„Czinege László” változatai közötti eltérés

3 551 bájt törölve ,  4 hónappal ezelőtt
Jogsértés: ki
(Jogsértés: ki)
 
'''Czinege László''' (1957 – ), magyar költő, író, irodalmi portál főszerkesztő.
 
== Verseiből ==
 
<poem>
 
(57. születésnapomra)
 
Kínos meghatódás, fura döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek,
s lemondó mosollyal magára mered.
 
Ha a múlt hullámán felbillen a kedély,
a leghízelgőbb toposz is üres csanak,
bár konok elmékben az igaz szó veszély,
a való halkan kacag, mint csörgedő patak.
 
Kínos kedvetlenség, jeges döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek,
s lemondó mosollyal magára mered.
 
Ma az időtlenség képzete tart velem,
utamon nyár karol, ősz bora nem űz,
kedvesem szelíden szorítja meg kezem
pillantása árnyas, akár a kerti fűz.
 
Kínos meghatódás, fura döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek, ­
s lemondó mosollyal magára mered.
 
Egyszer csend lesz, béke és nyugalom,
ráérünk a létezésről társalogni talán.
Mikor körbenézünk Keleten s Nyugaton ­–
hagyunk néhány betűt a költészet falán.
: (''57 villanás'')
 
Baktatok a rángó, sikoltó éjben,
gennyes az utca, vég-sebeket hord, –
girhes macskaként szegődik hozzám,
és hamisan ámítva rappel a Hold.
 
Tékozló túrásba téved az elme,
pazarló gödrökben ring a sötét,
falakról csurog csöbörből-vödörbe
a csömör, a vizelet és a köpés.
 
Fogtörő kátyúkba süllyed a nézés:
ma sincs pénz, hibába kellene száz,
csak karókra és sunyi küszöbre futja;
csalt milliók forrnak, – olvad a máz.
 
Eldugott padokon csövesek – sorra,
útpadkán, koszban ülnek fiatalok,
részegen-bambán lesnek a sorsra:
küldhetne már egy rossz Ikaroszt.
 
Alszik az egyterű nagy vasaló,
álmodik olcsó, ám tartós hidat,
megállóját őrzi tucat csíkos mellény,
szundikál bennük a munkástudat.
 
Örömlányok hada lófrál a pályán,
odébb a stricik osztják az észt,
snóbliban nyernek vándorhatalmat,
s újra elosztják a pecsétes pénzt.
 
Kellene már egy monszuneső ide,
tapad a szenny és bűzlik a por,
Dunába fúlna a város összes mocska,
ám nincs rajtunk áldás, ez nem az a kor.
 
Baktatok a szennyes, szagos sötétben –
seperni kéne, de sittet senki se hord -,
girhes macskaként szegődik hozzám,
és hamisan ámítva rappel a Hold.
: (''Őszi éj Pesten'')
 
 
Érzések göröngyös szántásán bukdácsol az ember,
tengerek iszapjában keres forrón feltörő forrásokat,
moszatok közt matat – hínárhálót dobva magányára –,
kavicsokat csodál, majd mint tüskésrája, komótosan
homály-kétségek felé lebeg – vitatkozva önmagával,
perelve évezredekkel, amelyek kialakították hálátlan,
vámszedő ösztöneit. Így aztán tündökölni és elbújni,
gyűlölni és imádni, táncolni és búsongni kénytelen,
amikor sejtfalakat robbant a hormonháború, vagy ha
léleklápján ellobbannak szeretete végső ingófényei.
 
Tévelygő ember! – akárhol kóborogsz az erdők tompa
csendjében, hegyek Nemere hűvösében, vagy vadvizek
dühödt zengő-zuhogóin; végül sivár, fövenyes partot érsz.
Meglátod ott pucér önmagad, amint vicsorogva szorítod
az eltűnő kvarcszemcse időt, a csillámló hideg semmiséget.
Szemedben még utoljára lázad a tehetetlen irigy rettenet,
szétnézel rémülten, lopsz egy megriadt sóhajnyi levegőt
léted üszkére, lobban néhányat benned az illanó értelem,
aztán úgy alszol el, ahogyan csecsemőként – váratlanul,
gügyögő szavak között, félrebillent fejjel – anyád mellén.
: (''Úgy alszol el'')
 
</poem>
 
==Novelláiból==