
(…)
Vissza, vissza, de hova vissza?
Szavakhoz? Csöndhöz? Nyelv-magányhoz?
                    Márcsak egészen kevés
szó maradt, amely ragaszkodik még saját hitéhez,
…
 

Mint tékozló fiúval kéklángú lepkék
 
Végre egyedül. Délelőtt kilenc.
Végre a világban, magam is világ.
Nincs arcél, tenyér, se őrült hózápor emlékeimben,
mely eltakarná a háztetőket.
(…)
Rőt háztetők hullámlanak elém a
délelőttben. Fehér ablakfák mértana nyomaszt.
De bent, magamban, szabad vagyok, mint
senki más. Az vagyok, ami a végtelenség
szeretne lenni: magáraébredt arc
és mámoros várakozások színhelye újra s mindig.

Próza

A félig bevalott élet című kötetből

Egy félfordulat hátrafelé

…Kelet-Európában - különösen a lengyeleknél és nálunk - a történelem legalább annyira a szükségszerűség és a cselekvés terepe, mint a jelen idő. Miután semmi se zárult le véglegesen vagy megnyugtatóan a múltban - se forradalmak, se békeidők -, a századokkal előbbi döntések fájdalma újra és újra kiújul, mint a derékfájás, rossz idő jöttén. Mohácsot, mint tudjuk, a sorozatos és bűnös országvesztések, országdarabolások kínja őrzi. Kossuth és Széchenyi vitáját a lojalitás és a függetlenségvágy örökösen kirobbanó válságai. (…) 1849-ben megsebez bennünket a cári beavatkozás. Ha az ország Világosnál csak forradalmat veszít, könnyebben kiheverhette volna az akkor keletkezett lelki sérülést. De minden későbbi bukásunk, kiegyezésünk eredetét visszavezethetjük a szabadságharc leverésére. Ez csupán egyetlen példa a sok közül. Ilyen alapon megemlíthetnénk a trianoni békediktátumot, Horthyék háborúba lépését, a sztálinizmus mostanáig kiható torzulásait. Csupa-csupa összerágott, de meg nem emésztett ügye közgondolkodásunknak s ábrázoló művészetünknek…

(270-271. oldal)

A panaszos hangról

[Az 1970-es évek irodalmáról:] …Mert vallani már régóta szabad: morogni, óbégatni, gúnyolódni, akár napestig. Elismerni a leveretésünket; elismerni azt, hogy halál kacérkodik velünk a nyári délutánokon, s gyöngék vagyunk az ellenkezésben, de megkérdezni, hogy kiért s miért maradtunk lelkileg angolkórosak, már nem ajánlatos. Illetve, ami még ennél a helyzetnél is rosszabb: a számonkérő hang eszünkbe se jut.

Pedig a folyóiratokon túl, az önálló szerzők is műről műre halmozzák föl a zavarba ejtő kérdések sokaságát. A megemésztetlen, a szégyellnivaló, az elképesztő életek roncstelepi hangulatát. Aki például figyelmesen elolvasta Galgóczi és Hajnóczy kisregényeit, Csurka drámáit, Fekete Gyula töprengéseit vagy Moldova késheggyel írt szociográfiáit, elhűlhet a lehangoló jelenségek tömegétől: a közérzet, az erkölcs, a mélyre süllyedt remény állapotától. Mindegyikőjük könyveiből az kristályosodik ki összegzésül, hogy a hetvenes évek Magyarországa - a derűsebb ellenpontok: életszínvonal és szabadabb mozgás ellenére is - beteg lelkületű ország. Kallódók, meghasonlottak, önpusztítók szédelegnek a társadalom minden rétegében. Becsapottak, igazságnak fölesküdött alkoholisták, a szocializmus kikosarazott vőfélyei, koravén bölcsek, legyintők, egykedvű állampolgárok, akik az ország albérlőinek érzik magukat. Hivők s vonzó megszállottak? Ilyenek nincsenek. Vagy ha mégis akad belőlük néhány, előbb-utóbb megcsomósodik bennük az akarat, a csak azért is remény izomzata, s elijednek önmaguktól.

(289. oldal)

Forgácsok a földön

• Felejteni sokféleképpen lehet. Úgyis, hogy nem a lényegre akarunk emlékezni.
• A hatalommal bármilyen emberi gyöngeség összefonódhat, mert a hatalom önmaga megismerésére fordít legkevesebb figyelmet és erőt.
• Az emberiség legnagyobb szabadságharca az lesz, ha belekezd abba a küzdelembe, hogy saját vérengző múltjától elszakadjon.
• Fiatalok, sose felejtsétek, hogy az ajándékba kapott világ az ajándékozóé marad.
• Ha valaki önként vagy észrevétlenül lemond egyéniségéről, hiába várja, hogy holnap csoda dolgok történjenek vele, mert ami megtörténik, már nem vele történik meg.
• Minden tehetetlenség megtalálja a saját mentségeit…
• Haynauról, az aradiak hóhérjáról ezt mondta Radetzky: „Haynau olyan, mint a borotva, használat után el kell tenni.”

Zseniális – tüzesedik át a találó megjegyzéstől egyik író barátom.

Mintha kést vágott volna belém, belülről összecsuklok. Zseniális az lett volna, ha Radetzky tábornok ezt mondja: Haynau olyan, mint a borotva, tehát nem szabad elővenni.

(211–228. oldal)

Források

• Csoóri Sándor: A világ emlékművei Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989 ISBN 963 14 1470 1
• Csoóri Sándor: A félig bevalott élet Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982 ISBN 963 271 691 4