Fáy Ferenc

Fáy Ferenc (Pécel, 1921. június 20. – Toronto, 1981. június 10.) költő,az emigráns magyar líra kiemelkedő alakja.

Idézetek

Próbatétel

(részlet)

• Úgy élj, mint ez az almaág:
  

villámsújtottan, féreg-etten,

de bátran! – Látod, meg se rezzen

kezén az öt fehér virág.

Igazítsd dalra hát a szád,

s takargasd védő énekeddel.

Tiborc új éneke

(részlet)

• Bánk-bán, Nagy Úr, a porba hulltam.
  

Néped vagyok, a föld, a mag,

az ős-gyökér, Uram, ne engedj.

Fajtád széthull, nem lesz több gyermek,

nem lesz család. – A renyhe had

húsunkat marja. Nézd az arcot,

téphetnek erről még le sarcot?

Magamsirató

(részlet)

• Törvénnyé emelt fegyverek
  

között éltél, míg élni hagytak.

Tanítód dicsért: így a szép,

papod megáldott: így a jó,

s anyád se mondta, hogy te rab vagy.

Hajnal kanásztülökkel

(részlet)

• Neve se volt. Vagy hogyha volt is,
  

kit érdekelt, ki törődött vele?

Tudták a fák és őrizték a rétek:

az Isten szép, zöld keresztlevele.

Hontalan favágó dala

(részlet)

• Oly végtelen volt minden s én, a véges
  

kis porszem-ember, mint egy szórt hahó,

társat keresve ballagtam s szegényes

ruhámra bundát pergetett a hó.

Repült pihésen, símogatva, könnyen,

arcomra szállt és víz lett, mint a könnyem.

Hazai tavasz

• A földet nem kérdezte senki.
  

A föld se szólt, termett tovább,

- nem lett se jobb, se mostohább. -

A ló se szólt. Nem is volt kedve.

Húzott és nőttek a sorok…

- Fecsegjenek az ostorok. -

Az eke se sandított hátra.

Tudta, - hisz' szántott már sokat -

a szarvát tartó gondokat.

A mag se szólt. Lehullt ijedten

s bölcsen megbújt a hant alatt.

- Sokallta fenn a varjakat. -

A Nap se szólt. Az embert nézte

s tűnődve ballagott tovább,

mert nem láthatta homlokát.

Csak Isten szólt. Egy friss göröngyöt

morzsolt paraszti nagy keze;

s dünnyögte: Eső kellene.

Utolsó szó jogán

(részlet)

• Uram elég a harcból.
  

A népem éhes és sovány,

A fegyverünk, mit ősi dacból

beléd ütöttünk, csorba rég…

Szavakkal hullok hát eléd,

a szó utolsó, szent jogán.

Nézd, itt a bűnünk, itt a jussunk

s bűneinkre itt az ok:

az, hogy mi balgán hinni tudtunk

mindenkinek és mindenért

fegyverbe álltunk, míg a vér

fogyott, fogyott…s ma itt vagyok.

Betlehem

• A csillag régen nem ragyog,
  

- megkopnak mind a csillagok.

Csak vér van, könny és vad hadak

s riadt, lapító házfalak.

A három király, számsorok

- osztás, szorzás - közt hánytorog;

s lázas álmokkal méri le:

megérte-e? Megéri-e?

A pásztorok meg, nagy subák

alatt álmodnak új csodát:

több esőt, gazdagabb napot

s a báránykákért kamatot.

És sár van, csönd s a csönd alatt:

véres virágok alszanak.

Őszi vers

(részlet)

• Hívlak…s csak váza szürkül a szónak…
  

Füstös egekben ballag a szél;

Köd szövi pelyhes, lágy takarónkat;

Vetve az ágyunk: sárga levél.

Róla írták/ mondták

• Fáy Ferenc a jambikus verselésnek olyan továbbvivője volt, akinek másra nem is volt szüksége....A jambikus verselés legtöbb változatát használta és nagy sikerrel alkalmazta.

(Gyöngyös Imre)

• Nos, megengedem, a magyar költészetnek kivan a tizenkét apostola, de szent meggyőződésem, hogy közülük egy Fáy Ferenc.

(Határ Győző)

Külső hivatkozások

• Fáy Ferenc verseit olvasva.[1]
• Pásztorének.[2]
• Verslemez.[3]
• Fáy Ferenc életrajza.[4]
• Megzenésített versei.[5]

Felhasznált forrás

• Hazátlanul. Emigráns költők antológiája. Kráter Kiadó. Pomáz, 2005.