Ottlik Géza
(1912–1990) magyar író, műfordító
Ottlik Géza, (Budapest, 1912. május 9. – Budapest, 1990. október 9.) író, műfordító, regénye – az Iskola a határon – a legfontosabb magyar irodalmi művek egyike. Próza az, amit kinyomtatnak. Gondoltam akkoriban, elsőéves matematika-fizika szakos egyetemi hallgató koromban, amikor körülbelül eldőlt, hogy mégsem költő leszek, hanem prózaíró. Attól még nem próza valami, hogy se nem vers, se nem színdarab: legfeljebb kézirat a neve. – (Próza)
| Ottlik Géza |
|---|
 |
| Lásd még |
 Szócikk a Wikipédiában |
Idézetek
szerkesztés
- (Iskola a határon, Magvető, Budapest; 1959)
- Az ember sokkal könnyebben alkot magának rossz véleményt arról, akit megbántott, vagy akinek szándéktalanul is ártott, mint arról, akivel jót tett.
- Aki mimózalélek, az ne kötekedjen.
- Miként a matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevetni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.
- A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa.
- Néma gyereknek anyja sem érti a szavát? Ez nem igaz, gondolta szenvedélyesen; szép kis anya volna az ilyen; és hiszen előbb jön mindig a megértés és azután a szó; ez a durva, torzító eszköz, hogy megcsonkítson valamit, ami egész volt.
- A szabadság nem nagy kezdőbetűvel írott, fennkölt eszme volt nekünk, hanem a szó valódi értelme, a választási lehetőségek nagy bősége, s a rabság, a tilalmak, kényszerek nagymérvű ritkulása.
- Ez mindig így van: semmi sem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől; de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors.
- Valamennyi ismert és néven nevezhető, fontosnak vélt dolgon kívül még mi minden hiányozhat az embernek, s hogy a nyomorúságnak még másféle, elképzelhetetlen rétegei is léteznek.
- Lehet mélyebbre esni a földnél.
- Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmet ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak.
- A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni; nem újrateremteni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig ...
- Úgy szeretem felebarátaimat, mint önmagamat. Ugyanazzal a fajta szeretettel. Nem jobban. Tehetetlenül, közönyösen, megmásíthatatlanul.
- Az idő visszafordíthatatlan koordinátája mentén virtuális lehetőségeinkből mindig csak egy tud megvalósulni. A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva. Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol.
