Interjú a vámpírral

1994-es amerikai film
(INTERJÚ A VÁMPÍRRAL szócikkből átirányítva)
Ennek a cikknek még nincs bevezetője.

Első rész szerkesztés

  • – Ha akkor kérdez, azt mondom, hogy esztétikai, és hogy fokozatosan akartam megérteni a halált. Hogy egy állat halála mekkora gyönyörűséget és élményt jelent számomra, azt éppen csak kezdtem felfogni, és az emberi halál élményét az alaposabb megértés időszakára akartam tartalékolni. De morális döntés volt, mert minden esztétikai döntés valójában morális döntés.

– Nem értem – mondta a fiú. – Én azt hittem, hogy az esztétikai döntések tökéletesen immorálisak lehetnek. Vegyük a sablonos példát: a művészt, aki elhagyja feleségét, gyerekeit, hogy festeni tudjon. Vagy Nérót, aki hárfázott, miközben Róma égett. – Mindkettő morális elhatározás volt. A művész felfogása szerint mindkettő magasabb célt szolgált. A konfliktus nem esztétika és erkölcs között általában, hanem a művész és a társadalom erkölcse között rejlik. De ezt gyakran nem értik, és ennek folyománya lesz az elkallódás, a pusztulás, a tragédia. Egy festőművész például, aki festéket lop az áruházból, azt képzeli, hogy elkerülhetetlen, de ugyanakkor erkölcstelen elhatározásra jutott, úgy tekint magára, mint aki elvesztette a kegyelem állapotát, ezt követi a kétségbeesés, hitvány felelőtlenség, mintha az erkölcs üvegből való világ lenne, amelyet egyetlen cselekedettel ízzé-porrá lehet zúzni. De akkoriban nem törődtem ezzel. Nem tudtam efféle dolgokról. Úgy véltem, pusztán esztétikai okokból ölök állatokat, és nem vallottam színt olyan súlyos morális kérdésben, hogy puszta mivoltomnál fogva kárhozott vagyok-e, vagy sem.

  • „Értelmes dolgokat mondsz” – jelentette ki, miután kortyolt egyet. Művelt vagy, intelligens. Én sosem voltam az. Amit tudok, nem könyvekből tanultam, hanem figyeltem az emberek beszélgetését. Nem jártam elég ideig iskolába. De ostoba azért nem vagyok, és neked hallgatnod kell rám, mert veszélyben vagy. Nem ismered vámpír mivoltodat. Olyan vagy, mint a felnőtt, aki visszatekintve gyerekkorára rájön, hogy nem értékelte azt kellőképpen. Az emberek nem mehetnek vissza a gyerekszobába, nem játszhatnak játékszereikkel, és nem kérhetik, hogy árasszák el őket szeretettel, gondoskodással, pusztán azért, mert most már felismerik annak értékét. Így van ez veled is és halandó éneddel. Lemondtál róla. Szépsége megvilágosodott előtted, de új szemeddel nem térhetsz vissza az emberi melegség világába.”
  • Minden teremtmény közül egyedül te láthatod büntetlenül a halált. Te... egyedül... a kelő hold fényében... sújthatsz le, akár Isten keze!

Második rész szerkesztés

  • „Nyugodj meg” – szólt hirtelen, még mindig fojtott hangon. „Hadd mondjam meg neked, hogy bármennyire is gyűlöltem Lestatot...” Elhallgatott.

„Igen...” – suttogtam. „Igen...” „Bármennyire gyűlöltem, vele voltunk... teljesek.” Reszkető szemekkel nézett rám, mintha a kissé emelkedett hang éppúgy zavarná őt, mint engem. „Nem, ő csak számodra jelentette a teljességet” – mondtam. „Mert mi ketten a te két oldaladon álltunk, kezdettől fogva.”

Harmadik rész szerkesztés

  • A fény végigsuhant az aranyozott kacskaringókon, fel-felvillódzott a csillárok cirádáin. Sötétség nem létezett. Vámpírok nem léteztek.
  • Kiszakítani a halandó kezekből, mint két bősz szörnyeteg valami lidérces mesében, ti haszontalan, vak szülők! Apák!

Negyedik rész szerkesztés

  • Ez most már igazán a történet vége. – Tudom, biztosan kíváncsi rá, mi történt velünk ezután. Mi lett Armanddal? Hová mentem én? Mit csináltam. De higgye el, valójában semmi sem történt. Semmi, ami nem volt eleve szükségszerű. A Louvre-ba tett látogatásom pedig, amelyet a múlt éjszaka meséltem el magának, merőben jóslatszerű volt.
  • Lestat nem halt meg a Vámpírszínházban. Én halottnak hittem, és amikor a vámpírok felől kérdeztem Armandot, azt mondta, mindannyian ott vesztek. Most azonban közölte, hogy nem így történt.
  • Rákövetkező éjjel eljöttem New Orleans-ból, mert nem tágított mellőlem a bánat. És nem akartam arra a régi házra gondolni, ahol Lestat végső napjait élte. Vagy arra a modern vámpírra, akit elüldöztem magamtól. Vagy Armandra.

Olyan helyen akartam lenni, ahol semmi sem ismerős számomra. És semmi sem fontos. És ezzel vége. Nincs tovább.