Orosz László Wladimir

magyar költő

Orosz László Wladimir (1966-), író, költő, filozófus

Orosz László Wladimir
Orosz László Wladimir, 2016
Orosz László Wladimir, 2016
Lásd még
Wikipedia-logo-v2.svg Szócikk a Wikipédiában
Wikisource-logo.svg Művek a Wikiforrásban

Esszé-idézetekSzerkesztés

  • A modern apokaliptikus ember Aranykorhoz fűződő viszonyát mindennél inkább kifejezi annak a pusztító erőnek az ébredése, amely puszta biológiai léte ellen feszül, amikor a sarkkörök választóvonalát átlépve a Pólusok felé igyekszik. (Aranyláz a Benső Alaszkában – Jack London műveiről)
  • Ahhoz, hogy tovább léphessünk, ki kell fejteni a „szakrális földrajz” legfontosabb enigmáját: ebben a geográfiai kontextusban az északi sark ellentéte nem a déli pólus, hanem az egyenlítő. Úgy is mondhatnám, hogy a Sarokpont az Észak, és az Ekvátor pedig a Dél. […] Északon a személyiség felértékelődik, s noha elbukhat, olykor tagadhatatlanul héroszi rangra tör. Délen az individuum semmi; millió veszély és betegség les rá, a magas halandóságot viszont a rasszok hihetetlen reprodukciós képessége mindig bőségesen fedezi. Az ember sehol nem lehet istenibb, mint a Póluson, és sehol nem lehet démonibb, mint az egyenlítőn. Délen az ember úgyszólván a flóra és a fauna organikus és kiszakíthatatlan része, Északot viszont meg kell hódítania. (Aranyláz a Benső Alaszkában – Jack London műveiről)
  • Észak Fehére szolipszizmusra nevel. Délnek ott van a kegyes, léleknyugtató és „színes” hazugsága, hogy minden jelenség, csapás vagy katasztrófa valamiként a közösséget is illeti, s annak ódiumából ama absztrakt „nyáj”, azaz az „emberiség”-nek nevezett, megragadhatatlan fikció is átvállal valamit. Az üres szentimentalizmus Északon értelmezhetetlen. (Aranyláz a Benső Alaszkában – Jack London műveiről)
  • Az Éhségnek van metafizikája, és ezt a dimenziót akkor érthetjük meg igazán, ha az Északi Genius által áthatott műveket olvassuk; a figyelmes ember ezt a transzcendens érintést érzi meg Csehov Osztriga című elbeszélésében avagy Hamsun Éhség-ében. A „délieknek” e kérdésben nem tudok hinni; amikor Stendhal és Balzac hősei öklüket rázzák a „társadalom” felé, és azt követelik, hogy a kollektívum – vélt vagy valós – értékeiket respektálja, voltaképpen nassolni akarnak. Azaz még többet kívánnak azokból az ínycsiklandó nyalánkságokból, melyet Dél csillogó kirakataiban cukros csaliként felhalmoz. (Aranyláz a Benső Alaszkában – Jack London műveiről)
  • A Zöld a Cinóberrel sajátos egységben található meg az ekvatoriális gyökér-rassz számos népcsoportjánál Afrikától Dél-Amerikán át Óceániáig. A Vér és a Hús sosem-szűnő szamszárai körforgásának – gyakorta kannibalizmusban megnyilvánuló – fétise egy személyiség-alatti okkult sodrás démonisztikus bódulatában: tömören így határozhatnánk meg e harcos és erősen matriarchális népcsoportok alapkartekterét. Ahhoz, hogy a Zöld civilizációja igazi magaskultúra lehessen, meg kell idézni e minőség transzcendens komplementerét: a Bíbort. („Kelta” Zöld)
  • Egy élő fát pontosan úgy kellene „szellemi szemmel” látnunk, ahogyan kivágott állapotban a „szív” köré nőtt évgyűrűi megmutatkoznak. Egy folytonos, koncentrikus körökben való áradást kellene megtapasztalni: az Idő benső természetéről „beszélne” a Fa annak, aki „meghallgatná”. Mint midőn egy becsapódó kő a nyugodt vízfelszínt mozgásba hozza, elbeszélné a „Bűnbeesést” és a szertegyűrűző Élet „láthatatlan történetét”. Sokat elmond a mai emberről az a mód, ahogyan a fákhoz viszonyul, s mint mindent – beleértve saját magát is –, naivan a „termelésbe” vonja. („Kelta” Zöld)
  • A fák a tiszta Idő anyagi burokkal rendelkezõ manifesztációi, s ekként lényükbõl kivonható [a két egyiptomi „öröklét-princípium”] a „neheh” és a „dzset”; nem lehet véletlen, hogy számos kultúrkör ismeri a fák odvában – tehát az évgyűrűk között! – élő bölcs és beérkezett remete mitologémáját. („Kelta” Zöld)
  • Szemben Babits „Ádáz” nevű kutyájával, velőscsontokban kiporciózott bizonyossággal sem büszkélkedhetünk, és meg kell elégednünk az Intuíció „pille-porával”. (A Tükör-palota antropológiája)

