Kertész Imre

Kertész Imre
	Frankl Aliona felvétele
Lásd még
	Szócikk a Wikipédiában
	Médiaállományok a Wikimédia Commonsban

Kertész Imre, (Budapest, 1929. november 9. – Budapest, 2016. március 31.): író, műfordító, irodalmi Nobel-díjas (2002).

Idézetek tőle

Aki a holokauszt előtt antiszemita volt, az potenciális gyilkos, aki utána, az manifeszt gyilkos.
A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol a rabságunkat éltük. El kellene menni valahová, nagyon messzire innen. Nem fogom megtenni. (Valaki más: a változás krónikája, Budapest, 1997.)
Abból a szempontból tényleg lehetetlen nyelv a magyar, hogy nem foglalja magában a nemeket. Olyan ez néha, mintha egy sűrű titokra ügyelne. Mint a vígjátékoknak az a bizonyos rezonőrje, a bizalmas barát, a harmadik, aki jól ismeri a szeretõk titkát, de mélyen hallgat, amíg csak a körülmények szóra nem bírják. ^[1]
Budapesten születtem, egy zsidó családban, amelynek anyai ága az erdélyi Kolozsvárról, az apai pedig a Balatonvidék délnyugati sarkából származik. Nagyszüleim még gyertyát gyújtottak a Sabbat beálltakor, péntek este, de nevüket már magyarosították, és természetes volt számukra, hogy a zsidóságot a vallásuknak, a hazájuknak pedig Magyarországot tekintsék. Anyai nagyszüleim a Holocaustban lelték halálukat, apai nagyszüleimet a Rákosi-féle kommunista hatalom pusztította el, amikor a zsidó aggok házát Budapestről az ország északi határvidékére kitelepítették. Úgy érzem, hogy e rövid családtörténet mintegy magában foglalja és szimbolizálja az ország legújabb kori szenvedéstörténetét. Engem mindez arra tanít, hogy a gyászban nemcsak keserűség, de rendkívüli erkölcsi tartalék is rejlik. Zsidónak lenni: szerintem ez ma újra elsősorban erkölcsi feladat. Ha a Holocaust mára kultúrát teremtett – mint ahogy ez tagadhatatlanul megtörtént –, célja csakis az lehet, hogy a jóvátehetetlen realitás a szellem útján megszülje a jóvátételt: a katarzist. Ez a vágyam inspirált mindent, amit valaha is létrehoztam. ^[2]
Antiszemitizmus nélkül ugyan miféle identitása is lenne annak, aki szakadatlanul a maga specifikusan magyar identitásával van elfoglalva?
- Valaki más: a változás krónikája, Budapest, 1997.
- reakciója a „kétségbeesett magyar ideológiára”
...figyelembe véve tíz év fejleményeit, amióta Magyarország szabad és, úgymond, demokratikus állam, s amely tíz év során még inkább bezártak a „zsidóság” ketrecébe (a műveimmel együtt): mindennek fényében többé semmiféle nemzeti szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az úgynevezett „magyarsággal”, azaz nincs magyar identitásom, nem érzek s nem gondolkodom együtt a kétségbeesett magyar ideológiával...„egy nemzet vezetõ értelmiségi elitje” erre az irrealitásra alapozza helyzet- és valóságismeretét, nemzeti és történelmi tudatát...^[1]
- eakciója a „kétségbeesett magyar ideológiára”
Milyen lehet olyan környezetben élni, ahol befogad egy kultúra, ahol igényt tartanak a létezésemre? Egyszer mégiscsak ki kellene próbálni. ^[1]
- reakciója a „kétségbeesett magyar ideológiára”
...megszólalt annyira ismerõs hangja: Auschwitzról beszélt és szóról szóra ugyanazt mondta, amit én mondtam Berlinben, a minapi köszönőbeszédemben. - Pilinszky mélységes katolikusságát ugyanúgy nem fogadja el a hivatalos - az egyházi - katolicizmus, mint ahogyan azt is visszautasítja, hogy tudomásul vegye Auschwitzot. De úgy látszik, aki vallásosan éli meg Auschwitzot - s hogyan másként is lehetne megélni? - ugyanarra a gondolatra jut. ^[1]
- Pilinszkyről
Ha Auschwitzról írunk, tudnunk kell, hogy Auschwitz – egy bizonyos értelemben legalábbis – felfüggesztette az irodalmat. Auschwitzról csak fekete regényt lehet írni, tisztesség ne essék szólván: folytatásos ponyvaregényt, amely Auschwitzban kezdődik, és mind a mai napig tart. Amivel azt akarom mondani, hogy Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni.
