Illyés Gyula

Illyés Gyula (1902. november 2. – 1983. április 15.) Kossuth-díjas magyar költő, író, műfordító, szerkesztő, az MTA tagja. A Digitális Irodalmi Akadémia megalakulásától annak posztumusz tagja.

Illyés Gyula
Illyes Gyula (1980)
Lásd még
Szócikk a Wikipédiában

Idézetek tőle

Verseiből

Nem volt elég

A házad itt állt, – szerte szállt!

Ezt látod, érted. Azt nem érted,

hogy hazád éppen így ért véget –

A csoda, hogy addig is állt!

Mert nem volt hazának elég,

hogy emésztésed vacsorára

e dombok aszuját kiívánta,

és e lapályok kenyerét.

És nem volt hazának elég,

hogy elmosolyodtál és oldalt

oda is néztél, ha megszólalt

ízes magyarul a cseléd.

Karaván

...

A szempillán homok.

Az izzadt ujjak közt homok.

Homok, ha összeér a fog.

Megöltük út-tudó tevénket.

Ettünk egy utolsó ebédet.

Prózai műveiből

Puszták népe

• Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog, a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is. (I. fejezet, 7. oldal)

• Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei mívelik. Erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is ez a népréteg minden másiktól élesen különbözik. Még a falvak mögött is eldugva és elzárva, tökéletes elszigeteltségben él. (I. fejezet, 9. oldal)

• Az bizonyos, hogy ami jót és szépet szolgáról el lehet mondani, az mind ráillik a puszták népére, amely nyelvben, szokásban, arcvonásban országszerte szinte hibátlanul őrzi ma is valamilyen fajta ősi alkatát. Nem házasodott össze más népekkel, még a szomszédos falusiakkal sem, főleg azért, mert senki sem volt hajlandó véle összeházasodni. Igénytelen ez a nép; engedelmes annyira, hogy már parancsolni se igen kell neki, telepatikusan megérzi ura gondolatát s már teljesíti is, amint az olyan szolgához illik, akinek már apja, anyja, dédje és üke is egy helyben és egy fajta urat szolgált. Ösztönösen ismer minden házi szokást, mindenre kapható s dolga végeztével egy figyelmeztető szempillantás nélkül kiódalog a szobából csak úgy, mint az életből vagy a történelemből. (I. fejezet, 14. oldal)

• Ahol a Balatonból csordogáló Sióhoz hirtelen társul szegődik északról a Sárvíz, de mégsem ömlik bele, hanem egy vármegye hosszán két-három kilométernyi távolságban mellette ballag, szinte kar karban, kacérkodón át-átkacsintva, mint az andalgó szerelmesek, - én ott vagyok honn, az az én világom. A két folyónak egy ágya van, hatalmas, termékeny, széles, mondhatnám családi kettős ágya. Kétoldalt enyhe lankák és szelíd dombok díszével, melynek látképe, mintha festve volna, ugyancsak egy békés, derűs otthon falára. Fent Sárrét, lent Sárköz - ahol majdnem minden falu neve Sár-ral kezdődik, - ez az én vidékem… Szülőföldemmel úgy vagyok, mint a szegény király az országával. Magántulajdona nincs benne egy talpalatnyi sem, de gondra és tetszelgésre mindenestül az övé. (2. fejezet, 27-28. oldal)

• A puszták népe, ha csak egy csücskét megmutatná annak a különös rendnek, amelyben él, az egészet, saját magát is meg kellene tagadnia, ennek a rendszernek a szövevénye annyira ellentétben áll a fölötte uralkodó másik renddel. Meleg iszapfürdő ez a lenti réteg, felette idegen, fagyos szél süvölt. Aki kiválik belőle, az kiválik egy-két év alatt, végig játszva lelkén és idegzetén a fejlődést az ember őslény korától mondjuk a viceházmesterségig, de aki benne marad, az kidugott kisujját is dideregve rántja vissza. (3. fejezet, 41. oldal)

• A jobbágyokat felszabadították - erről is sokáig olyan képzelmem volt, mint általában a magyar nemzetről. Valahol messze történt, egy boldog tájon, semmi esetre sem ott, ahol én éltem. A jobbágyok megkapták a földet, maguk urai lettek, szabad polgárai e honnak... Hogy történhetett mégis, hogy ameddig az én tekintetem és képzeletem terjedt, körülöttem a határ mindenfelé egy-egy ismeretlen, a középkori váruraknál is titokzatosabb hatalmasságé volt, akinek nagynéha csak követei látogattak el a négyesfogaton a kastélyba? A nép dermedten hajlongott, süvegét kapkodta, nem látszott se függetlennek, se szabadnak... Ezeket mért nem szabadították föl? Izgatottan kezdtem keresni a hibát, nehezen akadtam rá. Amire rájöttem, nagyrészt a magam ösztöne után jöttem rá, útmutatást, forrásművet alig leltem. A puszták népe s a vele egyanyagú zsellérség, mint a Karsztok bujkáló patakja merül fel a magyar történelemben, meglepetést, elismerem, nem kellemes meglepetést okozva. Megírta történetüket valaki - a fél ország művelőinek történetét? - Nem tudok róla. (5. fejezet, 92-93. oldal)

