„Vízözön (regény)” változatai közötti eltérés

----
: Halljad meg, ó, főpap, mit mond Anu: nem vagyok kegyetlen, nem kívánom a vért. Én vagyok a szeretet, a békesség, a jóság. Én vagyok az élet. És ezt mondja Anu az én ajkammal: aki önként áldozza magát nekem, ám tegye. Mindenki szabad magával s az életével. De ne járjanak a katonák házról házra, ajtóról ajtóra a városban, a falvakban, szerte a birodalomban, ne jelöljék meg az ajtófélfákat a vér jelével, ne menjenek az ifjak koszorúval a fejükön az Ég Házának lépcsein, s a leányok virággal befont hajukat kibontva ne adják magukat förtelemre, s ne vettessenek a Tüzes Hegy torkába! Halljad, ó, főpap, azt mondja Anu, az égi Atya: mert énnekem egyaránt kedves minden ember, akár erechi akár szurippaki, akár aztláni, akár erdei, akár maja- vagy akitabeli fekete, akár pikkelyes testű, akár csupasz. És egyaránt kedves előttem minden állat, akár óriás gyík, akár sárkány, akár repülőgyík, akár tollas madár, akár féreg, hal vagy pillangó. És azt mondja Anu: ne öljetek meg senkit az én nevemben, s állatot is csak ha megéheztek, forduljatok el az emberáldozat iszonyatos törvényétől, engedjétek szabadon a rabokat, bocsássátok el a kiválasztottakat, tagadjátok meg a Kitépett Szívek törvényét, s az utcára vetett leányok szemérmét ne bántsátok! Ezt mondja Anu az én szívemben, ó, Sugárzó, s ezt mondom én.
----
: Meg nem értéssel, vaksággal, süketséggel, konoksággal, bárgyú tekintéllyel, üres méltósággal, hiú gyermekes fenyegetéssel. Meg kellett értenie, hogy a Beavatott is lehet ostoba, ha elnémul benne Anu szava. Elnyomja a világi hatalom, a színes csempével rakott palotafalak lenyűgöző szépsége, az őrök, szolgák és barátok kutyahízelgése, az ünnepi szertartások méltósága, az istenközelség szaga, sőt talán elegendő maga a szakrális álszakáll. Gubbubunak csupán egy kis vörös álszakálla van, mintegy jelképéül, hogy rendkívüli ember, s már ez is milyen ostobává teszi...
----
: Rekedt ordítás bődült. Azag Aja a földre bukott. Féregként vonaglott kínjában. A kétágú tüzes vas füstölve égette ki a szemét. A következő pillanatban megragadták, a zibu oltárára fektették, Lugal imádkozva vágta kését a rab hörgő mellébe, jobbjával belenyúlt, s kitépte a szívét. Magasra emelve fölmutatta az Égben lakozó Inninninek, a háború, az öles, a halál, a szerelem, a termékenység örök istennőjének. És a templom környékét s az egész várost örömordítás töltötte be. A nép leborult, mint a sarlóval levágott gabona.
1 644

szerkesztés