„Madách Imre: Az ember tragédiája” változatai közötti eltérés
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
→A műről: na kész |
→A műről: mégse! |
||
207. sor:
„Vigasztalan és zavaros pesszimizmus tölti be Az ember tragédiáját; minden hiábavaló, a hatalom, a tudás, a hit, a szabadság, egyszóval az emberiség múltja, jelene és jövője. Mindezt tucatnyi, Adámtól, Évától, a paradicsomtól egészen a »jövő államának« gépterméig terjedő élőkép-sorozatban, pompás díszletekkel és rímes-rímtelen közhelyekkel demonstrálja. Ha Jókai Mór Madách »enciklopédikus tudását« csodálja, úgy mi bizonyos mértékig a honfitársi hűség e nyaktörő teljesítményét csodáljuk. (...) A polgári költészet elmúlt, s nem utolsósorban a polgári Faust-költeménnyel is ez a helyzet."
:: Franz Mehring
A magyaroknak van egy írójuk - úgy hiszem, nem él már - Madách Imre. Van egy költeménye, »Emberi tragikomédia«, ez a címe, ha nem tévedek. Ezt a költeményt egy cikk alapján ismerem, amelyet - tíz évvel ezelőtt - a ''Russzkij Vjesztnyik''ben közöltek. A költemény lényege, ha helyesen emlékszem, ilyenféle: Az ördög elmondja Adámnak és Évának utódaik jövőjét, minden borzalmával, a mi dicső elődeink kicsit nyugtalankodnak, de aztán mégis elhatározzák, hogy esznek a jó és rossz tudása fájáról. Nos, ha ennek a műnek ilyen az értelme, amint előadtam, vagyis, ha jó és magasztos mű - nagyon szeretném orosz nyelvre lefordítva látni.
264. sor:
„Bár Madách nemigen merít a fausti hagyományokból, az emberi sors plasztikus ábrázolásával, emberdrámájának kiformálásával a Faust-anyag magjához ér. Ami feltűnő, hogy Madáchot több szempontból is Goethe-követőnek tekintik (...) A nagy magyar költő mégis saját ihletére támaszkodott, amikor a fennkölt és a semmi szellemét egymással szembeállította.
:: [[Hans Henning]] német Faust-kutató; ''Irodalmi Szemle'', Pozsony, 1964.
A mű egészében mélyen benne van Madách személyisége is: minden belső válságát, krízisét, kérdéseit, bizonytalanságát és családi problémáit elsősorban ebben a művében örökítette meg. Ez alól természetesen hitének válsága sem kivétel. Nem hűvös értekezést írt, hanem a szemünk előtt küzd gondolataival. Nem tud (nem is akar könnyen) diadalmaskodni kétségein, ugyanakkor arra is képtelen, hogy szakítson a reménnyel, vagy elutasítsa a hit eszményét. (...) <br>
Már a történelmi színekben is vannak pontok, ahol a sátán hatalma megtörik. Például a szerelmen, a szépségen, a szentély tisztaságán vagy az áhítaton nincs hatalma. Meghátrál, ahogy az utolsó jelenetben is, látva a "családi összetartást". Újra és újra kiderül, hogy Lucifer csal, amikor úgy tesz, mintha ura volna a világnak. Sok mindent jobban tud az embernél, de mindent mégsem tud jobban. Az embert éppen kicsisége vezeti el olyan bölcsességhez, amelyet az értelemre hagyatkozó Lucifer - nagysága miatt - nem tud komolyan venni, de amely előtt végül meg kell hátrálnia. (...) <br>
A XX. századi "katolikus" irodalom perspektívájából másképpen ítélhetjük meg a művet, mint ahogy például Prohászka Ottokár kritizálta pesszimizmusa miatt. A püspöknek az irodalom szerepéről alkotott nézete régi volt: úgy gondolta: az írjon, aki végleges és nagy megoldásokhoz jutott el. Akkoriban nem tartották igazán elegánsnak, hogy egy író saját bajaival, viaskodásaival traktálja az olvasót vagy a közönséget. Manapság viszont úgy érezzük: a költőnek-írónak nem a tanító, hanem a becsületes beteg szerepét kell vállalnia, aki őszintén elmondja, mi baja van. A gyógyulást azzal készíti elő, hogy elvezet egy vívódás megértéséhez, diagnózist ad, ráeszméltet arra, hogy nemcsak én, hanem mások is küszködnek. (...) <br>
Bizonyos szempontból Az ember tragédiája elébement a korának. Nem egy új nyelvet vagy írásmódot felfedezve, hanem úgy, hogy becsülettel igyekezett feltárni az emberi lélek bolyongását.
:: Jelenits István: ''A megrendültségében megrendítő hit tanúja'' (''Gondolatok a Tragédia teológiájáról). ''Új Ember'', 2002.03.10
(LVIII. évf. 10.).
== Külső hivatkozások ==
| |||