Moly Tamás

Moly Tamás (Budapest, 1875. január 27. – Budapest, 1957. március 16.) műfordító, novellista, a Nyugat szerzője, a magyar krimiirodalom egyik megalapítója (a Vörösbegy-sorozattal), a Thália Társaság színpadi rendezője.

Moly Tamás
Lásd még
Szócikk a Wikipédiában

Novelláiból

Box

Andrew Creed a mérkőzésre készült. Öltözőjében ott volt a tréner és két segédje, néhány barátságos idegen is ott lézengett körülötte, elég jól beszéltek angolul, a professzionista bokszoló szinte azt hihette, hogy ő most otthon van, valamelyik angol városban és nem idegenben. Az öltözködéssel hamarosan elkészült, de még nem került reá a sor. Fürdőköpenyébe burkolózott, s fejére húzta kedvenc utazósapkáját, ezt viselte mindig, ha kellett, ha nem. Azelőtt matróz volt, most már persze nem utazott annyit és nem úgy, mint amikor a hajón szolgált. Már abban az időben is, még mint matróz, feltűnően jól bokszolt, és éppen ezért határozta el, hogy inkább egészen a bokszolásra adja magát. Pénzt akart keresni, jóval többet, mint amennyit mint matróz szerezhet. - Az ember legyen okos, csinálja azt, amit tud, de úgy, hogy haszna is legyen belőle, elmélkedett Andrew Creed, amikor elhatározta, hogy nem lesz tovább matróz, hanem kiáll a dobogóra s ott fog bokszolni, nagy közönség előtt, mert neki csak így lehet pénzt keresni.

A hadnagy úr hősi halált halt

Amikor ezerkilencszáztizennégy október harmadikán, hétfőn reggel egy kis német város polgármestere, jóságos, szelíd másokkal érző öreg úr, hivatalában az íróasztalához ült, hogy megkezdje napi munkáját, az előtte fekvő mindenféle írások meg levelek közül elsőnek kiválasztotta azt, mely a legkevésbé hivatalosnak látszott. Gondosan felvágta a levél borítékját s a kissé terjedelmes írás elolvasásához fogott:

"Tisztelt Polgármester Úr!

Ma délután kaptam meg férjem századparancsnokának rövid értesítését, melyben közli velem, hogy "a hadnagy úr, századunk büszkesége, akit az eddig győzedelmesen megvívott hét ütközetben tanúsított hősies viselkedéséért kitüntetésre már fölterjesztettünk, tegnap kemény harcban, derék katonái élén küzdve, szívébe gyilkos ellenséges golyót kapott és hősi halált halt."

A jöttment

III.

Immánuél gondos munkájáért a föld gazdagon megfizetett. A kertben a vetemény gyönyörűen fejlődött; zöldje elégedetten ragyogott a nyári nap forró fényében. A virágok kedvesek, vidáman tarkák, gyöngédek, finomak voltak. Fákon, bokrokon, kúszó indákon apró zöld gombocskák ígérték, hogy még a nyáron meg az ősszel pompás gyümölcs lesz belőlük.

A levegő reszketett az élet melegétől. Furcsa finom kicsiny rovarok röpködtek, táncoltak a kábító napfényben. Ragyogó kékjét az ég tisztán, felhőtlenül vonta a kis kert fölé. A tavasz napjai, éjszakái egymásba folytak.

A szomszéd

A februári téli napok és esték kedélytelenek voltak, meggyötörtek abban a kis szobában, mely a városszélen levő nagy téren egy szűkmellű, hórihorgas szálló negyedik emeletén néhány hétig hitvány menedékem volt. Riadtan álltam Párissal szemben, nem tudtam vele megbarátkozni, kegyetlenül "idegenben" maradtam. Reggel nehezen szántam rá magam fölkelni, nem szívesen mentem az utcára, de leűzött az idegen szoba. Este küszködnöm kellett magammal, míg ott tudtam hagyni az unalmas, sivár kávéházat, nehezen mentem föl a szobába, mely irántam ellenséges indulattal volt tele.

A kandallóban piroslott ugyan a megáhított tűz, de csak hangulatos látvány maradt, s a szemem hamar megszokta; fáztam, dideregtem. Kín volt befeküdni az ágyba, mely nedves hidegével órák hosszat borzongatott. A takarómon egész kis könyvtár várt - hiába, nem akadt mesemondó, aki el tudott volna kábítani úgy, hogy feledjem hol-merre vagyok, nem akadt szöveg, mely álomba tudott volna ringatni. Terméketlen életem fáradtsága végre győzött, de az alvás keserves volt, és a nehezen jött ólmos álom tovább kínzott.

