Mikó Imre (politikus)

Hidvégi gróf Mikó Imre (Zabola, 1805. szeptember 4. – Kolozsvár, 1876. szeptember 16.) erdélyi magyar államférfi, művelődés- és gazdaságpolitikus, történész.

Mikó Imre
Lásd még
Szócikk a Wikipédiában

Idézetek

Minden álladalomnak jóllétét és boldogságát, meggyőződésem szerint, csak törvényes, békés és csendes kifejlődés útján gondolván elérhetőnek, s kormány és nemzetek közti bizodalom – mint legerősebb kapocs – által állandóan biztosíthatónak, valamint egész életemben, úgy a közelebbi időben is, midőn ez ország kormánya, ennek legkétesebb és vészterhesebb napjaiban juta kezeimbe legszentebb törekvésemnek ismertem e hont a hűség, törvényes függés, rend és béke útján megtartva, minden zavarok s főleg a belháború iszonyaitól megóvni. – (Beadvány a bécsi udvarhoz)

Ha idővel férfivá lészsz s hazád fiai bizalmukkal tisztelnek meg, kötelességeket ruházván rád egy vagy más ügyben: erőddel s az idővel jól számot vess s úgy és olyat vállalj el, minek embere lehetsz. Egyesületeknél s közvállalatoknál szintúgy, mint a politikában, egyedül a siker határozza el azok célszerű voltát, valamint a vezetők képességét is. A közönség az akadályokat ritkán ismeri, azokra nem igen gondol, neki eredmény kell minden áron; s ha ő az eszközöket megadta és sikert mégsem lát, kérlelhetetlenül pálcát tör azok felett, kik a dolog kiviteléve akarva nem akarva meg voltak bízva, nem a felett, akitől annak kivihetése utoljára is függött. – (Fiához, Mikó Ádámhoz intézett intelmei)

Az igaz vallásosság szerintem nem vakbuzgóság, nem is szükségképpen értelmi sötétség, sőt ellenkezőleg: a szívnek a legbensőbb és magasztosabb érzelme. – (Fiához, Mikó Ádámhoz intézett intelmei)

A történetírás régen királyok trónkövetkezése- és hadviseléseinek, a tömegből kiemelkedett, vitézségben kitűnő emberek, úgynevezett hősök dicsőségének, az országok sorsát megváltoztató eseményeknek krónikai szárazsággal vagy a mese fölcicomázott alakjában inkább, mint a tények kútfejének és indokainak alapos kijelölésével, gyönyörködtetésre s nem tanításra számított elbeszélése volt.

Mai fogalmaink szerént ellenben: a történet a múltnak tüköre, a nemzetek tetteinek és mulasztásainak jegyzőkönyve, a gondviselés által kezeikre bízott szellemi s anyagi kincsek – nemzeti géniusz és honföld – összegével mikénti gazdálkodásról vitt nagy számadás, bizonyítvány a múlt nagysága vagy törpesége, a színtérről leszálló nemzedék életrevalósága vagy haszontalansága mellett, megnyugtató vagy óvó tanulság a jelen számára, önérzetnek és tetterőnek, bátorság- és nem csüggedésnek forrása, vigasztalásnak, jobb idők reményének, a népek halhatatlanságának záloga. Igen, a történetírás a népeknek magukba szállása, oly nagy élet-számvetés, mely az egyes történeti adatokból: a lefolyt élet minden részleteiről, polgári, katonai, vallásos, társadalmi és politikai eszközléseiről, ipara, művészete és tudományos fejlődéséről, helyesen vagy balul felfogott hazai és nemzetközi viszonyairól, önbűneinek méltó következményei – vagy a balsors nem érdemlett csapásairól írt kisebb napi feljegyzésekből van összeállítva. – (Erdélyi Történelmi Adatok)