KölteményekSzerkesztés

KristálySzerkesztés

A fájdalom kristályszerkezet,
Fürtös, cellázott, pikkelyes.
Térformát mindig úgy növeszt,
Hogy rombos, triklin vagy hatszöges;
Áttetsző, néma, kőmerev:
Csak kötésszögeit ismered.
Nem tudod – és ez rémitő –,
Hogy sors-e vagy üres téridő,
Hogy élet-e az, vagy halál,
Mit rácsaival körbezár.

A kiszáradt almafaSzerkesztés

Míg bűvös álmát könnyezi a pázsit,
Megterít dúsan a májusi reggel;
Kék damasztjáról illatos morzsáit
Méhek hordják szét zengő viasztesttel
A virágtalan, üszkös almafáig.
Korhadt szél játszik rívó üregekkel,
S pikkelyes kérge pattogva levásik;
Ám kusza ágból bármennyit ereszt el,
Gubancos árnyát lénye nem felejti,
Nem borzad fájón, nedve-fagyva mégsem.
Csupán Te nősz át porló édenkerti
Percből véghetetlen év-gyűrődésben;
Hol törzsed a vak Forma visszafejti,
Csönded megérik, halálfényű éjen.

A Látás szonettjeSzerkesztés

Minden látszó tárgy otromba mimézis:
Csak Tiszta Forma a Lét igaz nyelve,
Gyémántba hullva, gyönyörré préselve.
Amint tanítja megannyi szent tézis:
Mi magából él, magának elég is. –
Nincs múltja, jövője, vágya, félelme,
De rejtett okból, mit nem ér fel elme,
Időtlen terve meghasadni mégis;
S míg zord fensége vakon visszamarad,
E repedésen Te zuhansz ki, égve,
Szétnyilallva az üres messzeségbe!
Az Anyagon csak átsejlik a Forma,
Mert mindig szitál a Távolság korma,
Ha felparázslik bűvös szembogarad.

IkaroszSzerkesztés

Mert nyíló satuként enged a sötét,
Amint szűrt sugáron felizzik a Szív,
Hogy boldog hévvel szétfeszítse masszív
Káprázatának iszonyú börtönét.
Épp délidőben csatolja hát szárnyát,
Aki olvasni mer ama Fénylő Arcból;
S legbelül Húrrá feszítvén a Pályát,
Szökkenjen felé a zord sziklafalról!
A magas vágytól óvja bár agg apja,
Ő tudja mégis: fölrepül a Napba!

MárciusSzerkesztés

Szajha szél heccel kérges akácfákat
Egykedvűn kuporgó, vedlett domb alatt;
Feléje kapnak a töviskes ágak,
S aprót sivítva, kényesen megszalad;
Nyílnak a hó alól új pokol-szájak,
S bennük őrlődik a keserű falat,
Mit a mélység (mert sorsa ellen lázad)
A cukros fényből sóvárgón kiharap.
Ó, minden, mi tiszta volt, most oly kusza!
Szirénhang cikáz örvénylő rét felett,
Fülelnem immár befelé nem lehet,
És menni kell, a tél-törvényt feltörni,
Hí a vér-szag, e márciusi kölni:
Cæsaromnak vagyok örök Brutusa.

Elektronikus parinirvanaSzerkesztés

Oh, Microsoft Word, oh, te mélyen tisztelt!
Nem kopogom be ezentúl, hogyha fájt;
Te tudod jobban a legvégső szabályt,
Aki uralod saktidat, a Printert.
Míg lelkem pástján Euterpé sprintelt,
S repesve hozta a kecset meg a bájt,
Te csak számláltad, művem hány megabyte;
Igazad is volt: a vers múló inzert.
Álom környékez, e nyomasztó update,
Hogy pár órára ellásson licenccel…
Nyűgözne tovább ez a Mátrix-rablét,
És World, lefagysz, az ihlet kibukfencel:
A Múzsa gúzsa váratlan szakad szét.
Om, Szent Üresség! Bye, Bináris Rendszer!

