Egy ceruza története

Az Egy ceruza története Tersánszky Józsi Jenő 1938-ban írt (de csak 1948-ban kiadott) szatirikus regénye az Osztrák-Magyar Monarchia végnapjairól, az I. világháború olasz frontjának harcairól. A frontélményeket egy kézről-kézre járó tintaceruza meséli el az őt használó emberek írásai, gondolatai segítségével.

Idézetek a regénybőlSzerkesztés

Én egy Ceruza vagyok.
Ha dicsekedni akarnék, mindjárt azzal kezdeném, hogy az összes író-, karcoló-, rajzolószerszámok közül Én vagyok a leghétpróbásabb nemes.


No igen! Toll rokonom még tartja magát. Ő az írógépre is azt mondja, mint a királyok a parlamentjeikre, hogy csak a fölszaporodott nyers munka elvégzésére szükségesek nekik. A tollvonás, az aláírás. a szentesítés az ő kezében maradt. Az írógépek munkái fölött is. De hát a toll régi egyeduralma mégis más volt, mint ez a mai gyanús henyélkedési szükség. […] a töltőtoll új rokonomat nem nagyon szeretem. Ő az evickélő újnemes, aki Engemet, szegény, becsületes rokonát túrja ki szerény polgári egzisztenciájából voltaképp.


Az mindegy, hogy elveszítjük a háborút vagy sem. A hadseregre nézve csak az a fontos, hogy az inspicírungnál laposan álljon a nadrágzsinóron a bakák keze.


…az olyan emberfajnak, amelynek a női nem azt a hímet érzik ideáljuknak és méltó párjuknak, aki életét is kiteszi értük a halálnak, hát az a faj szolgaságra, satnyulásra, koldulásra, halálra ítélt faj. És nagyon megérdemli sorsát. Úgy bizony, kicsi babám. Mert az a legjobban mutatta, hogy a háború elején a nők leköpködték az itthon maradt, jól fürdött férfiakat, és a tetves, véres, sáros, beteg harcosokba voltak szerelmesek, hogy ez helyes.. És ha most ez az ellenkezőjére fordul, az nem sok jóval biztat. Azzal okvetlen, hogy majd az ellenség sáros, büdös katonái fognak rajtok tapodni, mint a rongyon.


De hát Kabarcsik dicséretére legyen mondva, amilyen mestere volt a hazudozásnak, színlelésnek, mint ember… tollal a kezében Kabarcsik majdnem puritán erkölcsű volt. Egyszerűen képtelen volt arra, hogy megírjon egy olyan hadiregényt, amiben a katonák a haza és az uralkodó nevét suttogva halnak meg a csatamezőn. Sikerrel és nagysággal pedig ez nem kecsegtetett.


A tűzvonaltölteléket nyaggatni kell. Máskülönben hogyan vágynék meghalni a közhazáért? A tétlenség, a jólét csupa polgárias gondolatokat sugall. Nő, béke, munka, otthon. A katonát bosszantani kell, hogy verekedni legyen kedve, és haragudjon az ellenségre.


A bor az óriási szétütött hordókból méter magas tavat alkotott a pincében. Amikor már csak araszos, sűrű latyak volt, és a bakák ivócseberrel és csajkával hordták a pincéből, akkor akadtak rá a borban hét hősi halottunkra.
Ilyesmi talán nem érdekes följegyezni való háborús élmény?


Csontvázcsecsemők rágják, tépik csontvázanyák kiapadt keblét. Kisgyermekek néznek rám felnőttes váddal, könyörgéssel teli szemel. Iszonyatos vénné redőzött gyermekarcok. Van ennél szívtépőbb látvány?


Topescu erdélyi román fiú. Olyan képe van, mint Marcus Aureliusnak. Ha van latin jelleg, hát ez a zászlós egy fajlatin. Nemrég olvastam, hogy a mi erdélyi oláhságunk bölcsője tényleg Észak-Itáliában volt. Wells, guelf, walach, olá, ez ugyan az a szó. Szóval ennek az olá zászlósnak ezek az éhen haló taliánok a legérdekesebb fajtestvérei. Különben tíz szavuk közül öt azonos. No lám, és ez az erdélyi latin kiveszejtené a világból ezeket a szerencsétlen vérrokonait a reggelihez való tojásért.


