Fazekas István

Fazekas István 1967. május 5.-én született Csengerben, költő, író, műfordító.

Idézetek verseiből

Bor Zsuzsi emlékkönyvébe

Tavaszi szél a szerelem,
porozza a fákat,
dalba sepri sok sóhajom,
éneklek utánad.

Nyitvatermő a szívem is,
hullatja sok magját,
mi belőlem hull, megfogan.
Most a dalt aratják.

Írom a szelek énekét,
termő maggá lettem,
a vágyban fuldokló madár
ne ríjon helyettem.

Zsukámnak

Színed elé hajt szívem, s bennem csillagok égnek:
kóválygó gyönyörök, virrasztó örömök.
Lángol a föld is alattunk, olvad, mert ölelésünk
nem hervad soha el, végtelen ízzik a csók.

Néz az idő

(részlet)

De eljön majd egyszer a pillanat,
el, mint ez a havazás,
mikor a lidérces álomból
fölébredsz,
megáll benned
a mutató,
és felismered pupilládban
hóhéromat,
szemednek szörnyű ideje lesz az,
fölötted a
hold baltafokán
megárad
és eláraszt mindent
a fény.

Reggeli imádság

Nézz le rám, Úristen,
szívem érted szenved,
Krisztus haláláért
bűneim elengedd!

Könyörülj meg rajtam,
ne verj tovább engem,
hadd, hogy szárba szökjön
érted a szerelmem!

Tekints keresztemre,
vállam már leroskadt,
engedd végig járnom
e göröngyös utat.

Aki teremtetted
a földet egykoron,
állj meg majd síromnál,
a virágzó poron. Ámen.

Veszteségek balladája

Prókátori irodáját
A szegény Fazekas bezárta,
Uzsoráknak uzsoráját
Fizette másokért hiába,
Mert szívéről az aranypáva
Hűtlenül hűtlen szívre szállt.
Torkon szúrták és az a vád ma:
Örökké dalolt, muzsikált.

Őrző csillagú aráját
A kísértéstől nem vigyázta,
Sorsát úgy szőtték a párkák,
Hogy asszonya is meggyalázza,
És hogy ne legyen ocsúdása,
A nő mással is összeállt.
Elárulták és az a vád ma:
Örökké dalolt, muzsikált.

Pénzelte léha barátját,
Ki álmában is kihasználta
(Megkérvén mosolya árát)
S dalra f.ng volt a viszonzása.
Majd szólt a haszon orgonája:
"- Pénzben a barátság nem állt! "
Belerúgtak. És az a vád ma:
Örökké dalolt, muzsikált.


Ajánlás:

Megszülték őt is boldogságra,
Nincs rajta bajusz, se szakáll,
Így haját tépi egy vad dáma,
Mert most is dalol, muzsikál.

Másnapos hexameterek

Hol van a szóda, hová tűnt, hol van a vers, amit írtam?
Hol van a tegnapi kedvem, a fröccsnek jó szaga hol van?
Lustán fekszem az ágyban a dunyhák dús melegében,
kint már vijjog a szél, nyila röppen az őszi időnek,
ám még nyílnak a rózsák, nyílnak a kerti virágok,
éjből jönnek, s tűnnek a sűrű ködbe a lányok.
Némán nézem. Bántja a lelkem rengeteg emlék:
csöndes eső mind bennem, foszló szívbeli bánat.
Hol van a szóda, a bor meg az asszony, hol van az éltem?
Fel-feljajgat a régi szerelmek gyásza a vérben.

Férfitánc

(részlet)

Fiatalságod templomát
létemnek vadvizén láttam,
fényeddel is megáldottál
a klastromos, vakmagányban.

Lelkem vala fehér berhe,
vérem is virágzik érted,
oltárom és szent zsoltárom
két éneklő bokád, térded.

Nem kértél soha semmire
és semmit sem vártál tőlem,
maradj meg őrlő poromig,
szívemet zörgő időnkben.

A vadludak árnyékai
versenyt úsznak éjjel érted,
magamba áslak előlük
életem éneke, ének.

• 
  

Szép vagy, mint az esti szirtek
a tengerre hajló dombokon,
a lángoló nap vízbe omlik,
szemedtől fénylik föl homlokom.

Szép vagy, mint a Gileád völgye,
mint eső után a jázminok,
létemnek bokrán tündökölsz,
illatoddal szívem bódítod.

A szépséged oly egyszerű,
mint tudni, az élet véget ér,
mert te vagy a nap, te a tenger,
te vagy az alkony, az esti szél.

A szerelem balladája

Te voltál versem virágzása,
A fájdalmak útja hozzád vezet,
Elapad mosolyom forrása,
Ittam csókodat, verejtékedet.
Egy fuxosért azt mondtad: " Ég veled! "
Homlokod holdja már nem enyém.
Míg tébolygok, szakállam megered:
November hava vágtat felém.
 
