Fodor András

Fodor András (Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.) Kossuth-díjas magyar költő, esszéíró, műfordító.

Verseiből

Vigasz

Hol új szerelmed nem tud kitelelni,
ne vádaskodj ott, ne kutasd a bűnt.
Megpróbáltad a lehetetlent,
neked se sikerült.
(1969)

Esteledő

Párát lihegve mocorog az aszfalt,
árok szegélyén piheg a moha.
Sövények, árnyak ág-bog fonadékán
keresztülszúr a tarlók ragyogása,
az árpaföld szaga.
(1969)

Fáziskülönbség

Igen, mintha csak állna
   fejünk fölött az ég.
Megjönnek mindig ugyanúgy
   a lombok, madarak.

Pedig köröttünk szüntelen
   forog a lángos köszörűkő.
És estetájt, ha jobban odanézünk,
ahogy a parti hegyeket eléri,
   olyan ijesztő hirtelen
      tud lebukni a nap.
      (1977)

Műfordításaiból

Alekszandr Szergejevics Puskin: A tengerhez

A föld kihalt… Hová sodorna
Hívásod ismét, óceán?
Mindenütt egy az ember sorsa:
Jólét mögött strázsál mogorva
Zsarnoki gőg, vagy tudomány.

Ég áldjon, tenger! Nem felejtem
Ünnepi szépséged sose.
Sokáig zúgni fog fülemben
Morajod esti éneke.

Erdőknek, néma pusztaságnak
Elviszem, véled telve még,
Szikláid, öblöd, fényed, árnyad,
Beszédes habjaid neszét.
(136-137. oldal)

Alekszandr Szergejevics Puskin: Téli reggel

Szobánk borostyán-fénysugárban
Fürdik velünk. Lobog vidáman
A kályha pattogó tüze.
A heverőn tűnődni oly jó,
De ugye jobb a már toporgó
Kancát a szánba fogni be?

Gyerünk a reggel friss havába,
Suhanjunk együtt, hív a vágta,
Hajtsuk a szán tüzes lovát!
Űzzük elárvult pusztaságon,
Erdőn, mely oly dús volt a nyáron,
S a régi kedves parton át.
(207. oldal)

Nyikolaj Alekszejevics Nyekraszov: Szülőföld

Itt vannak újra mind a jólismert helyek,
hol egykor őseim a dőre életet
múlatták pompa közt, eszetlen hencegésben,
mocskos tivornya és vad zsarnokság jegyében,
hol elnyomás alatt sok reszketeg cseléd
irígyelhette csak az úr hitvány ebét,
hol úgy rendeltett, hogy meglássam a földet,
hol megtanultam azt, hogy tűrjek és gyülöljek,
(…)
hol szabadon csupán egy ember élhetett:
ki eltiprója volt az összes többinek…
(549. oldal.)

Nyikolaj Alekszejevics Nyekraszov: A Volgán

3.
Ó, Volga, hány év elszaladt.
Köszöntöm újra partodat.
Én más vagyok már, de te még
fenséges, fényes, ami rég.
Nem változott a láthatár…
Most is a vén monostor áll
a zöld homoksziget felett.
S amint harangját hallgatom,
elönt a régi izgalom,
az ifjuság bennem remeg.
Igen… De vissza sose jő
sok elszórt év, elhalt erő…
(…)
S mig ültem ott,
már-már a hő elkábított,
de nyögést hallok hirtelen
s a partra szegződik szemem:
logó fejük majd' földet ér,
testükön áthurkolt kötél,
nyűtt háncsbocskorban lép, halad
vánszorg a vontató-csapat.
Ütemes, gyászos, jajgató
szavuk úgy szúrt, oly élesen
oly vad volt, oly borzongató,
hogy fázva reszketett szivem.
(…)
Ó, sírtam, sírtam féktelen
azon a gyászos reggelen,
s a kedves partról nézve le
vized először lett nekem
a bánat és rabság neve.
(573–579. oldal.)

Nyikolaj Alekszejevics Nyekraszov: Elemészti a szívet

Elemészti a szívet a bánat,
az erény bizodalma kimul,
míg a földön a dobnak, a láncnak,
meg a bárdnak a hangja az úr.
(590. oldal.)

Ivan Alekszejevics Bunyin: Fülemilék

Hol mennydörögve, hol csitulva
zeng a major mögötti táj,
suhog a nyárfasor, befutja
az ablakot a félhomály.
A felhők mind mélyebbre szállnak,
frissülve lengenek tova,
meg-megújult szelekkel árad
az ázott rétek illata.
Kalászok görnyednek a mezsgyén…
De völgy öléből, kert alól,
a széllel is versenybe kezdvén
fülemilék friss hangja szól.
(797. oldal.)

Ivan Alekszejevics Bunyin: Szélmalmok, sírkövek

Szélmalmok, sírkövek, utak, dűlők a halmon –
szememtől elszakad, sötétbe vesz a táj.
Tűnő ábrák mögött fakul a bíbor alkony,
de esti csöndje még valamit egyre vár.

És jön a Pusztai Éjszaka, jő keletről…
Mögötte kék homály dől a mezők fölé…
Töprenkedő magányt sürít a szürkületből,
szomorúsága már a búzaföldeké.
(800. oldal.)

Afanaszij Afanaszjevics Fet: Tegnap még

Tegnap még napra várt az erdő
utolsót rezgő levele,
s zöldelt az őszi, dúsan termő
vetések bársony szőnyege.

A fagyra szánt sok áldozatra
szokásos büszkén néz le ő,
– már semmitől se változhatva –
a győzhetetlen szálfenyő.

Afanaszij Afanaszjevics Fet: Bukó napként

Bukó napként a föld felé hajolva
szemem a teljes útat átkarolja:
s látom, hogy oltja el a vakhomály
az égi fényt, az éjjelt hozva már.

Források

Verseiből:

Szép versek 1969 (81., 83. oldal.) Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1970
Szép versek 1977 (78. oldal.) Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1978

Műfordításaiból:

Klasszikus orosz költők Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966
Fodor András: Mezsgyék (Válogatott vesfordítások) Magvető Kiadó, Budapest, 1980 ISBN 963 271 330 3 (Afanaszij Fet: 336–337. oldal.)