Háfiz

Háfiz, vagyis Hvádzsa Samsz ad-Dín Muhammad Háfiz-i Sírází a leghíresebb perzsa költő (14. század).

Hafiz-e Shiraz

Idézetek verseiből

Képes Géza fordításai perzsa eredetiből

Szebb az arcod, mint a szépség holdja...

(12. Ghazal)

Két szemed szép szirmu nárcisz, nincs ki nékik ellenáll,
Részegítő szép szemeknek ellenállni nem való.
Álomittas lelkem, érzem, nemsokára felriad:
Tiszta csöpp hull rá szemedből, mint a gyémánt csillanó.
Kérd a szellőt, rózsa-arcod gyönge szirmát hozza el,
Rózsakerted illatából inna szám, a vad, mohó.

Ó, hála Allahnak...

(40. Ghazal)

Hű társak, a Háfiz nyomorult sorsa felől csak
Kérdjétek a gyertyát: lobog, így tölti be sorsát.

Friss rózsa a mellen...

(46. Ghazal)

Szívemben, e romházban, a fájdalmam a kincs már,
Hát járom a kocsmát, – ha gyötörsz, jó menedék ez.
Útálod a szégyent? Nevem az tette hiressé,
És nagy baj-e, mondd, hogyha tapad szégyen e névhez?
Züllött alak, ím ez vagyok én, csalfa, csavargó, –
Hol van, ki e városban ilyen hírnevet élvez?

A jázminillatú szépek...

(194. Ghazal)

A jázminillatú szépek szülik – mondják – a szív gondját.
Nyomukban por: a bánat száll, leülnek, s ez telepszik rád.
Övet kötnek, s nyeregszíjukra zsákmányként szivet kötnek
S az ámbrás hajból ím, lelkek raját ontják, ha szétbontják.
(…)
Ha látod majd az Úr fénylő, igaz trónját: vigasz hull rád,
De itt, Háfiz, szived kímélni nem fogják, ha megfogják!

A sors a kedves ajkairól jelt nem ad nekem...

(229. Ghazal)

Végigsimítja szél a haját, s ó, gonosz világ:
Halk sóhajommal én a haját nem becézhetem!
Körzőnek itt a körbe futó szára én vagyok,
S a pontot én a kör közepén el nem érhetem.

Én bizony nem az vagyok...

(346. Ghazal)

Én bizony nem az vagyok, ki bort s szerelmet elhagyok –
Tudja a bíró: ezekkel hogy szakítsak, kell nagy ok.
Én ki mindig megvetettem azt, ki böjtöl s szomjazik,
Rózsanyíláskor ne innám? Sült bolond mégsem vagyok!
Szerelem: gyöngy, én buvár vagyok, s a kocsma óceán,
Hát fejest ugrom belé – majd felmerülni hol fogok?

Muzulmánok...

(217. Ghazal)

Csalódás foltja nélkül nincsen érdem,
Szegény lettem, hisz ő jobbik felem volt.
Esendő lelkem, ó, szánjátok: egykor
Tudásom tiszta volt, mint fenn a mennybolt.
Az elmés szót barátomtól tanultam,
Sziporkázott a versem, míg velem volt.
Ne mondd többé: milyen bölcs férfi Háfiz,
Hisz elmés szót nagyon régóta nem szólt.

Vas István fordításai

Muzulmánok!

A földön mindig tűrve tűr az érdem,
de nincs, ki, mint én, oly koldusszegény volt.
Irgalmat hát e részeg félbolondnak,
mert egykor bölcs, egészelméjű lény volt.
Amíg beszélni szerelem tanított,
minden szavam fűszer volt, szikra fény volt.
Ne mondd Háfizt a szellem mesterének,
én láttam, hogy az őrület hegyén volt.

Fürtjeid sötétlő terhe

Mámor-nárciszodnak rabja e világ királya mind.
Józanok hogy szomjuhoznak rubinod borára mind!
Nézd, az ibolyák liláznak, menj a kertbe, láthatod:
fürtjeid sötétlő terhétől borultak gyászba mind.
Illatos szellő elárul téged, engem könnyeim,
máskülönben titkot tart a szerető s a párja mind.

Források

• Samszu'd-Dín Muhammad Háfiz: Versek Perzsa eredetiből fordította: Képes Géza – Magyar Elektronikus Könyvtár.
• Vas István: Hét tenger éneke Európa Könyvkiadó, Budapest, 1957 (66–69. oldal).