Az idegen hölgy

Megutáltam a balparti várost. Utáltam az embereket, akiket ismertem és akiket nem ismertem, egyformán; gyűlöltem az utcát, az utcák levegőjét, a hangos beszédet, a tolakodó lármát; éreztem, ez így nem mehet tovább.

Jött a hirtelen tavasz. A jobbparti város egy csendes zugában szép, tágas, kertrenyíló szobát találtam; összeszedtem az írásaimat, azokat a könyveket, melyeket most szerettem, néhány képet, két-három megszokott virágvázát, néhány sáv tarka rongyot dísznek, és ily módon felkészülve átmentem lakni. Az ember néha gyermekes, nagyratörő, nagyravágyó, mulatságos jelenség: dolgozni akartam; nem tagadom: céljaim voltak. Formába kell fognom, amit tudok, szóltam önmagamhoz; vénülök! - Huszonhét éves voltam.

Az öreg és a fiatal

Amál néni, vénkisasszony, szerényen, csöndesen élt egyedül a csöndes kis házban, mely szülőiről maradt reá. És úgy élt itt, mint a hívő az áhítattal teli templomban. A ház legszebb szobája egy ifjúkori élmény szentélye lett. Abban az időben sokat beszéltek erről az ártatlan, kedves és magjában jelentéktelen esetről. A kisvárosi sugdolózás e hálás témája ugyancsak alámerült a mindennapi élet mocsarába. Az történt valamikor, hogy a költő ott járt a városkában és egy csodaszép nyári estén megismerkedett a viruló, fiatalságában meghatóan bájos Amállal. A költő - izzó, mindig izgatott lélek - rászabadította forró szíve perzselő indulatát a csodálatában remegő, bűbájos leánykára. Szegényke szólani alig mert, alig tudott; szinte kábultan tűrte az izzó, perzselő szavakat, színekben dús mondatokat, melyekben a mindig szerelmes szív bódító szenvedélye lüktetett. A költő híres volt országszerte; pompázó, dagadó verseit szavalták, szerették mindenütt. Lobogó indulatának hamar lett élménye jóformán minden találkozás az ismeretlennel. Ennek a nyáresti találkozásnak himnuszát beleöntötte a Nyári éjszaka lihegő strófáiba.

Egy mese, néhány levél és a keret

Felix Ottóval egy berlini, délután-csöndes, este-hangos kávéházban ismerkedtem meg. Valamelyikünk találkozott vele véletlenül, talán az utcán s elhívta a kávéházba, EI is jött, hetenként egyszer-kétszer; azután gyakrabban, végül pontosan megjelent öt és félhat között, ő mondta: a hivatalban. Majdnem mindig ugyanazon a helyen ült, csöndes volt, szinte személytelen, ritkán szólt a mi beszélgetésünkbe, figyelmesen hallgatott, vagy talán nem is figyelt a társalgásra.

Egy nagyszabású szeánsz után - az egyik a darabjáról, a másik a regényéről, a harmadik novelláiról, tanulmányairól mondott szerény, jól megfontolt ismertetést - végül ketten maradtunk, Felix Ottó meg én.

Karácsony augusztusban

- Semmi baj, - mormogta a kopasz kövér ember, fölegyenesedett kivörösödött arccal és ránézett biztatóan, jókedvűen az asszonyra.

A fiatalasszony hónapok óta feküdt betegen, csöndesen, mozdulatlanul, megható türelemmel. Megadással tűrte, hogy az orvos minden második, harmadik nap megvizsgálja, kikopogtassa, a szíve verését hallgassa, nyomogassa és kérdezze lankadatlan érdeklődéssel: - Fáj? - És most: fáj? - És most: fáj? - s a végén megállapítsa, hogy a tüdő rendben van, a szív működése kifogástalan, a gyomor s a belek nem mutatnak semmiféle aggasztó tüneteket, nem fáj semmi, a beteg ugyan nem tud enni, csak egy kevés tejet gyűr le, ereje fogy, fogy, fogy, valamilyen érthetetlen módon elszivárog belőle az erő, már felülni sem tud a maga emberségéből... ilyen esettel még nem volt dolga s a kövér kis ember belül növekvő nyugtalansággal s tehetetlensége gyötrő érzésével mormogta minden vizsgálat után biztatóan: - Semmi baj!

Karnevál. Egy francia nemes ifjú kalandja Velencében anno Domini 1788.

