Fekete kolostor

A Fekete kolostor Kuncz Aladár emlékirata, amelyben az első világháború alatti, öt évig tartó franciaországi internálását írja le.

Idézetek a műből

1. fejezet: Utolsó szabad napok Párizsban

A háború réme ösztönszerű megérzésben először éppen ezen az ünnepélyen támadt fel. Este fáklyásmenetet állítottunk össze a tenger felé. Zeneszóval vonultunk ki a part sziklái közé. A menet eleje a holdfényben elterülő tenger felett már éppen a legmagasabb sziklára ért, amidőn Orbók barátom táncosnőjével mellettem előreszaladt. Mikor észrevett, hátrakiáltott: "Megüzentük Szerbiának a háborút!"... A vidám, éneklő, muzsikaszós menetben zord kijózanítással hatottak rám e szavak. A menet vezetője ebben a pillanatban felnyújtotta fáklyáját a hallgatag ég felé, s ez most úgy égett, mint vérvörös rózsa.

Nekem ettől a pillanattól kezdve elment minden kedvem a szórakozástól. A háború kísérlete mellém szegődött, s azóta - tizenhat éve - egy percre sem hagyott el. Vége volt gondtalan életemnek. Vége a fiatalságnak. Úgy éreztem, hogy huszonnyolc évemmel befejeztem az életemet, vagy legalábbis befejeztem egészen egy régi életmódot, régi világot.

6. fejezet: Karácsonyeste Noirmoutier-ban

Erélyes, rideg hang nevemen szólít. Riadtan ülök fel, s ebben a pillanatban, amikor nem tudhatom, milyen végzetes döntést közölnek velem sorsom felől, még komédiázni is van kedvem: szememet dörzsölöm, és értelmetlenül bámulok a katonákra, mintha aludtam volna.

- Öltözködjék fel, s jöjjön a sergeant-hoz - hangzott a parancs.

Dideregve, remegő kézzel kapom magamra holmimat. Hová visznek ebben a fagyos, hideg éjszakában? A szalmazsák, amelyen feküdtem, a kékesen világító ablak, az egész, fülledt levegőjű szoba egyszerre kedves és marasztaló lesz...

A katonák közrevesznek, s megindulunk. Az ajtó nyikorogva csukódik be utánunk.

Az őrmester egyik épen maradt bástyaszobában lakott. Átszeljük a sötét udvart és a kis lépcsőn, amely hozzávezet, már magam mászom fel. A katonák alul maradnak.

Benyitok. Guillaume sergeant barna trikóban, piros nadrágban a jól fűtött kis szoba közepén áll, és mosolyogva néz rám. A kandalló tüze fölött kék edényben illatos bor fő, amely előtt Georges térdepel.

Ó, itt baj nem lehet! Az aggodalom, a bizonytalanságtól való félelem egy pillanat alatt leválik rólam, és olyan könnyen érzem magam, mintha súlyos terhet raktam volna le.

17. fejezet: A fekete barát

- Nézd - szólt hozzá ez a fiatal, sápadt pincér tudós orvosprofesszorok meggyőző, szelíd hangján. - Itt van a pénz gyermeked eltemetésére. Még ma elküldjük feleségednek... Nyugodj meg hát. Ne akard te itt eltemetni, aki otthon halt meg. Ez nem keresztényi dolog. Imádkozzál, fordulj az Istenhez... Azalatt majd otthon szegény feleséged elhantolja a kisgyermeket.

Tutsek egész testében remegve állt a pénz előtt. Látszott rajta, hogy gondolatokat akar összekapcsolni, de a sötétségben, amely lelkére borult, csak halványan gyúlt ki az értelem.

- Ki adta? - mutatott rá a pénzre.

- Mi mindnyájan - nyugtatta őt meg Fritz. - És még ma el is küldjük.

Tutsek csak a fejét rázta, mint aki nem hiszi a dolgot. Azután halk hangon, alig érthetően csak annyit mondott:

- A fekete barát... a fekete barát...

Azzal visszament helyére. Térdre borult a szalmazsák előtt, és virrasztó társai között egész éjszaka úgy maradt...

