„Egon Friedell: Az újkori kultúra története” változatai közötti eltérés
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
aNincs szerkesztési összefoglaló |
aNincs szerkesztési összefoglaló |
||
1. sor:
'''Éltek-e a klasszikusok ?'''
* Egy kislány azt kérdezte tőlem egyszer:
"Mondd, igazán is életek azok a klasszikusok?" Amilyen naív, olyan tanulságos elszólás egy gyermek szájából. ...
10. sor:
A másik élete nem volt más, csak növekedés, fejlődés és növekedés. Ahogy a kristály növekedik fokról fokra, zajtalanul gyarapodva, mindíg új meg új ízekkel egészülve ki, mértanian tiszta, egyenletes formákban, úgy növekedett ő is, nem véve el és nem téve hozzá önkényesen semmit, nem lassítva, és nem gyorsítva lélegzetnyit sem. S mikor elért növekedése és gyarapodása csúcsára és végére, ahová ember elérhet, akkor meghalt... megállapodott.
* '''Panoramic ability'''
A ''maximák és reflexiók''ban mondja Goethe: "Panoramic ability" - ezzel rendelkezem egy angol kritikus szerit, amiért hálás köszönet jár neki." Csakugyan: keresve sem találhatnánk találóbb elnevezést Goethe "faculté maitresse" -ére, legfőbb, leglényegesebb képességére. Igen, panorámalélek lakott benne, egy különleges szellemi szem, amely sztereoszkopikusan tudta látni a dolgokat: sokszínűen és teljesen, perspektivikusan és árnyaltan. S e látás mellé enciklopedikus morálérzet társult, mely mindennel szemben nyitott és megértő volt. ... Goethe rajongó, mint egy kékharisnya, és józan, mint egy bürokrata, már-már a ripőkségig őszseni, és már-már az udvaroncságig morális, pietista és ateista, hazafi és kozmopolita, misztikus és materialista, szabadgondolkodó és reakciós, tüzes szerető, aki teljesen alámerül a szenvedélyben, és hideg egoista, aki kizárólag magára koncentrál: Goethe minden, mert az élet minden.
* '''A színház-ember'''▼
▲'''A színház-ember'''
Schiller ezzel szemben drámai szervezet volt. Életrajza maga is egy Schiller-dráma: mindjárt ifjúsága igen erőteljes nyitás, remekbe szabott, felcsigázóan feszes expozíció, aztán következnek az egyre tarkább és egyre hevesebb konfliktusok, melyek szédítő tempóját csak itt-ott szakítja meg némi deklamáló bölcselkedés, míg végül bekövetkezk a hatalmas, a tragikus katasztrófa, a lehető legdrámaibban, nyílegyenes zuhanásként a cselekmény tetőpontjáról. Schiller meghal, és hátrahagyja a Demetrius torzóját, a világirodalom legerősebb első felvonását.
25 ⟶ 23 sor:
Ami a Xéniát illeti, meglehet, hogy ama jénai szobában, ahol a szerzőpáros kollaborációja nyomán legtöbbjük keletkezett, a maximális dózis gyűlt egybe bölcsességből, tudásból, ízlésből, korszellemből, nyelvérzékből és lélekismeretből, ami csak az akkori Németországban összegyűlhetett; ismeretes, mi lett az eredmény. A kortársak szinte egyhangúlag leszavazták; a vezető lapok - az Erlanger felehrten Zeitungen, a Neue allgemeine deutsche Bibliothek, az Oberdeutsche allgemeine Literaturzeitung.
* Ha tovább időzünk még egy kicsit Goethe és Schiller összehasonlításánál -...- nos, akkor a legszembetűnőbb különbségnek azt fogjuk találni, hogy '''Goethében az optikus, Schillerben az akusztikus típus ölt testet''' végletes módon. Goethe maga mondja: "A szemhez képest a fül - néma érzékszervünk." Ő mindent a látásban élt meg. Meglátja a strassburgi dómot, és "gótikus" lesz: meglát egy repedt birkakoponyát, és eljut csigolyaelméletéhez. Homályosan érzi, hogy Olaszország új művekre ihlethet, ezért odasiet, hogy meglássa; benne - a legélesebb ellentétben Schillerrel - akkor fogan meg egy Tell-eposz gondolata, amikor megpillantja a Tell-monda színhelyét, a svájci tájat. ... Goethe valamennyi verse, ahogy maga nevezte őket, alkalmi költemény, s ugyanezt mondhatjuk drámáiról: nála minden alkotás konkrét élményből születik, és az irodalomtörténészeknek csak rá kell bökniük az életrajz és a mű megfelelő pontjaira. Szenvedélyesen érdekelte a növények élete, egyedül a spórásokra nem volt kíváncsi, mert szabad szemmel nem láthatta részleteiket. ... Elvetette a matematikai fizikát, mert ez is a láthatatlan dolgok tudománya, a newtoni elméletet pedig, miszerint a fehér a spektrum valamennyi színéből áll össze, azért tartotta elfogadhatatlannak, mert ellentmond szemünk tapasztalatának. Odáig ment a szem istenítésében, hogy sohasem hordott szemüveget, mondván, az általa közvetített látás mesterséges. ▼
▲Ha tovább időzünk még egy kicsit Goethe és Schiller összehasonlításánál -...- nos, akkor a legszembetűnőbb különbségnek azt fogjuk találni, hogy '''Goethében az optikus, Schillerben az akusztikus típus ölt testet''' végletes módon. Goethe maga mondja: "A szemhez képest a fül - néma érzékszervünk." Ő mindent a látásban élt meg. Meglátja a strassburgi dómot, és "gótikus" lesz: meglát egy repedt birkakoponyát, és eljut csigolyaelméletéhez. Homályosan érzi, hogy Olaszország új művekre ihlethet, ezért odasiet, hogy meglássa; benne - a legélesebb ellentétben Schillerrel - akkor fogan meg egy Tell-eposz gondolata, amikor megpillantja a Tell-monda színhelyét, a svájci tájat. ... Goethe valamennyi verse, ahogy maga nevezte őket, alkalmi költemény, s ugyanezt mondhatjuk drámáiról: nála minden alkotás konkrét élményből születik, és az irodalomtörténészeknek csak rá kell bökniük az életrajz és a mű megfelelő pontjaira. Szenvedélyesen érdekelte a növények élete, egyedül a spórásokra nem volt kíváncsi, mert szabad szemmel nem láthatta részleteiket. ... Elvetette a matematikai fizikát, mert ez is a láthatatlan dolgok tudománya, a newtoni elméletet pedig, miszerint a fehér a spektrum valamennyi színéből áll össze, azért tartotta elfogadhatatlannak, mert ellentmond szemünk tapasztalatának. Odáig ment a szem istenítésében, hogy sohasem hordott szemüveget, mondván, az általa közvetített látás mesterséges.
