„Borisz Leonyidovics Paszternak” változatai közötti eltérés

(bőv.: Zsivago)
''(Regény)''
<poem>
 
'''Tizenharmadik rész / A szobros házzal szemben'''
 
A másik közlemény azt tette közhírré, hogy van elegendő élelmiszer-tartalék a városban, csak a burzsoázia eldugja, hogy zavart keltsen az elosztásban, és fejetlenséget okozzon az élelemfronton. A következő szavakkal végződött a közlemény:
„Az élelmiszer-tároláson és -rejtegetésen kapottak a helyszínen agyonlövetnek.”
''(421–422. oldal)''
 
:''[Zsivago doktor, tífuszos:]''
Egyszer úgy rémlett neki, hogy emberi hangokat hall a közvetlen közelből, és kétségbeesett, úgy vélve, hogy ez már az elmezavar. (…)
És hirtelen rájött, hogy ez nem lázálom, hanem a színtiszta valóság: valaki levetkőztette és megmosdatta, tiszta ingben fekszik, és nem a díványon, hanem a frissen áthúzott ágyban, s haját hajába, könnyeit könnyeibe vegyítve, vele sír, fölébe hajlik az ágya mellett ülő Lara. Boldogságában elvesztette az eszméletét.
Nemrég lázálmában részvétlenséggel vádolta eget, az ég pedig a maga végtelenségében leszállt az ágyához, és két nagy, vállig fehér női kar nyúlt felé. Elsötétült a világ a szeme előtt az örömtől, és ahogy ájultában zuhan az ember a semmibe, ő úgy hullott az üdvösség feneketlen szakadékába.
Egész életében csinált valamit, örökké el volt foglalva, dolgozott otthon, gyógyított, gondolkodott, tanult, alkotott. De jó volt abbahagyni egyszer a cselekvést, törekvést, gondolkodást, egy időre a természetre hagyni a munkálkodást, hogy most már maga legyen tárgy, elgondolás, alkotás az ő irgalmas, elbűvölő, tékozló, szépséget adó kezében!
Gyorsan gyógyult. Táplálta, gyógyította Lara a gondoskodásával, hattyúfehér szépségével, kérdéseinek és feleleteinek meleg, torokhangú suttogásával.
Halk beszélgetéseik, még a legsemmitmondóbbak is, jelentéssel voltak tele, mint Platón dialógusai.
Lelki közösségüknél is jobban összekötötte őket az a szakadék, amely elválasztotta őket a világtól. Irtóztak mindketten mindattól, ami olyan végzetesen tipikus volt a korabeli emberben, a mesterkélt elragadtatástól, a rikító emelkedettségtől és attól a halálos földhözragadtságtól, amit nagy igyekezettel hintenek el a tudomány és a művészet munkásai, hogy a lángeszű tehetség továbbra is nagy ritkaság maradjon.
Hatalmas volt a szerelmük.
''(441–442. oldal)''
 
'''14. rész / Újra Varikinóban'''
:''[Zsivago doktor gondolatai:]''
A történelmet senki se csinálja, a történelem láthatatlan, ahogy a fű növését se lehet látni. A háborúk, a forradalmak, a cárok, a Robespierre-ek szerves ösztönzői, kovászai. A forradalmakat hatékony, egyoldalú fanatikusok csinálják, az önkorlátozás zsenijei. Néhány óra vagy nap alatt felforgatják a régi rendet. A forradalmi átalakulás hetekig, sokat mondok, évekig tart, azután évtizedekig és évszázadokig úgy tisztelik a korlátoltság szellemét, amely a fordulathoz vezetett, mint az oltáriszentséget.
Míg elsiratta Larát, elsiratta azt a messzi meljuzejevi nyarat is, mikor a forradalom volt az akkori mennyből földre szállt Isten, annak a nyárnak az Istene, és mindenki a maga módján őrjöngött, és mindenkinek az élete élet volt, nem pedig a felső vezetés igazát bizonyító, magyarázó illusztráció.
''(509. oldal)''
 
'''15. rész / Befejezés'''
 
Micsoda szerelem volt az, páratlan, korlátlan, hasonlíthatatlan szerelem! Úgy gondolkoztak, ahogy mások magukban dúdolnak.
(…)
Soha, soha, a fejedelmi boldogság önkívületének pillanataiban se hagyta el őket az, ami érzéseikben a legmagasztosabb volt, s a legjobban lenyűgözte őket: gyönyörködtek a teremtésben, magukat is beleértették a kép egészébe, érezték, hogy hozzátartoznak a látvány szépségéhez, a világmindenséghez.
Ők ebben a közösségben éltek. És ezért nem vonzotta őket az az eszme, amely az embert a természet többi része fölé emeli, a divat szerint dédelgeti és bálványozza. A politikává változtatott hamis közösség elve szánalmas kontárság volt a szemükben, sohase értették.
''(559–560. oldal)''
 
 
''(421–422. oldal)''
 
</poem>
790

szerkesztés