„Egon Friedell: Az újkori kultúra története” változatai közötti eltérés

Goethe a művészetet eleve nem vette túlontúl komolyan. Híján volt a művész – bizonyos mértékig szükséges – monomániájának, az olyan művészének, aki saját, parányi hasítékát az emberiség ténykedésének egészéből a világ sarkpontjának érzi. Ilyen volt viszont Schiller, ebben a színésszel rokon. Vele jelenik meg igazán és először a "munka" mozzanata a művészetben, a modern értelemben vett munkáé, mely Schiller korától még teljesen idegen volt: a külső és belső ellenállások legyőzése, minden tevékenység alárendelése az előre meghatározott tervnek. Goethe így soha semmivel nem foglalkozott.

 

 

* Tökéletesen magányos fenomén ő is. Nem sorolható sem a romantikhoz, sem a klasszicizmushoz, noha mind a kettő szeretett volna igényt tartani rá. Emberfölötti időtlenségben Michelangelóra emlékeztet, amint vele osztzik még száms más jellegzetességében is, ilyen démoni csúnyasága; érintkezési formáinak durva nyersesége és bizalmatlan kiszámíthatatlansága; életvitelbeli igénytelensége és kuszasága; tépelődő magába nézése és mizantróp emberkerülése; a pénz imádattal vegyes megvetése, ravaszsága és tanácstalansága üzleti téren, ami pénzsóvár rokonok áldozatává tette; ... végül, Michelangelóval osztozik Beethoven reméytelen félreismertségében is. Megkülönbözteti viszont amattól érzelmi mélysége, valamint mindent elsimító, felszabadító humora: e két tulajdonságot a latin ember igazi kifejletében nem birtokolja, nem ismeri és nem értékeli.