Nemes Nagy Ágnes

Nemes Nagy Ágnes (Budapest, 1922. január 3. – Budapest, 1991. augusztus 23.) költő, műfordító, esszéíró.

Nemes Nagy Ágnes
Arcképe 1989-ben a budapesti Vörösmarty téri könyvnapon. Kertész Dániel felvétele.
Lásd még
Szócikk a Wikipédiában

Idézetek versesköteteiből

Kettős világban

Hadijelvény

(részlet)

Mint iszap, gyönge hegy belébe málló,
mely önmagától főve körbe fortyog,
mint visszaforgatott, nagy húsdaráló,
mely befelé nyel minden tömör kortyot –
így szívja, őrli elmém a világot.
Hasonlatokban őrli: roncsot ér.
S az elme: rész helyett egészre hágott,
s a rész ölén katlanba hull a tér.

Dúlt katlan! Tört anyag! Micsoda mérték
képes kiszűrni pontos csapadékod?
Mily tükör lát folyékony, síma ércként?
Hűlő szerelmek? isten? étel? ész-ok?
Mint légy szeme: ezer tükör a bőröm,
a viszonyulás prizmás kínja köt,
s nem törhetem szét, mert e kín az őröm
a sík halál, s kerek téboly között.

Tavasz felé
(részlet)

Mozdonyok zúgnak, csörtetnek az estben,
termékenyül a földbe-ásott fegyver,
a hal mind síkosabb ikrát terem,
csúszós a test. Fajtámat nem csodálom,
sejtjeimen nem csörgedez családom, –
hálóját mégis hogy bontja a rend?

Nemcsak a lét, nem vérem száz alakban
emelkedik agyamban láthatatlan:
a rend élteti éltető szemem,
s egymásba-fonva, ágbogas virágként
isteneit megtermi majd a szándék,
és önmagát nyíló értelem!

A szabadsághoz
(részlet)

Te székesegyház! Csupa ámulás!
Sok fodros angyal! Széptekintetű!
– Innen alulról talpuk óriás,
a fejük pedig keskeny, mint a tű.

S a kupolán fent széttáruló díszlet,
nagy oszlopok közt festett ég tüzel:
mit ér nekem, ha vagy és mégse hiszlek,
s mit ér, ha hiszlek és nem létezel?

Maradék isten! Vágyad fel-le hurcolt.
Már únlak. Kergén érted nem futok.
Néhány barátom éhenhalt a multkor,
mondom, mivel úgy látszik, nem tudod.

Milyen szalmába haraptak utolsót?
Micsoda szájak, milyen koponyák!
– Adhattál volna tán egy bögre borsót,
tehettél volna pár apróbb csodát.

Reggeli egy dán kocsmában
(részlet)

Vörös kőpadló, súrolt asztalok,
rajtuk keskeny, keményített az abrosz,
a kandallón tányérnyi, barna óra
szúette lábon dől hozzá a falhoz.

Famutatója rándul, mint az ín
öreg lovak meggöbösödött térdén,
és halkan percen, mintha széna hullna,
vén, lomha testük a jászolhoz érvén.

Mert istálló volt hajdanán e hely,
mielőtt még a tisztaság kifente,
s a holt lovak szelíd farára méláz
a kávéillat gomolyán az elme.

Nyílik az ajtó. Jő a dús szakácsné,
kávészag árján imbolyogva szintén,
és hátrabök, magyarázva, hogy arra
félrefitult arccal szundít a pincér.

S a tálca! Ürmös! És micsoda sajtok!
Tejszin, kövérség, sonka rozskenyérrel!
Bizony még sokszor erre gondolok,
a matrácról majd felriadva éjjel.

A női táj
(részlet)

Oly engedékeny, lágy e tájék,
simítható és bontható.
Térde között kíváncsi sikló
villódzik át: a nagy folyó.

Sokezer év dicsérte lággyá
a sűrű völgyet, dús hegyet –
zavartan állok, nézelődöm:
e női tájban mit tegyek?

A Balti-tenger mossa lábát,
haját a tyrrheni-habok,
de mégis síma köldökénél
egy másik tájra gondolok.

Szárazvillám

Nem akarok

(részlet)

Hajamban ősz szál. A világ
haját tavaszi szél zilálja.
Hiába – mondom – mindhiába,
de mégis moccan, kél a vágy,

hogy élni, lélegzettelen,
hogy élni étlen, egyedül –
méláz az ég: borul, derül –
nem akarok meghalni, nem.

Elmélkedve

Mit kéne tennem? Nem tudom.
A kezem összekulcsolom.
Ülök az ágyon szótalan.
Hová is ejtettem magam?

