„Tamási Áron” változatai közötti eltérés

Erdély mindig egyes-egyedül állott, mint egy hatalmas, szomorú fenyő, amely csodát cselekszik a viharban. Emberei is egyedül állottak és állanak, mig a világ világ lesz. A kincs pedig, ami nálunk rajta ül a levélen is, csak az erdélyi ember megbabonázására született, s valahogy van, ez a kicsi, búbénatosbúbánatos ország szívét soha ki nem tárta, csak a fiának. Virágok itt sokan nőttek, de fél szeme valakinek, aki nem mi voltunk, mindig rajta volt, s így szakasztódtak le a mi virágaink mindig kinyilás előtt. A legtöbbet Magyarország szkasztott le - igaz, hogy Pesten, vagy valahol máshol, de sohasem Erdélyi levegőben, cserépbe ültette. Aztán akik így megmaradtak, azok szintelenül éltek tovább. Ha egy-egy csodálatos hajnalon ismét erdélyi szinben kacagtak, tátott szájjal, értelmetlenül állott meg mindenki előttük. ismét haloványszínt, fakót kivántak rájuk - s nekünk ilyenkor, itthon Erdélyben, mindig meghasadt a szívünk, és keservesen sírtunk.