Frankenstein

A Frankenstein, avagy a modern Prométheusz – egy angol regény.

Belső borító. 1831

Írója: Mary Shelley, (1797 – 1851); (leánykori nevén: Mary Wollstonecraft), édesapja William Godwin, édesanyja Mary Wollstonecraft, az elismert filozófus, író és az első angol feminista, aki gyermekágyi lázban elhunyt Mary születésekor.

Mary Shelley-nek ezt az egy munkáját fordították le magyarra. Az interpretálás Göncz Árpád munkája, 1997-ből.

A történet sajátos jegyei folytán az irodalmon és a populáris kultúrán keresztül meghatározta a horror történetek és filmek egy teljes műfaját.

Előszó

Dr. Darwin és a tudós német írók egyike-másika korántsem ítélte lehetetlennek egy olyasfajta esemény bekövetkeztét, mint amilyen e regény alapját képezi. Ebből nem szabad azt a következtetést levonni, mintha én komolyan hinnék bármi efféle elmeszüleményben. De ha erre építek egy kitalált művet, úgy hiszem, nem csupán természetfölötti rémségek sorát szövöm egybe. Az esemény, amelyből e történet az érdekességét meríti, mentes a puszta kísértet- és boszorkányhistóriák hátrányaitól. Előnye velük szemben, hogy bármilyen lehetetlen maga a fizikai tény, tápot ad a képzeletnek, s jobb kiindulópont az emberi szenvedélyek átfogóbb és meggyőzőbb ábrázolására, mint az ismert jelenségek közönséges elbeszélése.

Köszöntő

Hat év telt el azóta, hogy e vállalkozásra elszántam magam. Még ma is emlékszem az órára, mikor úgy döntöttem, életemet e nagy célnak szentelem.

Kilencedik fejezet

Az álom kerülte szememet; bolyongtam, mint a gonosz lélek, hisz leírhatatlanul szörnyű gazságot követtem el, s hittem, még hátravannak a sokkal, de sokkal gonoszabbak.

Tizedik fejezet

– Nyugodj meg! Könyörgök, hallgass végig, mielőtt gyűlöleted hűséges fejemre zúdítod. Hát nem szenvedtem eleget, hogy még te is megkísérled súlyosbítani nyomorúságomat? Az élet, bár lehet, nem más, mint kínok halmaza, kedves nekem, s meg is fogom védeni. Ne feledd, te alkottál erősebbre, mint tenmagad vagy. Magasabb vagyok, mint te, s tagjaim hajlékonyabbak. De semmi kedvem szembeszállni veled. A te teremtményed vagyok, s ha te is eljátszod a szerepedet, én is, amit te osztottál ki rám, sőt szelíd leszek, és szót fogadok természetes uramnak és királyomnak. Ó, Frankenstein, ne légy pártatlan máshoz, és ne taposs egyedül rám, akinek leginkább tartozol igazsággal, sőt elnézéssel és szeretettel is. Emlékezz rá, én a teremtményed vagyok. Ádámodnak kéne lennem, de olyan vagyok, mint a bukott angyal, akit megfosztasz minden örömtől, pedig nem is tett semmi rosszat. Mindenütt boldogságot látok, s ebből csak én vagyok visszavonhatatlanul kirekesztve. Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek.

– Távozz tőlem! Nem hallgatlak. Semmi közünk egymáshoz neked meg nekem. Ellenségek vagyunk. Távozz, vagy mérjük össze harcban az erőnket, míg egyikünk itt nem marad!

Tizenegyedik fejezet

Nagyon nehéz visszaemlékeznem létezésem kezdetére. E korszak valamennyi eseménye zavarosnak és határozatlannak tetszik. A különös érzetek sokasága kerített hatalmába, láttam, tapintottam, hallottam és szagoltam egyidejűleg, és hosszú idő telt el, amíg megtanultam különbséget tenni érzékszerveim működése közt.

Huszonnegyedik fejezet

...

Isten önnel! Itt hagyom, s ön az utolsó emberi lény, akit e két szem még lát. Isten veled, Frankenstein! Ha élnél még, s ha ápolnád még magadban a bosszúvágyat, akkor azt jobban kielégítené az életem, mint a pusztulásom. De nem élsz. Életemre törtél, nehogy még nagyobb nyomorúság okozója legyek, s ha előttem ismeretlen módon még nem szűntél volna meg érezni és gondolkodni, akkor kegyetlenebb bosszúra ne áhítozz annál, mint amit érzek. Lettél légyen bármily szerencsétlen, az én szenvedésem kegyetlenebb a tiednél, mert mindaddig mardosni fog a bűntudat, amíg a halál örökre be nem gyógyítja sebeimet.

De rövidesen meghalok - kiáltotta szomorú és ünnepélyes lelkesedéssel -, és amit most érzek, azt nem érzem többé. Rövidesen kialszik nyomorúságom emésztő lángja. Diadalmasan fekszem fel halotti máglyámra, s ujjongva élvezem a lángok kínját. A máglya fénye hamar elhalványul. Hamvamat a szél a tengerbe söpri. S a szellemem majd békében szunnyad, vagy ha gondolkodni fog, akkor sem így. Isten önnel!

Kiszökkent a kabinablakon, amint mondta, a jégtáblára, mely ott ringatódzott a hajó mellett. A hullámok hamarosan tovasodorták, s beleveszett a sötétségbe és messziségbe.

Külső hivatkozások

A teljes mű (Fordította: Göncz Árpád) a Magyar Elektronikus Könyvtárban