Összefonom ujjaimat.
Ennyi maradt: a mozdulat
A hitből, és gályára vont
Őseimből maradt a csont.

Hová forduljon hát az ész?
Pedig jó volna szégyenét
A szóval, mely megsejteti,
Kimondani, s elrejteni.

Október .(részlet)

Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátu cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.

Viadal

(részlet)

De hogyha bensőbb lesz a félelem,
S a küszködőre önnön vége támad,
És sárkányt győzve sem győz férgeken:
A két marokra markolt kopjaszálat
Félrehajítja akkor hirtelen,
Vértjét lazítja, szíjai levásnak,
S odakinálja testét meztelen
A poshatag, formátlan pusztulásnak.

Napforduló

A lovas

(részlet)

Sovány, fél-mura ló a ló.
Nem is nyereg alá való.
Zötykölve himbál lassu útján,
sárga-sörényes, néma hullám.
S mögötte, mint a babona,
a futóhomokban
nem patkónyom, valami roppant
elefánt dézsa-lábnyoma.
 
     Ki patkolt téged, mura-ló?
     Micsoda városi kovács
     igazgatta egy nyári nap
     friss vastól füstölgő patád?
     Az őszmellű, az óriás,
     a nagy, fehérhúsú kovács
     vastag autógumi-darabbal
     támasztotta csukló bokád –
     meleg válla az oldaladnál,
     szinte emelt a nagy, csupasz váll,
     és te véknyad falán át
     érezted súlyos fujtatását.

Tölgy

Útálatos a szüntelen
panasz, ringy-rongyot túrva szét.
Ahol a dudva-kín terem,
az enyhülés is gyöngeség.

Botol a láb holt ágakon,
küszködve ringy-rongy, semmi gazzal.
A tölgy-magasnyi fájdalom
önnönmagában megvigasztal.

Alkohol

(részlet)

Igyál, igyál. Ami maradt,
sajtold ki, nyeld le.
Hadd melegítse torkodat
sötét, komisz pálinka-lelke.

Az alvóhoz

(részlet)

Te ismeretlen és ruhátlan
te kelsz ki minden hamuból.
Te vagy a hetedik szobában,
nem haltál meg, csak aluszol.

Csak aluszol, háncsból az ágyad,
körül a hamuszín falak,
roncs függöny ád a némaságnak
nagy, mozdulatlan szárnyakat.

Amikor

Amikor én istent faragtam,
kemény köveket válogattam.
Keményebbeket, mint a testem,
hogy, ha vigasztal, elhihessem.

Egy pályaudvar átalakítása

Az alvó lovasok

(részlet)

És mélyen lent a part alatt
micsoda beduin lovak,
formájuk itt-ott kidagad,
amint istálló-folyosókban
dobognak, némán, láthatatlan,
s gyökérszakállas nagy sörényük
meg-meglendül a föld alatt –

S velük micsoda mozdulat
mikor a forró földlovak
hátán a földes, barna törzsek
lombhajjal nyúlnak egyre följebb,
s egy óriási, lassú szökkenéssel
kiugranak.

Egy pályaudvar átalakítása

(részlet)

Te emlékszel még, ugye, a mozdonyforgató dobra? Terméskő-ellipszisben végződött akkor a pályaudvar,
az ellipszis fejében ott volt az acéldob. A mozdony ráállt és megfordult vele, mint egy táncoló elefánt. Még ott a régi, sárga állomásépület, avult, de működő nosztalgiákkal. A gőzbodor mögötti lámpák, esőben a hajnal. És a sínek meg a talpfák éjszaka (ezt fentről nézd, a hídról), ezek a derengő, mennyei lajtorják a vízszintes végtelenbe.

Hó

(részlet)

 
                    I.

Ez a zuhogó némaság
nem is tudom hogy hallom-e
ez a homályos hófehér
nem is tudom hogy látom-e

Csak a fenyő csak a tető
a körvonal amelyre hull
amint a dolgok szélein
megáll és megvilágosul

A Föld emlékei

Síremléke Budapest Farkasréten a sírkertben.

Az ismeret

(részlet)

I.
Csak egy marad meg, semmi más:
          a tiszta ismeret.
Nem ismeret, csak szomjuság,
          mely mind felé vezet.
Nem szomjúság, csak rettegés,
          mely oldalamba kap –
          rettenthetetlen rettegés!
       Hegyezd lándzsáidat.

