Franz Rosenzweig

zsidó vallásfilozófus, történész

Franz Rosenzweig (Kassel, 1886. december 25. – Frankfurt am Main, 1929. december 10.) zsidó származású, német vallásfilozófus és történész volt.

Idézetek szerkesztés

  • A költők mindig is az életről szóltak, s a saját lelkükről. De a filozófusok nem. S a szentek mindig is az életet élték, s a saját lelküknek éltek. De a filozófusok megint csak nem. Itt azonban jött valaki, aki az életről és a lélekről tudott, akár egy költő, s a hangjára hallgatott, akár egy szent, s a ki mégis filozófus volt. [ti. Nietzsche]
  • A megismerés már nem öncél számomra. Szolgálattá vált. Emberek szolgálatává... És ebben áll az én eretnekségem az egyetem íratlan törvényeivel szemben.
  • Mihelyt az ember önmaga tárgyává válik, mihelyt csinálni akar valamit magával vagy magából, belép a harmadik személybe, megszűnik én-nek (kereszt és vezetéknevek) lenni, az emberré lesz (az ő pálmaágával)
  • Az egész világtörténet nem egyéb, mint amaz első határ továbbmozgása, mint a mindig megújuló egymásba tolódása az Enyém-nek, a Tied-nek és az Övé-nek. Én-Te viszonyok mind messzebbre érő kiformálása az Az szétválaszthatatlan kháoszából.

Forrással ellátott idézetek szerkesztés

Mindent, amit teszünk, úgy kellene megtenni, mintha az örökkévalóság sorsa függne tőle. Mert sohasem tudhatjuk, nem tőle függ-e.

...

Az ugródeszka csak az életből vihet az öröklétbe; olyan halottak, akik soha sem éltek, bizonyosan nem válhatnának halhatatlanokká: „meg nem születni” n e m „a legjobb”.

Levél Gertrud Oppenheimhez (1917. február 5.)

A művészet is csak úgy győzi le a szenvedést, ha formálja, nem pedig ha megtagadja. A művész annak tudja magát, akinek megadatott, hogy elmondhassa: mitől szenved. S egyúttal benne él az első ember némasága is. Nem próbálja "elhallgatni" szenvedését, de nem is akarja "világgá kiáltani": hanem megjeleníti. S a szenvedés megjelenítésében feloldja azt az ellentmondást, hogy ő maga és a szenvedés egyszerre jelen vannak. Feloldja anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben megcsorbítaná. Tartalmát tekintve minden művészet tragikus, mert a szenvedést jeleníti meg; még a komédiát is az élet állandó nyomorúsága, létünk folytonos hiányérzete hozza létre. A művészet tartalmában tragikus, de formájában minden művészet komikus, mert még a legiszonyúbbat is bizonyos romantikus-ironikus könnyedséggel - csak éppen, hogy megjeleníti. A művészet mint megjelenítés, egyszerre tragikus és komikus is. És a nagy megjelenítő valóban olyan, amilyennek Agathón győzelmi lakomáján a hajnali szürkületben megmutatkozik: komikus és tragikus egyszerre. A művészet janus-természete, amely az élet szenvedéseit megnehezíti és egyidejűleg segít az embernek abban, hogy elviselje, ez teszi őt életünk útitársává. Megtanítja az embert, hogyan győzze le a szenvedést anélkül, hogy elfelejtené. Mert az ember nem felejthet, lelkében állandóan emlékeznie kell. Osztályrésze a szüntelen szenvedés és a szüntelen vigasz. Isten megvigasztalja őt mindazokkal együtt, akik szűkölködnek a vigaszban. A gyászoló könnyeit letörli annak arcáról és minden arcról. De ott fénylenek ezek a könnyek tovább a szemekben addig a napig, amíg eljön minden dolgok nagy megújulása. Addig a vigasztalanság az ember vigasza. Addig a lélek a szenvedésben frissül fel. Addig a megújulás az önfenntartásban van. Addig új erőt gyűjt a régi napok emlékeiből. Nem az elmúlt örömökből, csak az elmúlt szenvedésekből meríti a lélek a boldogságot minden időben. Így újul meg önmagában. És az életnek ezt a gyűrűjét maga a művészet kovácsolja.

Szenvedés és forma

Forrás szerkesztés

Tatár György: Barlang és Exodus – Franz Rosenzweig filozófiájáról (In. A nagyontávoli város) Atlantisz 2003. ISBN 9639165700

Külső hivatkozások szerkesztés

A Wikipédiában további adatok találhatóak