Papp Olivér

Papp Olivér
Lásd még
	Szócikk a Wikipédiában

Papp Olivér (Vác, 1975. október 19. -) - kortárs magyar író.

Idézetek műveiből

Minden ember a saját édenkertjébe születik. Feleszmélünk, és egyszerűen ott találjuk magunkat. Ó, azok aztán a csodálatos évek. A gyermekévek. Igen, akkor valóban minden más. Hihetetlen hosszúságúak a napok, biztosan tudjuk, hisszük, hogy Apában és Anyában nem csalódhatunk, ők nem bántanak, mellettünk állnak. A barátok barátok, az ígéretek pedig szerződések. A homokozóban mindig van homok, a tányéron mindig van étel. A játék örök, a vakáció ezer mérföld hosszú. Hiszünk az emberekben. Hisszük, hogy nem akarják elvenni, ami a miénk, hisszük, hogy igazat mondanak, hisszük, hogy a folyók el nem apadnak, a tavak ki nem száradnak, a nap mindig feljön és a csillagok mindig reánk ragyognak. Majd egyszer csak a mi kis külön bejáratú édenkertünk kapujának hangos csapódása jelzi: felnőttünk, és elvesztettünk mindent... (Carpenter kutyája)

Bolyongunk a világban, múló emlékek vagyunk. Megyünk, általunk fontosnak hitt dolgok után. Megszületünk, tipegő lábacskákkal elindulunk, és végül reszkető térdekkel elmegyünk. Utazásunk a fényben tévelygés csupán. Sodródunk a világban, mint ablakon beszűrődő nyári napsugarakban a milliónyi porszem. Ideje emlékezni. Emlékezni, még egyszer végigsimogatni életünk naptárlapjait, mielőtt elindulnánk örök utunkra, bele a ködös hajnalba – az Idő véget nem érő, hatalmas kalendáriumába…(Látogatók holdfénynél – Végül)

Az emlékeink, mint éjjeli látogatók érkeznek hozzánk. Csendes, holdfényes estéken megzörgetik halkan az ablakot és már be is surrantak. Fel sem ébresztenek bennünket, álmaink közepébe csöppenve élik szelíd világukat. Simogatnak lágyan, és csak egészen halkan, suttogva mesélnek nekünk régvolt történeteket, hol újból gyermekként szaladhatunk, régi kedves arcokat láthatunk, és az Idő homályába veszett, titkos álmainkat élhetjük újból. Hajnalban majd összeszedik szétszórt emlékdarabkáinkat, kézen fogják egymást, és puhán kilibbennek az ablakon, ki a hűvös, csillagfénnyel beragyogott, múló éjszakába – mosolygó emlékeket hagyva maguk mögött e kedves, holdfénynél érkező látogatók…(Látogatók holdfénynél – Előszó)

(…) mind-mind múltba veszett, kedves emlék csupán. A múlt ködébe lépett, halvány gondolatok. Magával vitte őket mellőlem a hallgatag vándor, az örökké siető Idő. Minden elmúlik egyszer. Mindössze az emlékekké érett percek maradnak velünk, végig, életünk rögös, kanyargós útján. De jó lesz éles szemmel megnézni s látni mindent, minden rögöt ezen az úton, mert mikor elfogy majd az erőnk, és szobánk lágy melegében üldögélünk fekete, emlékező éjszakákon, csakis ezekből a pillantásaink által belénk vésődött mozzanatokból táplálhatjuk szívünket és lelkünket, s tehetjük örökké a tovatűnt pillanatok csodás, csillagporos varázsát…(Hazafelé - Ozoráról hazafelé)

Lassan eljár felettünk az idő. Mind rövidebbek lesznek a napok, s hosszabbak az éjszakák. A hold fénye lágy lesz majd és selymes, ha esténként feltekintünk a tiszta égboltra. Eljön az idő, mikor már semmi egyebet nem akarunk, mint melegséget otthon és kedves emlékeket, mielőtt eljön az éjfél mindnyájunk számára.(Látogatók holdfénynél – Végül)

