Franz Rosenzweig
Franz Rosenzweig (Kassel, 1886. december 25. – Frankfurt am Main, 1929. december 10.) zsidó származású, német vallásfilozófus és történész volt.
Idézetek
szerkesztés- A költők mindig is az életről szóltak, s a saját lelkükről. De a filozófusok nem. S a szentek mindig is az életet élték, s a saját lelküknek éltek. De a filozófusok megint csak nem. Itt azonban jött valaki, aki az életről és a lélekről tudott, akár egy költő, s a hangjára hallgatott, akár egy szent, s a ki mégis filozófus volt. [ti. Nietzsche]
- A megismerés már nem öncél számomra. Szolgálattá vált. Emberek szolgálatává... És ebben áll az én eretnekségem az egyetem íratlan törvényeivel szemben.
- Mihelyt az ember önmaga tárgyává válik, mihelyt csinálni akar valamit magával vagy magából, belép a harmadik személybe, megszűnik én-nek (kereszt és vezetéknevek) lenni, az emberré lesz (az ő pálmaágával)
- Az egész világtörténet nem egyéb, mint amaz első határ továbbmozgása, mint a mindig megújuló egymásba tolódása az Enyém-nek, a Tied-nek és az Övé-nek. Én-Te viszonyok mind messzebbre érő kiformálása az Az szétválaszthatatlan kháoszából.
Forrással ellátott idézetek
szerkesztésMindent, amit teszünk, úgy kellene megtenni, mintha az örökkévalóság sorsa függne tőle. Mert sohasem tudhatjuk, nem tőle függ-e.
- ...
Az ugródeszka csak az életből vihet az öröklétbe; olyan halottak, akik soha sem éltek, bizonyosan nem válhatnának halhatatlanokká: „meg nem születni” n e m „a legjobb”.
- Levél Gertrud Oppenheimhez (1917. február 5.)
A művészet is csak úgy győzi le a szenvedést, ha formálja, nem pedig ha megtagadja. A művész annak tudja magát, akinek megadatott, hogy elmondhassa: mitől szenved. S egyúttal benne él az első ember némasága is. Nem próbálja "elhallgatni" szenvedését, de nem is akarja "világgá kiáltani": hanem megjeleníti. S a szenvedés megjelenítésében feloldja azt az ellentmondást, hogy ő maga és a szenvedés egyszerre jelen vannak. Feloldja anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben megcsorbítaná. Tartalmát tekintve minden művészet tragikus, mert a szenvedést jeleníti meg; még a komédiát is az élet állandó nyomorúsága, létünk folytonos hiányérzete hozza létre. A művészet tartalmában tragikus, de formájában minden művészet komikus, mert még a legiszonyúbbat is bizonyos romantikus-ironikus könnyedséggel - csak éppen, hogy megjeleníti. A művészet mint megjelenítés, egyszerre tragikus és komikus is. És a nagy megjelenítő valóban olyan, amilyennek Agathón győzelmi lakomáján a hajnali szürkületben megmutatkozik: komikus és tragikus egyszerre. A művészet janus-természete, amely az élet szenvedéseit megnehezíti és egyidejűleg segít az embernek abban, hogy elviselje, ez teszi őt életünk útitársává. Megtanítja az embert, hogyan győzze le a szenvedést anélkül, hogy elfelejtené. Mert az ember nem felejthet, lelkében állandóan emlékeznie kell. Osztályrésze a szüntelen szenvedés és a szüntelen vigasz. Isten megvigasztalja őt mindazokkal együtt, akik szűkölködnek a vigaszban. A gyászoló könnyeit letörli annak arcáról és minden arcról. De ott fénylenek ezek a könnyek tovább a szemekben addig a napig, amíg eljön minden dolgok nagy megújulása. Addig a vigasztalanság az ember vigasza. Addig a lélek a szenvedésben frissül fel. Addig a megújulás az önfenntartásban van. Addig új erőt gyűjt a régi napok emlékeiből. Nem az elmúlt örömökből, csak az elmúlt szenvedésekből meríti a lélek a boldogságot minden időben. Így újul meg önmagában. És az életnek ezt a gyűrűjét maga a művészet kovácsolja.
- Szenvedés és forma
Forrás
szerkesztésTatár György: Barlang és Exodus – Franz Rosenzweig filozófiájáról (In. A nagyontávoli város) Atlantisz 2003. ISBN 9639165700