II.
A rettegés s az ismeret közt
          mint hídbolt görnyedek,
rendítenek, eleven eszközt,
          a tárgyak, szellemek.
A félelem sötét öléből
          egy hídra vetve rá,
fut rajtam nemzet, álom, élő,
          de mind hová, hová?

Nem akarok

(részlet)

Megyek az utcán és magamban
a hűs, síkos telet viszem.
Megölték? Hát megölték. Így van.
Elégett? Rombadőlt? Igen.
Már minden arcát ismerem,
s minden megtörténhet velem.

Nem véd a fal, nem véd az osztály,
nem véd a szó, a kéz, a bőr,
pedig anyáim zongoráztak
s van egy képünk Pompejiből.
S rendőr is igazoltatott,
pedig hát úrilány vagyok.

De nem félek. A telet hordom,
körülöttem lehűl a lég,
s a dolgok rólam madarakként
aléltan hullnak szerteszét.
És szemlesütve, szeliden,
de lassan minden idegen.

Idézetek prózai munkáiból

• Megnéztük a hattyú csőrét. És a feledhetetlen hattyú feledhetetlen sárga csőrén lila, irodai bélyegzővel odapecsételve látszott a jel: „B 64”. Amiből sok minden következik. Annyi bizonyosan, hogy Bruges városának legalább 64 hattyúja van (esetleg sokkal több is), és az is következik belőle, hogy Észak Velencéjében komolyan veszik az ingóságok leltározását.
  

(64 hattyú)

• Úgy gondolom, az irodalom, a költészet éppen gyöngeségeiben, sokoldalú romlékonyságában rokon

igazán azzal, aki létrehozza, és él vele a saját hasznára. A költészet (mint művészet) nem tiszta. De hát – attól tartok – az ember sem az.
(Negatív szobrok)

• Valahányszor kezembe vettem egy lefordítandó verset, mindjárt első pillantásra láttam, hogy soha ebben az életben nem fogom tudni lefordítani. Ezen a kezdeti lámpalázon nem segítettek az évek, nem segített a már lefordított ötezer, tízezer sor, nem segített, ha szerettem a fordítandó költőt, és nem segített, ha nem szerettem. Idővel persze megszoktam, hogy efféle nyugtalanságaimról ne beszéljek; némán tűrtem a kételyt, mint egy kisebb fogfájást. Titokban pedig azon igyekeztem, hogy műfordítói kételyeimből hasznot húzzak.
  

(Fordítani)

• Nehéz volna eltitkolni, hogy az irodalom mégiscsak tolvajművészet. Hogy természeténél fogva idegen

tollakkal ékeskedő. Hogy mindazt, ami voltaképpen művészetté teszi, társaitól orozza, a hangzást a zenétől, a láttatást a képzőművészettől és mennyi mást hányféle kerítés mögül.
(A költői kép)

• Mindenki kétségbe vonja a mestersége értelmét egyszer-kétszer életében. Azt hiszem, aki ír, állandóan kétségbe vonja. De persze ír tovább, mert mit tehetne mást, azért ír, amiért a szél fúj. Hiszen nem célból ír az ember, hanem okból.
  

(Hajózni szükséges)

• Korunk gyönyörű természettudományának van egy kellemetlen mellékzöngéje. Nem a közismert

veszélyekre gondolok, a természetpusztításra vagy az atomháborúra. Hanem egy, látszatra sokkal szerényebb jelenségre, holmi apróságra. Ez az elbűvölő, ez a megrázó tudomány leszoktat bennünket arról, hogy higgyünk a saját szemünknek.
(Csillagszemű)

Idézetek gyermekverseiből

Bors néni kertje
(részlet)

Bors néninek kertje van.
Benne három mályvatő,
kivirít a háztető,
Bors nénié három mályva,
rózsaszínű, lila, sárga,
hogyha hullik tarka hó,
az a mályváról való.
Hogyha pedig
eső esik:
fent a mályvát
öntözgetik.

A csiga
(részlet)

Húzgáltam egy kocsikát,
Úgy kerestem a csigát.
Lassú állat a csiga,
Betettem a kocsiba.

Budai utca

Ez az utca budai
Jól lehet itt játszani.
Vannak nála nagyobb utcák,
a mi utcánk bátyjai.
Ez az utca budai, budai,
vannak nála kisebb utcák, a mi utcánk hugai.
Hugai, bátyjai, gyerünk gyorsan játszani!

Felhasznált források

• Nemes Nagy Ágnes összegyüjtött versei. Osiris-Századvég Kiadó. Budapest. 2003
• Nemes Nagy Ágnes. Az élők mértana. Osiris Kiadó. Budapest. 2004.