A napok és hetek múltak, lassan tovaszálltak, mint apró porszemek az ablakon beszűrődő napfény szivárványos sugarában. Az Idő soha meg nem áll, forgat szépen lassan mindent, az egész hatalmas rendszert, amiben születünk, érzünk, élünk, sírunk, nevetünk és a végén, mikor már végre megértenénk ezt az egész játékot, ezt a nagy körforgást – elmegyünk…(Mielőtt eljön az éjfél)

Én magam nem vagyok már más, mint lélegző emlékezet. Tovatűnő gondolatok nyomát keresem a holdfényben táncoló erdő felett, és lágyan magamra húzom elmúlt, soha vissza nem térő idők csillagporban úszó emlékezetét…(Látogatók holdfénynél – Végül)

Az élet nem más, mint bánat és öröm, ragyogás és keserűség, milliónyi emlék, rezdülés egybe gyúrva. S ha már egyben van, igazán minden egyben van, jön egy puha szellő és csillámló gyöngysorként szalad szét az ember élete Isten örök kertjében. (Álmok boltja - 7. Régi idők újra)

(…) ha elérkezik majd az idő, mikor az élet útjaitól megfáradt lábaim megállnak végleg, és porba hullik minden, ami én magam voltam, a Dunántúl ezerarcú, szivárványos, kakukkszavas hazájának emlékektől zsongó rétje fogad magába. Ott leborulok majd a kedves földre, beléhullok örök időkre, s a csend engem is elnyel, elringat, s tollam letehetem, fejem lehajthatom végül Szőlőhegy kedves, szép szívére…(Hazafelé – Hazafelé)

Bár igaz, ez csak a való élet, ami – szerencsére – nem képes elvenni, összetörni és elégetni egyetlen igazi emléket sem, mert az emlékek örök és halhatatlan dolgok, magunkkal visszük akkor is, mikor már nem számít semmi – sem Idő, sem fájdalom, sem holnap…(Hazafelé - A Titok)

A nap még csak most bújt elő csillagporos hálójából. Megdörzsöli szemét, nyújtózkodik egyet, majd friss szellőt lehel az ébredező erdőre. Lágyan megérinti a fák lombjait, puhán átbújik a levelek között, és szelíden rámosolyog az álmodozó bagolyra, aki elfelejtett hazamenni. (Látogatók holdfénynél - Magyarkúti reggel)

A napsugarak csintalan gyerekként szaladgáltak a fák között, el-elbújva, futkározva az erdőben. A friss, reggeli égbolton egyetlen felhő sem sétált, a Nap uralkodóhoz mérten járatta tekintetét a Földön, rendre utasítva elkószált sugárgyermekeit. (Hazafelé - András bácsi)

A délután elaludt aztán. Észrevétlenül, mintha bújócskázni akarna. Az este lopva érkezett, még puhábban, csendesebben, mint ahogyan elődje, a délután tűnt el az Idő kérlelhetetlen forgásában. Lassan minden nyugovóra tért, nem mozdult semmi, csak egy kis bagoly úszott csendesen a levegőben. A Hold szégyenlősen – de lehet az is, hogy csak álmosan – húzta szét selymes, puha felhőtakaróját. Lepillantott a Földre, s mivel mindent rendben talált, mosolygott és útjára indította az éjszakát. (Hazafelé – Padláson)

Odakint aranyszínre festette a leveleket a kései napsugár. Az öreg tölgyön mókus fonta imára lábacskáit. A fák alatt feketerigó szaladt el, az úton pedig lassú, fáradt léptekkel indult el a délután. Mátyás kiáltott az erdőn, és a fák között lassan ébredni kezdett már, szürke párát ásítva a szomorkás, öreg vándor – az éjszaka. (Verőcei emlékeim - Malom a pataknál)

Azután már nem mozdult semmi, csak a hold világított egykedvűen. Csupán az örök álmok birodalma, a csillagfényes égbolt nézegette magát az ablakok fényesen csillogó tükrében és álombéli ábrákat lehelt rájuk. A csend szétterült. Nyugalmas és mély lett. A város a hátára vette az éjszaka koromfekete, csillagporos takaróját. A titkokat suttogó hold felragyogott még egyszer, majd magára húzott egy puha felhőt, nyugovóra tért… (Álmok boltja - 10. Mutasd hát meg magad...)