Gasdon d' Aubigny levelet ír haza az édesanyjának, Párizsba

Az "Arany békához" címzett jó hírű vendégfogadó emeleti szobájában - finoman megrajzolt ablaka idegennek furcsa zegzugos térre nyílik - gyertyavilág mellett az asztalnál ült, pergamen-lap fölé hajolva, ujjai között a fehér lúdtollal, a levél írója, gyors szeme végigsietett e most készült sorokon:

Venezia la bella, Mardi gras, 1788.

Drága jó Anyám!

Magam is meglepve látom, hogy itt vagyok.

Ez úgy történt, hogy tegnapelőtt diáktársaim közül néhányan beszélni kezdtek a velencei karneválról, s amit mondottak, bizony nem hatott másképpen, mint zsibbasztó mese, mellyel felnőtt bódít hiszékeny gyermeket. S amint ezt hallgattam, mindenféle indulatok kezdtek dolgozni bennem, és mert Páduából ide könnyű az út, este hajóra ültem, hogy eljöjjek magam és megnézzem, mi igaz mindebből a most hallott, bosszantóan tarka meséből.

Tegnap óta vagyok csak itt, de máris kijelentem, hogy mindebből semmi sem igaz!

Mert a tegnapelőtt még hihetetlen mese ma már szegényes fakó hebegés. Tegnap este, már pihentem, lenn jártam a nagy téren, kis tereken, érdekes utcákon, ültem gondolában, ide-oda mentem néhány púpos hídon, és most olyan vagyok, mint a gyermek,

ki szőröstül-bőröstül belekerül a legnagyszerűbb mesék forgatagába.

Képzelje el, drága jó Anyám, itt testet öltött mindaz, amit csakis kivételes lángelmék tudnak kigondolni izzó agyvelővel, ehhez mérten koldus és nyomorék az álom, mely pedig amikor lelkünkre száll, nagyszerű meglepetések dús egymásutánja.

Hol kezdjem? Hiszen még rendes levelet sem tudok írni, sietnem kell, mert soraimat szívességből viszi el Párizsba és juttatja kezéhez, melyet most nagyon szeretnék megcsókolni, Drága jó Anyám, egy úr, kivel az imént ismerkedtem meg s aki most indul s talán már a következő percben bekopog a levélért. Kábult is vagyok, mert még nem tudtam megszokni azt, hogy ragyogó paloták sorakoznak itt egymás mellett és az utcájuk nem kő, tégla vagy kavicsos föld, hanem a tenger sötétzöld vize - hiszen ez káprázat! Olyan, mintha varázsló húzta volna felszínre a tengerfenékről e mindenképpen gazdag palotákat, hogy elálmélkodjék rajta az ügyefogyott halandó. Érti, Drága jó Anyám, ez a város vizen épült, ne haragudjék reám és ne higgye, hogy tiszteletlen tréfát űzök mindig fölényes okosságával, és a palotái olyanok, mintha minden legapróbb részüket istenáldotta tündérkezek hozták volna létre! Mindenütt gazdagon pompázik az ötlet meg a gondolat. Mindegyik palota nékem egy-egy remekbe készült kincsőrző doboz, kazetta, mely magába rejti méltón csodás művészek tudását.

Mit lehet itt tenni?

Fal vette körül a várost, sok ezer esztendeje. Már legendákat se mondtak róla; senkit sem érdekelt; néha egy gyermek kérdezte, mint a napot, a holdat és csillagokat; ilyenkor közönyösen meséltek valamit a falról.

Kora tavasszal, derengő reggelen, kis csapat vonult ki a fal egyik kapuján; továbblépdelt mellette, azután eljutott egy helyre, ahol egy vastag fatönk éktelenkedett szennyesen. A csapat megállt. Tizenheten voltak. Négy katona és tizenhárom másik férfi, ugyancsak uniformisban: rongyokban; ez a nyomorúság uniformisa; ők a nyomorúság katonái. Gonosz vezér, halálba viszi harcosait. A tizenhárom rongyosnak hátra volt kötve a keze vékony erős zsineggel. Mindnyájan rosszkedvűek a katonák is.

Ördögpille

Nem ment könnyen. A novellákat is elküldte majd ennek az újságnak, majd meg amannak, hol egy harmadiknak, negyediknek, míg végre valahol megjelentek. A kéziratait sem kapta rendesen vissza. Érthető: idegen emberek közt nehezen akad érdeklődő, s annyi más dolguk van a szerkesztőknek, és nem fontos, hogy az ismeretlen kezdő Bors Ádám apró írásai mihamarabb megjelenjenek. Igazán nem fontos, talán még az író szempontjából sem. Hanem fontos az a szívós konokság, mellyel a kezdő beleszorítja magát azok sorába, akiknek a novellái rendszeresen megjelennek. Ezt tehát, gyakran keserűségtől túláradó szívvel, mégis csak elérte!