De az offenzívát mégsem ezért csináljuk, hanem! – kacag, kacag az öreg a csöndbe, várakozásba. Végre kiböki: - Hanem cérnáért! Nincs cérnánk! Ez a cérnaoffenzíva. […] Öreg brigadérosunk legalább őszinte. Rabolni megyünk, és passz. Ehhez mindenkinek kedve van.


Hát ha a készülő offenzívát buzgón, bizakodón, fölényesen tárgyalta a hadsereg… ettől az estétől fogva az olasz civilek is tárgyalták buzgón, bizakodóan, helyeslőleg, mint egyetlen utolsó reményüket az éhenhalás előtt.


Ha gyönge tüzérségi előkészítés van, akkor jobb tartaléknak lenni. Mert az áttörésnél erős a gyalogsági harc. De ha erős a tüzérségi előkészítés, mint amilyet itten rebesgetnek, akkor jobb rohamcsapatnak lenni. Akkor az áttörés játék. Ellenben ott vetik be a tartalékokat, ahol megakad a támadás. Akkor régen rossz! Ellentámadásra összevont csapatoknak menni neki, új állásoknak, új drótoknak, ismeretlen terepen.


A magyarok tisztelet-becsület, de rémesen interpretálják máskülönben gyönyörű nótáinkat. Esetleg van valami vad szépség abban, ahogy egy csomó magyar éneklés címén egymást túlordítja. Ezzel szemben az én románjaim elsőrendű harmóniaérzékkel rendelkeznek. Egy káplár vezeti az éneket, a többi két, sőt három szólamban kíséri. Így nem tudnak énekelni sem a németek, sem a szlávok.


Legkeservesebb az egészben az, ha mi panaszkodnánk itten, akkor ez azt jelentené, hogy az itt elérhető legjobb helyen panaszkodunk. Az első vonal még rosszabb lehet előttünk. Az átkelési helyek még elképzelhetetlenül rémesebbek mögöttünk.


Most rendetlen a menázsibehordás. Máskülönben okvetlenül tudnánk huszonnégy órával a támadás előtt, hogy támadni fogunk. A roham kétségtelen jele az, ha a legénység sertéshúst, a tisztek szárnyast, egyiptomi cigarettát, konyakot és óbort kapnak. De hát itt a tegnapelőtti ebédek érkeznek be hozzánk éjjelente. Elromlott az a csíziónk is, amelyik a támadást jósolja.


Milyen szerencse! Hathónapi kórház! Üdülés! Aztán egészen biztosan segédszolgálat. Az élet!


Higeddeus utoljára fog félni az egész Monarchiában az ellenségtől. Ha felbukkannának itten tömegben az olaszok, hogy megrohanjanak, hát Higedeus kézzsibbadásig kaszálja le őket ezzel a gépfegyverre. Míg egyet rúgni bír, nem jön olasz ebbe az árokba […] Ezek a Higedeusok tartanak fel és vernek meg a Központi Hatalmak országhatárain húszszoros ellenségtömeget. Nem a hadvezérek, akiknek a haditények élére írják a nevüket.


Abrakovszky lovag fölállt. Olyan mozdulatot tett a karjával, mint a hőstenor felvonásvégnél. Tompa, de erős hangon és ezzel a mozdulattal fejezte be:
- Finis Austriae!
A kegyelmes úr egyszerre a homlokához, szeméhez kapta tenyerét. zokogás rángott át rajta. Abrakovszky lovag merően állott, csak a szemét hunyta le.


1916
KARÁCSONY
SANTA MARIA
ISONZO-FRONT

ForrásSzerkesztés

Tersánszky Józsi Jenő: A félbolond - Egy ceruza története (Holnap Kiadó, 2000 ISBN 963-346-3734 Ö / 963-346-367-X)