Lehet, hogy a valóság elvesz tőlünk embereket, szeretteket, lehet, hogy előbb-utóbb elvesz mindent – de a lelkünkben, a mi kis holdfényszelencénkben mindig feljönnek a csillagok, mindig világít a hold selymes fénye, és rég elmúlt, kedves emberek drága arcát simogatja meg (…) (Verőcei emlékeim - János bácsi)

A fiú kifogta a lovat, bevezette az istállóba és bekötötte a helyére, majd apjáék után szaladt. A malom ajtaja nyikordult, majd becsukódott. (…) belépett a szobába. Érezte az öregek kimondott szavainak el nem röppent, még odabent nehezedő súlyát. Nem szólt semmit. Régi, kopott kis cipője halkan beszélt a padló fájához, miközben az ablakhoz ment. Nézte egy darabig az üvegen sétáló, imádkozásban lábacskáit dörzsölő, fényes hátú legyet, amint lassan az üvegről az ablak szúette, vénségtől barnult fájára óvatoskodott – majd kinézett a pókhálós üvegen. (Verőcei emlékeim - Malom a pataknál)

A betűvetés bizony nagy dolog. A könyv erősebb majdnem mindennél. Sokszor elgondoltam, ha mi már nem leszünk, és emlékünket is betakarta már az Idő, a könyveink még mindig itt lesznek. És ha valaki ugyan száz esztendő múlva olvassa azt, amit én tegnap, annak az a száz év fel sem tűnik, ugyanazt láthatja, mint én, amikor olvastam. A könyv túlél minket és ez így van jól. (Verőcei emlékeim - Malom a pataknál)

Ez a mostani idő többnyire nem kedvez semmi réginek, jól beváltnak vagy egyszerűen jónak. De akkor még másképpen működött a világ. (…) Segítették egymást az emberek, noha senki nem volt gazdag, csak lelkiekben. Ez viszont elég volt ahhoz, hogy senki ne éhezzen és a körülményekhez képest mindenki boldogan éljen. (Hazafelé - Első házam)

(…) nem a zseb, hanem a szív számít. Hogy ha jót teszel, az nem, sohasem merül feledésbe. Nem vész kárba semmiféle segítő-energia. (…) az emberi segítség a legfontosabb dolgok egyike, főként, ha önzetlen... (Látogatók holdfénynél – 312)

Embernek akkor nevezhetjük magunkat, ha felismerjük ezeket a hiányosságainkat, és meglátjuk másban is. Meglátjuk, és nem eltiporjuk, megalázzuk, megszégyenítjük embertársainkat – hanem felemeljük, ha már elesett és le is poroljuk a kabátját. E tulajdonság nélkül nem hogy embernek nem nevezhetjük magunkat, de az állatok sorába sem férünk be. Vagy tévednék? Szóljanak, ha láttak már kutyát, melynek törött lábán vagy éppen hiányzó fülén hahotázott éppen egy fajtársa… (Mielőtt eljön az éjfél)

(...) volt valamije, ami ma már az emberek többségéből hiányzik. Volt szíve. S mert volt szíve, és azt az állatok felé nyitotta meg, sosem érezhetett csalódást, elhagyottságot, magányt – mert az efféle dolgokat csakis emberektől kaphatjuk. Állatoktól, főként kutyáktól: sohasem. (Verőcei emlékeim - Kutyás Sanyi)

Nem úgy van ám az, kérem szépen, hogy hazamegy az ember a munkából és csak úgy hopp, kikapcsol. Ennél bonyolultabban működnek azért a dolgok. Ha minden úgy menne, úgy haladna, mint éles kés a puha vajban, túl egyszerű lenne a világ. (Álmok boltja – 1. Galesburg, Illinois)