▲...Másfelől meg kevés kapcsolata volt a zenével: mindig is csak szolgáló művészetet látott benne, az "abszolút zene" világa nem volt hozzáférhető a számára. Kora legnagyobb zenei zsenijeivel, Beethovennel és Schuberttel ismert módon éppoly értetlenül állt szemben, akárcsak barátja, a derék karmester, Zelter, aki Goethe szemében az eszményi dalszerzőnek számított. Schiller számára viszont a zene volt minden alkotómunka centruma, a drámaié pedig különösen is. Költő ötletei mint valotta, mindig "bizonyos zenei kedélyhangulat"-ból születtek, s többször is hangsúlyozta, hogy a színpadi művészet kiteljesedése csak akkor lesz lehetséges, ha a zenét is belevonják. ... Mi több, egyik-másik drámáját, így a Tellt vagy Az orléans-i szüzet egyenesen daljátéknak nevezhetjük, ami csak a színházellenes művészetbolsevizmus szemében lehet szálka (mely bolsevizmus nemrég volt oly oktalanul orcátlan, hogy a Tellben "giccses"-nek minősítsen és kihúzzon olyan részleteket, mint az előjáték, a könyörületes barátok kórusa és a Rütli-felvonás zenei lezárása).
* '''Természet és történelem'''
Ebben a két fogalomban is összefoglalhatnánk, mait mindmostanáig taglaltunk: mert Goethe - másodfokon - csakugyan kora egyik legnagyobb természettudósa, Schiller pedig legnagyobb történészeinek egyike volt.
38 ⟶ 34 sor:
Schiller műveiben a történelem dominál. Goethe a magánügyek drámaírója, Schiller a világtörténelmi ügyeké. Minden darabja mögött ott van a nagypolitikai háttér, még úgynevezett "polgári" darabjai mögött is. Bizonyos fokig véletlen, hogy Moor Károly és Ferenc egy kis hatalmú gróf fiai, s hogy a miniszter és Ferdinánd egy kis fejedelemség udvarában élnek. Mind úgy beszélnek és cselekednek, mintha messze fénylő, minden történelemkönyvben megtalálható nevek viselői volnának. Goethénél meg a história, éppen fordítva, puszta névügylet csupán. Véletlen, hogy Tassót Tassónak hívják: ugyanúgy érdekelne bennünket akkor is, ha nem éppen a Gerusalemme liberata (megszabadított Jeruzsálem) költőjével volna azonos, Egmont pedig olyan benyomást kelt, mintha pusztán névrokona volna ama holland hősnek.
* '''Diktáló és diktátor''' ▼
▲'''Diktáló és diktátor'''
Az imént már utaltunk a Schiller életpályáját jellemző dinamikára. Fejlődése olyan hévvel és energiával, olyan rohamos és lázas tempóban ment végbe, hogy ott lehetett a mélyén a korai vég előérzete. Ama szüntelen fizikai és pszichikai válságállapotot, amit zseniálisnak szoktak nevezni, Schiller az önfegyelmezés kivételesen erős és tudatos tehetsége révén győzte le. ...
Goethe a művészetet eleve nem vette túlontúl komolyan. Híján volt a művész - bizonyos mértékig szükséges - monomániájának, az olyan művészének, aki saját, parányi hasítékát az emberiség ténykedésének egészéből a világ sarkpontjának érzi. Ilyen volt viszont Schiller, ebben a színésszel rokon. Vele jelenik meg igazán és először a "munka" mozzanata a művészetben, a modern értelemben vett munkáé, mely Schiller korától még teljesen idegen volt: a külső és belső ellenállások legyőzése, minden tevékenység alárendelése az előre meghatározott tervnek. Goethe így soha semmivel nem foglalkozott.
| |||