VersfordításokSzerkesztés

Albatrosz (Charles Baudelaire)Szerkesztés

Sok tengerész gyakran, unalmát hogy űzze,
Albatroszt fog, midőn lassúdan kerengve,
Közönyös utasként a hajóra ül le,
Amely fanyar vizek hátán siklik egyre.
Ám mihelyst a hajó pallóira rebben,
A tág Azúr ura már bénult-tétova,
Hófehér szárnyait széttárja esetlen,
S lomha evezőkként vonszolja csak tova.
E szárnyas utitárs mily’ nyomorult s gyenge!
Itt mily’ rút s komikus az éteri szépség!
Valaki pipát dug csőrébe, s nevetve
Mímeli egy másik groteszk bicegését.
Mint ez égi herceg, olyan a Poéta,
Röpte biztos, és a vad vihart is állja,
De lenn sebzi a gúny, az otromba tréfa,
S nem engedi járni két hatalmas szárnya.


Egy dög (Charles Baudelaire)Szerkesztés

Emlékszel, szivem, hogy mit láttunk mi ketten
E langy májusi hajnalon?
A dűlőút végén, kőágyra vetetten
Egy dög feküdt. Mily’ borzalom.
Kőmerev lábait szajhamód szétrakva
Kaján volt, szenvtelen-süket,
Amíg nehéz mérgét fullasztón izzadta
A tompán korgó hasüreg.
A kelő Nap hője is tán úgy akarta:
Újból éljenek a részek,
Melyeket idáig bölcsen egybetartva
Őrzött az Anyatermészet.
A kék ég tudta azt, hogy e bűvös tetem
Megnyíló tulipánkehely;
Viszont oly’ bűz csapta meg orrod hirtelen,
Azt hitted, lábadról lever.
A rothadó hasra ezer húslégy rajzott,
És eves váladék fakadt,
Ahogy cafatokon vívott szennyes harcot
A győzedelmes lárvahad.
A tetem lüktetett, mint valami hullám,
És olykor sziporkát vetett,
Mert beszívni vágyta immár a torz hullán
Sokszorozódó életet.
S megzendült a világ: lágy, zizegő hangja
Neszező szél volt, s muzsikált,
Mint pörgő búzaszem, amint a jó gazda
Ütemre rázza a szitát.
A test konturtalan álomkép volt szinte,
Kuszált, valótlan köd-lidérc,
Ismeretlen művész félredobott skicce,
Melyet néhanap felidéz.
A sziklák mögül egy eb dühösen nézett:
Kívánta még a falatot,
Mit számára tálalt ekként az enyészet,
S mit félelemből ott hagyott.
– Hiszen ez leszel Te is: épp’ ilyen szégyen,
Éppen ily’ bűzös fertelem,
Ki fénylő napsugár voltál, s csillagfényem,
Őrangyalom, egyetlenem!
Igen! Ezzé leszel, királyi, büszke hölgy,
Ha betöltötted sorsodat;
S a buja tavaszban majd tarka leplet ölt
A penész-ette csontozat.
De ó, Szerelmem! Bár féreg csókol röggé,
Nem porlaszthatja Arcodat;
Mert én égi mását őrzöm már örökké
Annak, mi testben elrohad!


Párduc (Rainer Maria Rilke)Szerkesztés

Lényét hagyja a rácsozatba veszni,
Annyira gyenge már, mégsem pihen;
Számára a lét: ezer rács, csak ennyi –
Túl a rácsokon nincsen semmi sem.
A puha léptek vad-ritmusú sodra
szűk körbe vontan, amint elakad,
pörgő tánccá lesz, oly’ Centrumtól vonzva,
hol megbénult egy gigász-Akarat.
Ám fellibben olykor a szembogarak
nehéz fátyla. Akkor Kép vetül be;
Lábak izmába villan, majd felszalad,
S kihúny, a Szívbe merülve.