Kinek ez, kinek pedig az jut az életben, ugye. Soha nem volt igazság a Földön, most sincs, és nem is lesz soha. Ez már csak így van. Ha nem így látod, Te ott a könyv másik oldalán, akkor bizonyára azon szerencsések közé tartozol, akiknek a medence szélén jégkocka úszkál a koktéljában. Vagy – ez a másik lehetőség – talán ebben az életedben eljutottál már arra a szintre, ahol tudod: az az igazi gazdagság, amikor semmid sincs, mégis boldog vagy. Amikor el tudod engedni az anyagi dolgokat. Mikor nem kergeted a dollárt, nem arannyal álmodsz. Mikor nem centben méred az embereket. Ekkor az igazság léte-nemléte felől valószínűleg azt gondolod, hogy: nem gondolsz semmit róla. Csak boldog vagy, mert süt a nap, mert élsz, mert van valami az életedben, ami valóban boldoggá tesz. A te titkod persze, hogy mi az... (Mielőtt eljön az éjfél)

Igen, néha valóban vad, sőt, viharos történeteket szül az élet, hoz létre a valóság. Vagy képzelgés lenne mindaz, ami itt történt? Képzelgés lenne az egész, illúzió volna maga az élet is? Hol a határ? S meddig tart a valóság, hol születik az álom? Amit érzékelünk naponta, amit látunk, érzünk, szagolunk, tapintunk – az csupán illúzió, vagy maga a valóság (…)? (Álmok boltja – 1. Galesburg, Illinois)

Sajnos a legtöbben táblát akasztanak a mássággal élő emberek nyakába, pedig igazán a sajátjukba kellene. (Carpenter kutyája - Willy)

Lehet, hogy az egész élet nem más, mint egy nagy illúzió? Mint egy óriásira felfújt, rózsaszín lufi? Mi emberek körülálljuk, és nézzük a Teremtőt, amint fújja, csak fújja azt a lufit, közben süt a nap, mindenki jókedvű, madarak csiripelnek, kutyák szaladgálnak, gyerekek nyújtják kezüket a szétpukkadás előtt feszülő gömb felé. Szivárvány az égen, nevetünk mindannyian, majd egyszer csak egy nagy pukkanás, hulló gumidarabok… eltűnt a szivárvány, elhallgattak a madarak, megálltak a kutyák. Felhő jött és eltakarta a napot. Még egy-két nevetés-foszlány, néhány gyermekkéz, mely megállt a levegőben. Felfelé mutatnak ugyan, de a lufi már semmivé lett. Aztán eltűnünk. A Teremtő pedig máshova ment, egy új, rózsaszín lufival. (Carpenter kutyája - Hajsza)

Démonok. Szeretünk úgy tenni, mintha nem is léteznének. Pedig mindenki hisz benne, ott mélyen, belül. Én is, Önök is. No igen, legtöbbünk elhessegeti a gondolatot, vagy tagadja hitét benne, de mégis… Ha látjuk őket, annak oka van. Ők akarják így. Kételkedjünk benne, mondogassuk, hogy ez most nincs, nem létezik, képzelődés, hallucináció. Kételkedjünk, és ők boldogok lesznek. Esetleg kezdjünk félni. Akkor is boldoggá tesszük őket. Kételkedés és félelem – a sötétség vetőmagjai. Az aratásra ne legyen gondunk. Segítenek majd. Elvégzik helyettünk. Vagy talán bennünk… (Carpenter kutyája - Szellem)

Tudják, mikor az ember végképp elveszettnek érzi magát, mikor úgy gondolja, nincs már lejjebb, az az állapot használható. Ez tud elvezetni egyedül a megoldáshoz. (Carpenter kutyája - A szabadságvágyról, röviden)