• Csodálatos, hogy a történelem milyen gyorsan tud fejlődni, valahányszor embertelen irányban fejlődhet. (5. fejezet, 102. oldal)

• Mint gongütésre a díszletek, a láthatár egyszeriben megvilágosodott körülöttünk, kinyílt. A négy égtáj felé kanyargó utak hirtelen értelmet és jelentőséget kaptak: valamelyiket végre mi is használni fogjuk? De melyiket? Apám egyelőre nem akart pusztára menni, csábította a szabadság. Valami kis tájékozódási és tanulási időt szánt magának, szeretett volna újra körülnézni a világban. Úgy határozott, fölmegy Pestre, letesz még egy-két vizsgát, a malomgépek és Diesel-motorok kezelését, s közben megpróbál valami gyárba bejutni, illetve megkóstolja, milyen is az a gyári élet. (18. fejezet, 360. oldal)

• Apám rokonsága döbbenettel fogadta a pesti tervet: féltek és iszonyodtak Pesttől, az ő szemükben a züllés kohója volt. Ha apám otthon kanásszá alacsonyodik, azt még inkább elviselték volna, mint azt, hogy gyári munkás legyen. Amerikába előbb belenyugodtak volna, azt kevésbé érzik idegennek és távolinak, mint Újpestet. Igen helyesen: Amerikából volt visszatérés, Újpestről soha. (18. fejezet, 361. oldal)

• Hányan kerültek föl a tiszta, szabad levegőre, a szabad gondolkodás világába, hogy hírt vigyenek a lentmaradtak életéről? Talán senki. Ahogy a béres szava elakad a birtokos előtt és csak karját lebbenti, ha lebbenti, azonmód a társadalmi rétegek is csak dadogva és különböző váll- és ökölmozdulatokkal tudnak egymással valamit érthetően közölni. Nagy ritkán előfordult, hogy a pusztáról valaki felsőbb szellemi körbe emelkedett; a puszta szelleméből semmit sem vitt magával. Nem is vihetett. A nyers állati bőr finom szattyán állapotáig nem megy át több áztatáson, cserzésen, gyúráson, vakaráson, mint a pusztai fiú, aki valami csodás véletlen folytán középiskolába jut és tagja lesz a látható társadalomnak. (19. fejezet, 373-374. oldal)

• Az anyák és nagyanyák a földlakó rovarok szívósságával húzták-tolták a napvilágra ivadékaikat. Ők maguk mindvégig a nyirkos homályban maradtak, annak szennylevéből szívták az erőt, azt alakították az utódok számára mézédes táplálékká. Túl gyors volt az átalakulás? A második nemzedék tántorgott, és vakultan pislogott a felső fényen, berúgott az erős, szabad levegőtől s rövidesen elvesztette lába alól a talajt. Oh, fejlődni fejlődött... Mint a hideg égövből az egyenlítő alá plántált növény, duzzadt és ragyogott, de épp ez a hirtelen és hangos tündöklés figyelmeztetett, hogy saját magát eszi. Valami beteg hiszékenységtől hajtva rohamosan nőtt, egyre magasabbra, egyre messzebb a gyökértől. (19. fejezet, 377. oldal)
  (1934-1935)

A Puszták népé-ről

Babits Mihály:

A puszta úgy lebeg fantáziánkban, mint az idillikus szabadság földje… S most Illyés Gyula arra eszméltet, hogy a puszták népe, a magyarság egyharmada és legmagyarabb harmada, a szabadság szimbolikus honának gyermeke, kivétel nélkül cseléd, azaz szolga. Sőt majdnem rabszolga… Nekem ez a legrettenetesebb abban a képben, amit Illyés a puszták népének életéről rajzol: ez a kiszolgáltatottság. Amely apatikusan tűri a rosszat, s már előre belenyugszik mindenbe, az ősi szokás s a megélhetés kényszerénél fogva.

Csoóri Sándor:

… a Puszták népe a kínzó és a fölszabadító ambivalenciák könyve. A részvété és a tárgyilagos részvétlenségé. A teljes azonosulásé és az azonosulás meghaladásáé. Minden sora új fölfedezés, miközben gyalázatosan régi valóság. Új híradás a pusztai cselédség életéről, de minél meglepőbb ez az "újdonság", annál messzebbről és mélyebbről, annál elhanyagoltabb rétegekből lázít… (1980)

Forrás

• Illyés Gyula: Puszták népe / Ebéd a kastélyban Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1974; ISBN 963 15 0075 6

Külső hivatkozások

• Illyés Gyula: A Puszták népe a Magyar Elektronikus Könyvtárban