Kritikák

Koszolányi Dezső

De szerénysége mely egész mivoltát betölti, nemcsak írását varázsolja művészivé, arányossá, egyensúlyozottá: őt magát is emberi magasságokba emeli. Van benne valami erkölcsi szerénység, mely olyan, mint a lélek illata. Sohase tör pálcát senki fölött, sem népek, sem egyének fölött. Még rabtartóit se gyűlöli. Téved, aki ezt a könyvet a franciák elleni vádiratnak tekinti. Mindenkit és mindent meg akar érteni. Mennyi jót, szépet, megindítót fedez föl lépten-nyomon a melléje beosztott francia közvitézekben, hogy hódol a francia nőknek és a francia műveltségnek, milyen megható szavakkal búcsúztatja el Guillaume káplárt, akit azért küldtek az arcvonalba, aki azért esett el mingyárt az első napon, mert a szegény páriákkal lefényképeztette magát.

Németh Andor

Legélesebben látó műbírálóinkat is zavarba hozta a Fekete kolostor példátlan közönségsikere. A tökélyre ritkán reagálnak ilyen közvetlenül, ilyen tüntető elismeréssel a tömegek. Amivel nem azt akarom mondani, hogy a Fekete kolostor nem igazi műremek. De a rajongás, amellyel olvassák s beszélnek róla, több a tökéletes munkának kijáró elismerésnél. A meghatottsággal vegyes áhítat, mely olvasóin elmaradhatatlanul erőt vesz, a megpillantott embernek szól, aki ezzel a könyvével felfedte volt magát. Aminthogy ebben a munkában csakugyan valami másnak az alibije az irodalom. A türelem és a megalázkodás iskolakönyve ez, egy szokatlan körülmények között lejátszódott megigazulás útikönyve, igazságra vezérlő kalauz, imitatio Christi, a vigaszát kereső lélek gyónása.

Schöpflin Aladár

A legkeresztényibb könyv a modern magyar irodalomban. Nem azért, mert tisztán érzett és tisztán ábrázolt vallási részletek vannak benne, mint az internáltak hajnali miséje a kis falusi templomban, szemben a kékruhás szelíd kis Mária-szoborral, nem azért, mert az író bensőséges eszmélkedésekkel próbálja öntudatossá tenni viszonyát a valláshoz. Az egésznek eszmei boltozata sajátképen keresztényi: a legszebb keresztény illuziók egyikének, a szenvedésben való megigazulás eszméjének pillérére van felépítve.

Babits Mihály

A Fekete Kolostor tartalma rendkívül kényes és ezer veszélyt rejt magában az író számára az írásművészet szempontjából is. Mily biztos ösztönnek kellett vezetnie Kuncz Aladárt, hogy kikerülje jobbról és balról az ízlés Scylláit és Charibdiseit! A naiv dicsekvés és kéjelgő önbeszennyezés, lírai áradozás és felületes riportszerűség, fölös páthosz vagy cinikus könnyedség, kicsinyes dühök és hiuságok kielégítése és még hamisabb tárgyilagosság, unalmas részletezés vagy hatásos poéntirozás, érzelgős siránkozás vagy pózos szárazság: csupa olyan dolgok, amikből csak egy árnyalat is az egész mű szépségét és erejét tehette volna kérdésessé.

Kuncz könyvében mindennek nyoma sincs. Egyetlen hamis hangot, egyetlen gikszert, egyetlen magánérdekü részletet, pathétikus kisiklást, szentimentális giccset nem találtam. Minden komoly, egyszerü és igaz, egész a stílusig, a mondatokig.

Az írói gikszerek mellett másfajta gikszerek is lehettek volna. Például a tárgy könnyen vezethetett volna elfogult, igazságtalan, gyűlölködő vagy ábrándos politikába, vagy valami apostolkodó vagy kulturaellenes tendenciába. Kuncz ezekbe sem esik bele. A nemzeti gyűlölködés távol van tőle; de époly távol az ellenség háborus bűneinek masochista mentegetése is. Elkeseredése a soviniszta nacionalizmus ellen, mely annyira oktalanul mérte rá és társaira a legembertelenebb szenvedéseket, érthető és természetes. De ez az elkeseredés sohasem viszi arra hogy a francia nemzet nagyságát tagadja, a francia kultura értékeit, melyeket kevesen ismernek jobban mint ő, lekicsinyelje, vagy a franciák közül azoknak akik a fogságban is és a háboru-ásta nagy szakadékon át részvéttel tudtak olykor feléje hajolni, melegségét és emberiességét elfelejtse.