Csokonai Vitéz Mihály
Csokonai Vitéz Mihály, (Debrecen, 1773. november 17. – Debrecen, 1805. január 28.), magyar költő.
Fazekas Mihály: Csokonai Vitéz Mihály halálára
Él-é a síron túl vagy nem az emberi lélek?
Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk
Fejtegeté; de mivel nem akadt nyitjára elölről,
Túlnanról akará még megvizsgálni. Azonnal
Kettényílt az örök titok kárpitja előtte...
Ő bément s széjjelnézett. Látván a halandók
Gyenge világa elől elrejtett mennyei pompát,
Gondolatit szárnyára vevé a lelki dicsősség,
És ő még fül nem hallott szent angyali hangú
Énekek énekein kezdé dicsérni az élet
Felséges voltát, mely várja az emberi lelket.
Megtetszett kedves zengése az angyali karnak
S mennyei múzsának lelkét ottfogta. E halmot
Hamvai tisztelik, és gyönyörű munkái hazáját.
Idézetek
szerkesztés- Barátom!
- Az estve jött hirtelen egy levelem Váradról, hogy azon munkám, mellynek titulussa Dorottya, vagy a Dámák Diadalma a Farsangon, Furcsa Vitézi Versezet IV könyvben, már a sajtó alól kiszabadúlt. Holnap reggel röktön megyek érte, nehogy a kurta farsangból kimaradjon. Ne vedd rossz neven, ha kénytelen lévén kevésből álló pénzecskémet öszvecsinálni, emlékeztetlek azon 3 Rfra, amellyet kártyázás kedvéért tőlem kértél vala... – (Nagy Gábornak)
Versidézetek
szerkesztésTARTÓZKODÓ KÉRELEM
A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörű kis tulipánt!
Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.
Teljesítsd angyali szókkal,
Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért.
A REMÉNYHEZ
Földiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
(...)
ESTE JÖTT A PARANCSOLAT...
Estve jött a parancsolat
Violaszín pecsét alatt.
Egy szép tavaszi éjtszakán
Zörgött a kincsem ablakán.
Akkor vált el éppen tőlem,
Vígan álmodott felőlem.
Kedvére nyugodt ágyában,
Engem ölelvén álmában,
Mikor bús trombitaszóra
Űlni kellett mindjárt lóra.
Elindúlván a törökre,
Óh, talán elvált örökre.
Sírva mentem kvártélyáig,
Hozzá város kapujáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.
Süvegét könnyel öntöztem,
Gyászpántlikám rákötöztem.
Tíz rózsát hinték lovára,
Meg annyi csókot magára.
A szívem is sírt belőlem,
Mikor búcsút veve tőlem.
"„Isten hozzád!” – többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.
Elment tőlem a táborba,
A több vitézekkel sorba.
Elment tőlem, óh istenem,
Míg kell magamba sínlenem.
Fekete főld, gyászos parlag,
Az én kincsem azon ballag,
Süveg vagyon a fejében,
Búsan süt a nap szemében.
Menj, győzd meg ellenségedet,
Ismét meglátod kincsedet.
Térj meg árva galambodhoz,
Téged sóhajtó rabodhoz.
- ...
Mint mi vígadunk, sokan
Vígadnak most mások:
Nekik is egészségre
Váljék mulatások.
A folyón minden malom
Őröljön vigságot:
Igy köszönti még dalom
Az egész világot.
Próza
szerkesztésDráma
szerkesztésTanulmányok
szerkesztésCsokonairól írták
szerkesztésKülső hivatkozások
szerkesztés