Őszi nap (Rainer Maria Rilke)Szerkesztés

Uram, dicső nyarad betelt. Most hát
nyujtsd hosszabbra napóráid árnyát,
s a réteket friss szelekkel mosd át!
Tedd: a szőlő méz-teljét elérje;
két tűz-arcú delet küldjél még csupán,
emeld tökélyre, hogy a szüret után
borrá forrjon végső édessége!
Ki fedéltelen, tetőt nem ácsol.
Ki maga van most, társ arra nem várhat;
könyv fölött gubbaszt, boritékot nyálaz,
s unt allét róva messzi bukdácsol
rezgő árnyain avar-béklyós fáknak.

Az Álomhoz (John Keats)Szerkesztés

Ó, Álom, te édes és bársonyos,
Aki gondos ujjaiddal fejted
Fel a fényt, hintvén éji mákonyod,
Ölelj át, hogy isten-mód felejtsek!
Ó, balzsamos, csak te döntesz ebben:
Vagy szemeim hirtelen lefogod,
Vagy hagyod, hogy imám elrebegjem;
Bármint is legyek delejed foglya,
Csak tűnt nap lidércfényétől menten,
Mi sóhajt gyűr nyirkos vánkosomra.
Védelmezz, hisz’ izgága a Tudat,
S lágy homályomba vakondként jár át;
Halkan fordítsd a zárban kulcsodat,
S pecséttel óvd lelkem szarkofágját!

LXXV. szonett (William Shakespeare)Szerkesztés

Egybeérünk, mint Élet és Étel –
Te szikkadt földemre dús esőt hozol,
Megnyugvást adsz, mi tusával ér fel;
Fösvény lettem, ki nyíltan tékozol.
Győzelmi mámorban kérkednék véled,
Míg félnék: a tolvaj perc elragad,
Száz önző vágyba belerejtenélek,
S legott kívánnám: mutasd meg magad.
Van úgy, arcod ünnepi tünemény,
S megöl, ha szemed kerüli szemem,
Érzem, nem kell más kéj e földtekén,
Csak mi általad adatik nekem.
Sóvárgok bár, de kín az élvezet,
És öklendezem, mit kapzsin elnyelek.

Kövesd szép Napod… (Thomas Campion)Szerkesztés

Kövesd szép Napod, te bomló Árnyék,
Bár lényed éjsötét
És féli fénykörét,
Csak kövesd szép Napod, te bomló Árnyék.
Kövesd a Fényt, mely kioltott téged;
Alant vagy köd-gomoly,
Míg Ő fennen honol,
Mégis kövesd azt, ki mindenben az Élet.
Kövesd Őt, mert izzik Ragyogása;
Mint felperzselt lélek,
Éld meg üszök-léted,
Hogyha Kegyelme nem von Fényhonába.
Kövesd, míg látod, sugara árad,
Hisz’ közel ama Éj,
Mely minden Fényt elér;
Előre megsejti ezt bomló Árnyad.
Csak kövesd. A sors-rendelés úgy van:
A Napnak Árnya lész,
S a két rész elenyész –
A Nap dicsőn, az Árnyék nyomorultan.

Tigris (William Blake)Szerkesztés

Tigris, Tigris, Tűz-magod
Vadon-éjbe átragyog –
Tett szabta, vagy metsző Látás,
Lényed vad Szimmetriáját?
Szférák avagy Szakadék
Lángja az, mi benned ég?
Mily’ szárnyas Vágy mozdul érted?
Így izzani mily’ Tett képes?
A Terv, mely ott fenn csiholt
Izmodba hőt, vajh’ mi volt?
S az első ádáz Dobbanást
Mily’ Kéz bírta meg, milyen Láb?
Volt Béklyód s rajt’ volt Lakat?
Athanorban gyúlt Agyad?
Mily’ Kovács emel oly’ Verőt,
Mi testté gyúrhat Őserőt?
Dicső Csillag kél veled,
De mint Könnycsepp, megremeg;
És mosolyog, nem sír esdve,
Ki a Bárányt teremtette?
Tigris, Tigris, Tűz-magod
Vadon-éjbe átragyog –
Tett szabta, vagy metsző Látás,
Lényed vad Szimmetriáját?


Felhasznált forrásSzerkesztés

  • Szivárványhídon át. Stalker Stúdió, Debrecen. 2006.
  • Tua maximna culpa. Norna Kiadó, Miskolc. 2006.

Külső hivatkozásSzerkesztés

A Wikipédiában további adatok találhatóak
 
A Wikimédia Commons tartalmaz Orosz László Wladimir témájú anyagokat.