Nem kértelek a számadásra,
Kínjaim odván darázslik szemed,
Kancsal vágyad hulljon a sárba,
Fullasszon értem az emlékezet!
Vedd észre versem, ez örök jelet,
Dallá lesz a megcsúfolt remény,
S mert szívünktől sorsunk rendeltetett:
November hava vágtat felém.
 
Mit ér a csók, ha nincs virága?
Az ölelés, ha csupa rémület?
Benned szárad el szívem ága,
Késemből kihull minden gyűlölet.
Szerelmed tán csak a pénz, úgy lehet!
S meggörbülhetek dalt zengve én,
Árverezik már rég a lelkedet.
November hava vágtat felém.
 
 
Ajánlás:
 
Vedd szavaimat, mint a kenyeret,
Hadd ropogjanak fogad hegyén!
Mennyei máglyán égnék el veled:
S November hava vágtat felém.
 

Esti séta nélküled

Nélküled ez a domboldal
oly sivár, hűvös és idegen,
a repedező árnyak is oly társtalan feketék,
mintha nem is itt kódorognék,
hanem valahol a Himaláják hályogos,
hófödte csúcsain,
a földanya egekhez simuló
hatalmas homlokán,
hol a gomolygó idő oly jeges
méltósággal terül el,
mint egy kivénhedt komondor
halott gazdája mellett.

Ténfergek csatakos szélben, mérgezett fagyban,
nem zilálja szét bennem semmi sem
sejtjeimben is örvénylő
szüntelen hiányod.

Minden gondolatom körötted csobog,
éhemtől a veszély sarjadozik bennem,
s ahogy kallódok tőled egyre távolabb,
annál inkább tündökölsz te
rabtartó bánatom árnyéka fölött.

Most kényed-kedved szerint bánhatnál velem,
mégis bűzölgő
szakadékot vágtál
közénk,
s gőgödtől hevülten
nevetsz vesztemen.

Ó, milyen csillapíthatatlanul
reszkettem érted,
dideregtem életem felkínálva,
s ahogy csak megízleltelek,
minden barbár ösztön bennünk
tündökölt!

És íme, egyetlen parázna szó
összeroskasztotta
adventi ragyogásunk!

Egyetlen,
téged nem visszhangzó
szavam.

Gyóntatom szerelmünk hajdani vidékét:
"Hol vagy? Merre vagy?" - kérdezem,
és hirtelen eltűnök a tájban,
mert ragadozó gondolataimmal
már a kőszáli sasok fészke fölött
lépegetek az eretnek
Hold felé.

Balassi-strófák Úrnapján

Leginkább Zsuzsannát, előtte Júliát,
tiszta szívből szerettem.
Vétkemnek miatta (kemény hangom mia)
Zsuzsanna is elreppen.
Én pedig megtörvén, csontjaimban égvén
állok kínoktól verten.

Szívem csúf hamuvá, fázós fájdalommá
kucorodik fészkében,
lehullt bennem a Nap, hűvöslő Hold alatt
élek száműzetésben.
Iszapba roskadok, hazátlan sorvadok:
megragyog gyermekségem.

Kettészelt utamon isteni oltalom
Máriát elém kérte.
Folyók felbuzdulnak, egek megújulnak,
felizzok én is érte.
Kibillent hegyeket, megszédít réteket,
ha villan két szép térde.

Míg össze nem törnek, sírba nem gyötörnek,
remélem hű szerelmét!
Amivé vétettem, csak Őbenne leljem,
adja meg az magos Ég!
Villámsújtottan is, lemészároltan is,
csak hogy Vele élhetnék!

Adél-napi hexameterek

Mottó: "... nem tudok én meghalni, se, élni se nélküled immár." (Radnóti Miklós: Hetedik ecloga)

Látod, Adél, ím nélküled elvesznék, s porom izzó
ponttá válna az űrben: lennék alkonyi csillag,
esti halálig tartó elsuhanó-szomorúság.
Csókod nélkül, mint a beteg rab, csak toporognék,
s nyígnék, mint lőtt szarvas a nádban várva a véget.

Ó, örök átok: vétke kinek nincs, meglakol érte!
Hulló vére nyomán szaglásznak, s üldözik egyre
hajladozó nyavalyás kis senkik, törpe fajankók.
Hogy kivetették rám is a hálót! Földre omoltam,
ám a harang kondult - fölemel még engem az Isten.

Lám az idő peremén áldott meg hű szemeiddel,
holdunk árnyékában fonta körém karodat, s már
nem tudok élni se, halni se nélküled, égek örökké,
s bár a halál havazó meredélyén lépegetünk is,
félelmünk nincs, boldogan énekelünk csak az Úrnak.

Felhasznált források

• http://www.hirtukor.hu/bel2.php?ssz=19841
• http://iroklub.napvilag.net/iras/30889
• Fazekas István: Szavak tüntetése, Napkút kiadó, 2010.
• Fazekas István: Férfitánc, Hungarovox kiadó, 2008.
• http://www.poet.hu/vers/35839
• http://www.szerelmesversek.hu/szerzo/43/2
• http://iroklub.napvilag.net/iras/55525