Csokonai Vitéz Mihály

magyar költő, műfordító

Csokonai Vitéz Mihály, (Debrecen, 1773. november 17. – Debrecen, 1805. január 28.), magyar költő.

Csokonai Vitéz Mihály

     Fazekas Mihály: Csokonai Vitéz Mihály halálára
   
     Él-é a síron túl vagy nem az emberi lélek?
     Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk
     Fejtegeté; de mivel nem akadt nyitjára elölről,
     Túlnanról akará még megvizsgálni. Azonnal
     Kettényílt az örök titok kárpitja előtte...
     Ő bément s széjjelnézett. Látván a halandók
     Gyenge világa elől elrejtett mennyei pompát,
     Gondolatit szárnyára vevé a lelki dicsősség,
     És ő még fül nem hallott szent angyali hangú
     Énekek énekein kezdé dicsérni az élet
     Felséges voltát, mely várja az emberi lelket.
     Megtetszett kedves zengése az angyali karnak
     S mennyei múzsának lelkét ottfogta. E halmot
     Hamvai tisztelik, és gyönyörű munkái hazáját.

Idézetek szerkesztés

Barátom!
Az estve jött hirtelen egy levelem Váradról, hogy azon munkám, mellynek titulussa Dorottya, vagy a Dámák Diadalma a Farsangon, Furcsa Vitézi Versezet IV könyvben, már a sajtó alól kiszabadúlt. Holnap reggel röktön megyek érte, nehogy a kurta farsangból kimaradjon. Ne vedd rossz neven, ha kénytelen lévén kevésből álló pénzecskémet öszvecsinálni, emlékeztetlek azon 3 Rfra, amellyet kártyázás kedvéért tőlem kértél vala... – (Nagy Gábornak)

Versidézetek szerkesztés

TARTÓZKODÓ KÉRELEM

A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörű kis tulipánt!

Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.

Teljesítsd angyali szókkal,
Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért.

A REMÉNYHEZ

Földiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

(...)

ESTE JÖTT A PARANCSOLAT...

Estve jött a parancsolat
Violaszín pecsét alatt.
Egy szép tavaszi éjtszakán
Zörgött a kincsem ablakán.

Akkor vált el éppen tőlem,
Vígan álmodott felőlem.
Kedvére nyugodt ágyában,
Engem ölelvén álmában,

Mikor bús trombitaszóra
Űlni kellett mindjárt lóra.
Elindúlván a törökre,
Óh, talán elvált örökre.

Sírva mentem kvártélyáig,
Hozzá város kapujáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.

Süvegét könnyel öntöztem,
Gyászpántlikám rákötöztem.
Tíz rózsát hinték lovára,
Meg annyi csókot magára.

A szívem is sírt belőlem,
Mikor búcsút veve tőlem.
"„Isten hozzád!” – többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.

Elment tőlem a táborba,
A több vitézekkel sorba.
Elment tőlem, óh istenem,
Míg kell magamba sínlenem.

Fekete főld, gyászos parlag,
Az én kincsem azon ballag,
Süveg vagyon a fejében,
Búsan süt a nap szemében.

Menj, győzd meg ellenségedet,
Ismét meglátod kincsedet.
Térj meg árva galambodhoz,
Téged sóhajtó rabodhoz.

Próza szerkesztés

Dráma szerkesztés

Tanulmányok szerkesztés

Csokonairól írták szerkesztés

Külső hivatkozások szerkesztés

A Wikipédiában további adatok találhatóak
A magyar Wikiforrásban további művek találhatóak


Ez az idézetgyűjtemény még nagyon rövid („csonk”). Segíts te is, hogy igazi gyűjtemény lehessen belőle!