„Papp Olivér” változatai közötti eltérés

*Sajnos a legtöbben táblát akasztanak a mássággal élő emberek nyakába, pedig igazán a sajátjukba kellene. (Carpenter kutyája - Willy)

*Lehet, hogy az egész élet nem más, mint egy nagy illúzió? Mint egy óriásira felfújt, rózsaszín lufi? Mi emberek körülálljuk, és nézzük a Teremtőt, amint fújja, csak fújja azt a lufit, közben süt a nap, mindenki jókedvű, madarak csiripelnek, kutyák szaladgálnak, gyerekek nyújtják kezüket a szétpukkadás előtt feszülő gömb felé. Szivárvány az égen, nevetünk mindannyian, majd egyszer csak egy nagy pukkanás, hulló gumidarabok… eltűnt a szivárvány, elhallgattak a madarak, megálltak a kutyák. Felhő jött és eltakarta a napot. Még egy-két nevetés-foszlány, néhány gyermekkéz, mely megállt a levegőben. Felfelé mutatnak ugyan, de a lufi már semmivé lett. Aztán eltűnünk. A Teremtő pedig máshova ment, egy új, rózsaszín lufival. (Carpenter kutyája - Hajsza)

*Démonok. Szeretünk úgy tenni, mintha nem is léteznének. Pedig mindenki hisz benne, ott mélyen, belül. Én is, Önök is. No igen, legtöbbünk elhessegeti a gondolatot, vagy tagadja hitét benne, de mégis… Ha látjuk őket, annak oka van. Ők akarják így. Kételkedjünk benne, mondogassuk, hogy ez most nincs, nem létezik, képzelődés, hallucináció. Kételkedjünk, és ők boldogok lesznek. Esetleg kezdjünk félni. Akkor is boldoggá tesszük őket. Kételkedés és félelem – a sötétség vetőmagjai. Az aratásra ne legyen gondunk. Segítenek majd. Elvégzik helyettünk. Vagy talán bennünk… (Carpenter kutyája - Szellem)

*Tudják, mikor az ember végképp elveszettnek érzi magát, mikor úgy gondolja, nincs már lejjebb, az az állapot használható. Ez tud elvezetni egyedül a megoldáshoz. (Carpenter kutyája - A szabadságvágyról, röviden)

*Mint egy kis terepasztal. (...) Isten állítja a szemaforokat pirosra, majd kapcsolja őket szabadra, az embereket pedig, mint pici ólomkatonákat, ide-oda rakosgatja az Élet nevű játékban. A jó magaviseletű ólomkatonák jelesre vizsgáznak majd, a rosszak pedig, önállósítva magukat, új játszmákat indítanak el a terepasztalon, melyek kimenetele kétes, ugyanis nem Isten keze van a dologban, hanem a renitens ólomkatonáé… Vajon mekkora lehet ez a terepasztal? No és persze hányan vannak rajta renitens, és hányan a jó magaviseletű ólomkatonák? Örök rejtély. Megfejthetetlen. Ezt csak a Játékmester tudhatja. De vegyenek rá mérget nyugodtan, Ő valóban tudja. Minden egyes mozzanatot lát. Néha biztosan a fejét fogja, mert az ólomkatonák tervezésekor nem számolt azzal, hogy bizony a kis bábuknak nagyon is meg fog tetszeni ez a terepasztal, és lesz közöttük jó néhány, aki irányítani akar majd, és váltókat és szemaforokat kezelni, és fényesebbnek tűnni a többitől, jobban ólomnak, és jobban katonának látszani. (Carpenter kutyája - Talán hinni kellene...)

*Talán csak fekszünk valahol, és végiggondoljuk az életet. Nem teszünk meg egy lábnyi távolságot sem, nem töltünk egyetlen percet sem távol az anyag-testünktől, csak gondolatban szeretünk, sírunk, sétálunk, nevelünk gyereket, játszunk a kutyával… S mi van akkor, ha még testünk sincs, csak fénygömbök vagyunk a Játékmester univerzumában? Fénygömbök, energiagombócok, akik szabadidejükben elképzelnek maguknak egy életet, és gondolataikkal „lejönnek” a Földre – ami lehet, hogy ugyancsak elménk szüleménye. Egyszer mindannyian megtudjuk, melyik víziónk az igazság. (Carpenter kutyája - Még valami...)

*A „lélek eladásról” tudni kell valamit… Mégpedig azt, hogy döntő többségben törlik azt a napot, órát. Soha többé nem fog eszünkbe jutni. Jó játékszert adnak hozzá: a pénzzel és a törtetéssel kiválóan el leszünk foglalva. Talán, de csak talán, a nagy kavarodás közepette, valahol, évek, évtizedek múlva bevillanhat némi foszlány az esetről. De éppen csak valami, kétlem, hogy teljesen világosan eszébe jutna bárkinek, mondjuk a szombat délutáni kocsimosás, vagy hússütögetés közben, hogy atyavilág, én tizenkilenc és fél éve, kedd éjjel fél egykor eladtam a lelkemet az ördögnek… Ennél azért jobban le van fátyolozva a szemünk. (Carpenter kutyája - A szabadságvágyról, röviden)

*Szeretem, ha valaki hisz magában, hite van abban, amit csinál. Hogy végül mi lesz az efféle a dolgokból, az legtöbbször szerencse kérdése. De hitünk erősödik, pallérozódik minden egyes történésen, minden mozzanaton, amit a magunkba vetett hittel teszünk. (Carpenter kutyája - Tovább az utunkon...)

*Engedd el a kezem és menj tovább egyedül. Már úgyis Benned van minden, amiről tudatni akartalak. Menj végig az utadon, de mindig dönts úgy, hogy a sötétség elkerüljön. Ne félj. Semmitől és senkitől. Az árnyakat észre se vedd. Tarts meg engem jó emlékezetedben. Az angyalok vigyázzák léptedet. (Carpenter kutyája - Utószó)