„Egon Friedell: Az újkori kultúra története” változatai közötti eltérés
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
47. sor:
Az imént már utaltunk a Schiller életpályáját jellemző dinamikára. Fejlődése olyan hévvel és energiával, olyan rohamos és lázas tempóban ment végbe, hogy ott lehetett a mélyén a korai vég előérzete. Ama szüntelen fizikai és pszichikai válságállapotot, amit zseniálisnak szoktak nevezni, Schiller az önfegyelmezés kivételesen erős és tudatos tehetsége révén győzte le. ...
Goethe a művészetet eleve nem vette túlontúl komolyan. Híján volt a művész - bizonyos mértékig szükséges - monomániájának, az olyan művészének, aki saját, parányi hasítékát az emberiség ténykedésének egészéből a világ sarkpontjának érzi. Ilyen volt viszont Schiller, ebben a színésszel rokon. Vele jelenik meg igazán és először a "munka" mozzanata a művészetben, a modern értelemben vett munkáé, mely Schiller korától még teljesen idegen volt: a külső és belső ellenállások legyőzése, minden tevékenység alárendelése az előre meghatározott tervnek. Goethe így soha semmivel nem foglalkozott.
=== '''Beethoven''' ===
Tökéletesen magányos fenomén ő is. Nem sorolható sem a romantikhoz, sem a klasszicizmushoz, noha mind a kettő szeretett volna igényt tartani rá. Emberfölötti időtlenségben Michelangelóra emlékeztet, amint vele osztzik még száms más jellegzetességében is, ilyen démoni csúnyasága; érintkezési formáinak durva nyersesége és bizalmatlan kiszámíthatatlansága; életvitelbeli igénytelensége és kuszasága; tépelődő magába nézése és mizantróp emberkerülése; a pénz imádattal vegyes megvetése, ravaszsága és tanácstalansága üzleti téren, ami pénzsóvár rokonok áldozatává tette; ... végül, Michelangelóval osztozik Beethoven reméytelen félreismertségében is. Megkülönbözteti viszont amattól érzelmi mélysége, valamint mindent elsimító, felszabadító humora: e két tulajdonságot a latin ember igazi kifejletében nem birtokolja, nem ismeri és nem értékeli.
Beethoven száémára a művészet "az isteni közvetítése" volt, "minden bölcsességnél és filozófiánál magsabb rendű kinyilatkoztatás", a zene pedig "inkább érzés, mint hangfestmény: ha Beehoven az abszolút zene csúcspontja, az a legszorosabban összefügg vallásosságával.
Beethoven, Napóleon és Goethe a korszak három legnagyobb alakja; de hármuk közül Beethoven a legnemesebb. És a sors tragikuma az, ha ő minden jel szerint megértette a másik kettőt, a másik kettő viszont nem értette meg őt. Ha Goethe megértette volna a beethoveni jelenséget, akkor ma talán miénk lehetne minden idők legnagyszerűbb, legmegrendítőbb műalkotása: a Beethoven által megzenésített Faust; a gondolat végtelensége egyesítve a dallam végtelenségével. S ha Napóleon felfogja Beethovent, akkor Európa ma talán más arcot mutatna. Ismert tény, hogy Beethoven 3. szinfóniáját, az Eroicát - "''composta per festeggiare il souvenire di un grand' uomo''" ("komponálva egy nagy ember emlékének ünneplésére") - eredetileg Bonaparte tábornoknak ajánlotta, s amikor Napóleon császárrá kiáltotta ki magát, kitörölte az ajánlást. Napóleon az lehetettt volna, amit az Eroica és a 9. szinfónia kifejez: hős az emberiség szolgálatában; lehetett volna, de nem lett.
| |||