Mint egy kis terepasztal. (...) Isten állítja a szemaforokat pirosra, majd kapcsolja őket szabadra, az embereket pedig, mint pici ólomkatonákat, ide-oda rakosgatja az Élet nevű játékban. A jó magaviseletű ólomkatonák jelesre vizsgáznak majd, a rosszak pedig, önállósítva magukat, új játszmákat indítanak el a terepasztalon, melyek kimenetele kétes, ugyanis nem Isten keze van a dologban, hanem a renitens ólomkatonáé… Vajon mekkora lehet ez a terepasztal? No és persze hányan vannak rajta renitens, és hányan a jó magaviseletű ólomkatonák? Örök rejtély. Megfejthetetlen. Ezt csak a Játékmester tudhatja. De vegyenek rá mérget nyugodtan, Ő valóban tudja. Minden egyes mozzanatot lát. Néha biztosan a fejét fogja, mert az ólomkatonák tervezésekor nem számolt azzal, hogy bizony a kis bábuknak nagyon is meg fog tetszeni ez a terepasztal, és lesz közöttük jó néhány, aki irányítani akar majd, és váltókat és szemaforokat kezelni, és fényesebbnek tűnni a többitől, jobban ólomnak, és jobban katonának látszani. (Carpenter kutyája - Talán hinni kellene...)

Talán csak fekszünk valahol, és végiggondoljuk az életet. Nem teszünk meg egy lábnyi távolságot sem, nem töltünk egyetlen percet sem távol az anyag-testünktől, csak gondolatban szeretünk, sírunk, sétálunk, nevelünk gyereket, játszunk a kutyával… S mi van akkor, ha még testünk sincs, csak fénygömbök vagyunk a Játékmester univerzumában? Fénygömbök, energiagombócok, akik szabadidejükben elképzelnek maguknak egy életet, és gondolataikkal „lejönnek” a Földre – ami lehet, hogy ugyancsak elménk szüleménye. Egyszer mindannyian megtudjuk, melyik víziónk az igazság. (Carpenter kutyája - Még valami...)

A „lélek eladásról” tudni kell valamit… Mégpedig azt, hogy döntő többségben törlik azt a napot, órát. Soha többé nem fog eszünkbe jutni. Jó játékszert adnak hozzá: a pénzzel és a törtetéssel kiválóan el leszünk foglalva. Talán, de csak talán, a nagy kavarodás közepette, valahol, évek, évtizedek múlva bevillanhat némi foszlány az esetről. De éppen csak valami, kétlem, hogy teljesen világosan eszébe jutna bárkinek, mondjuk a szombat délutáni kocsimosás, vagy hússütögetés közben, hogy atyavilág, én tizenkilenc és fél éve, kedd éjjel fél egykor eladtam a lelkemet az ördögnek… Ennél azért jobban le van fátyolozva a szemünk. (Carpenter kutyája - A szabadságvágyról, röviden)

Szeretem, ha valaki hisz magában, hite van abban, amit csinál. Hogy végül mi lesz az efféle a dolgokból, az legtöbbször szerencse kérdése. De hitünk erősödik, pallérozódik minden egyes történésen, minden mozzanaton, amit a magunkba vetett hittel teszünk. (Carpenter kutyája - Tovább az utunkon...)

Engedd el a kezem és menj tovább egyedül. Már úgyis Benned van minden, amiről tudatni akartalak. Menj végig az utadon, de mindig dönts úgy, hogy a sötétség elkerüljön. Ne félj. Semmitől és senkitől. Az árnyakat észre se vedd. Tarts meg engem jó emlékezetedben. Az angyalok vigyázzák léptedet. (Carpenter kutyája - Utószó)

Források

http://www.authoroliverpapp.com
Papp Olivér: Álmok boltja, Underground Kiadó, Budapest, 2011, ISBN 978-963-08-4125-2
Papp Olivér: Látogatók holdfénynél, Underground Kiadó, Budapest, 2012, ISBN 978-963-08-4125-2
Papp Olivér: Hazafelé, Underground Kiadó, Budapest, 2012, ISBN 978-963-08-5360-6
Papp Olivér: Mielőtt eljön az éjfél, Underground Kiadó, Budapest, 2013, ISBN 978-963-08-6176-2
Papp Olivér: Verőcei emlékeim, Underground Kiadó, Budapest, 2014, ISBN 978-963-08-9446-3
Papp Olivér: Carpenter kutyája, Underground Kiadó, Budapest, 2015, ISBN 978-963-08-9445-6

További információk

A Wikipédiában további adatok találhatóak Papp Olivér témában.