Szergej Alekszandrovics Jeszenyin

Szergej Alekszandrovics Jeszenyin, 1895. október 3. – 1925. december 28., orosz lírai költő

Szergej Alekszandrovics Jeszenyin
Lásd még
Szócikk a Wikipédiában
Művek a Wikiforrásban

Versei

A róka (fordította: Erdődi Gábor)

Mint a harkály, hánykodott az este,
vérvörös a táj, nyirok tapad,
rőt fejét riadva égre szegte,
vérző nyelve sebre leragad.

Sárga farka hóba hull parázslón,
ajkán rothadt répa lángja ég...
Dér s föld égett szaga száll a lápon
S csendesen csepeg a vére még...

Füstölög az este (fordította: Rab Zsuzsa)

Füstölög az este, kandúr ül a sutban,
ima rebben: "Bízzunk édes Jézusunkban!"

Ködök kavarognak, hajnalok lobognak,
vörös fény a leple cifra ablakoknak.

Hideg holdfény (fordította: Illyés Gyula)

---
Odvas fűzfák bús útmenti rendje,
kenetlen kordék gyász-éneke -
fognám fülemet a tenyerembe,
ha megint hallgatnom kellene.

Kis kunyhó-ablak, már nem világítsz,
nem hatol szívemig sugarad.
A szirom-zúzmarás almafát is
gyűlölöm sivár helye miatt.

Lelkemet más vonzza már. A vén hold
tüdőbajos világa alatt,
szülőhazám, kőből és acélból
látom nőni új hatalmadat!

Bokraink közt (fordította: Rab Zsuzsa)

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Hóförgeteg (fordította: Rab Zsuzsa)

Pergessétek, napok, a régi rokkát.
Az idők rendjén
nem fordíthatok.
Magammal dűlőre sosem jutok hát?
Kedves-magamnak
idegen vagyok.

Olvasnék - könyvem kiesik kezemből.
Ásítok,
álom húzza a fejem.
Kinn
vontatott sírású szél dörömböl,
baljóslatú,
mint halálfélelem.

Rekedten dünnyög
kinn egy lombja foszlott
juharfa, a múltat idézgeti.
Juharfa-e?
Vagy inkább szégyenoszlop?
Akasztanak rá?
Fejsze dönti ki?

Elsőnek
engem kössenek fel
ágára, hátragúzsozva kezem,
amért rekedt,
bajt jósló énekemmel
hazámat
álmából ébresztgetem!

Ifjúságod széthordta más (fordította: Rab Zsuzsa)

Ifjúságod széthordta más.
De megmaradt, nekem maradt meg
hajadban a füstszín varázs,
s őszi fénye fáradt szemednek.

Ó, édes ősz kora! Nekem
szebb ez, mint járni tikkadt nyárban.
Jobban szeret képzeletem
téged a lágy ősz sugarában.

Szívem igaz lett és erős.
S a suttogók szemébe vágom:
nem vagyok már tivornyahős
zabolatépő éjszakákon.

Folyóparton tűz lobog (fordította: Rab Zsuzsa)

Folyóparton tűz lobog,
moha füstöl, ág ropog.
Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj!
Moha füstöl, ág ropog.

Manó sír a fák alatt,
siratja a tűnt nyarat.
Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj!
Siratja a tűnt nyarat.

Dűlők álmodnak (fordította: Rab Zsuzsa)

Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
bokrok tövén kék kutat ás a köd.
Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
tűnődve rágja ajka, a küszöb.

Az őszi fagy szelid még és szemérmes,
szérűskert alján lopva lépeget.
Kéklő ablakból szöghajú legény les
surrogva szálló seregélyeket.

Ülj le mellém (fordította: Rab Zsuzsa)

Ülj le mellém, kedves, ülj le,
hogy szelíd szemedbe zárva
hadd figyeljek elmerülve
szívem förgeteg-szavára.

Ez az őszi arany-áldás,
fürtöd hamvas dér-fehére
úgy hullott, mint a megváltás
a mihaszna lókötőre.

Szergej Jeszenyin: Aranylik, őszül (fordította: Rab Zsuzsa)

Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkező fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

Szergej Jeszenyin: Én vagyok (fordította: Rab Zsuzsa)

Én vagyok a falu utolsó
költője; híd dalom.
A nyírfák tömjénfüstöt ontó
búcsúmiséjét hallgatom.