[…] A Holocaustnak elnevezett kérdéskört én sohasem próbáltam holmi németek és zsidók közti feloldhatatlan konfliktusnak tekinteni; sohasem hittem, hogy a zsidó szenvedéstörténet legújabb fejezete, amely logikusan követi a korábbi próbatételeket; sohasem láttam az úgynevezett történelem egyszeri kisiklásának, a korábbiaknál nagyobb szabású pogromnak, a zsidó állam létrejötte előfeltételének. A Holocaustban én az emberi állapotot ismertem fel, a nagy kaland végállomását, ahová kétezer éves etikai és morális kultúrája után az európai ember eljutott. ^[2]
Gyereket választottam »hősül«, mert a gyerek nagyon jó paradigmája a náci totalitarizmus dinamikájába belevetett embernek: ott a felnőttek tudata is infantilis tudattá fokozódik le, részben az érett ésszel követhetetlen események súlyánál fogva, részben pedig az ember anyagszerű kezelése által, amelyben szükségképpen felőrlődik mindaz a védekezési erő és lehetőség, amelyhez egy polgári neveltetésben részesült ember hozzászokott. Ebben az infantilis tudatban nincsenek primér morális elvek: csak a tapasztalat van jelen, és az üres fogalmak, amelyeket egy gyerek az iskolában, a szülői házban megkap. Regényem a tizenkét fokú zene kompozíciós elvét követi. Atonális regény. S ahogy a zene tonalitása egy hagyományon, egy harmonikus konszenzuson alapszik, amelyet az atonális zene bizonyos – és nem tisztán zenei – törvények hatására elvet, úgy a regény atonalitása is egy ilyen konszenzusnak a feladását, elvetését jelenti. Egy regényben a tonalitás nem egyéb, mint a társadalomban abszolút érvényes erkölcsi konszenzus. Pont ezt az erkölcsi konszenzust sodorta el Auschwitz. Úgyhogy olyan regényt írtam, amelyben az erkölcsi fogalmak nyelvkritikai viszonylatba kerülnek, és a szemünk előtt mondanak csődöt.
[…] Tizenhárom évig tartott, amíg a regény első gondolatától a regény utolsó mondatáig értem; de természetesen tizenhárom éven keresztül nem állandóan csak a Sorstalanságot írtam. Elsősorban is tudnom kellett, hogy miről akarok írni, mit akarok írni, föl kellett derítenem a saját tehetségemet, föl kellett dolgoznom az élményeimet, ki kellett alakítanom a víziómat az egész történelmi háttérről. Tapasztalnom kellett, majd el kellett képzelnem ennek a két apokaliptikus embertípusnak, a rettenet előidézőjének és a borzalom elszenvedőjének a karakterét. Nyelvet kellett teremtenem mindehhez, el kellett döntenem, hogyan kezelem az elbeszélésben az időt. 73-ban készült el, 60-ban határoztam el, hogy megírom, 31 éves voltam. ^[2]
Az anyanyelvem egy kis szigetnyelv, így a munkáim német nyelven terjedtek el – a Nobel-díj a magyar irodalom számára is kitüntetés.
Számomra nagyon érdekes, hogy a díjat a holokausztról szóló, valamint diktatúra-ellenes műveimért kapom.
Ez valami nevelő célzatot is jelenthet a kelet-európai országok számára. ^[3]
Kafka mellett Nietzsche olykor egy durva német baromnak tűnik. (Gályanapló)

Róla mondták

Kertész csodája a katarzisban van, amelyre a be nem hegedő sebek makacs fájdalmának anyagából formált regényei késztetnek. Halotti emlékművét, amelyet megalkotott, rendkívüli életöröm járja át, az alkotás öröme, provokálván és elcsábítva az olvasót. Áthatja őt a boldogság, amiért ilyen példás ellenálló. Az ünneplés vajon, amellyel Magyarországon fogadták a kitüntetést – melyről csak a senkik merik azt mondani, hogy nem érdemelte meg – kibékíti-e őt azzal az országgal, amelyben oly sokáig kellett éreznie az elutasítást? Beletörődik-e abba, hogy sem a maga, sem senki szemében nem „valaki más” már, hanem Kertész Imre, a nagy író, a nagy moralista, a mélységesen zsidó européer és „botcsinálta” magyar.
Végül is boldog ember. Győztes. Felismeri-e? (Elfogadja-e?)

Fejtő Ferenc^[4]