Sztevanovity Dusán
Sztevanovity Dusán (Belgrád, 1945. április 27.) zenész, szövegíró.
| Sztevanovity Dusán |
|---|
 |
| Lásd még |
 Szócikk a Wikipédiában |
Idézetek dalszövegekből
szerkesztésCsak összenézünk s ennyit mondok, hé, '67,
S én megértően rábólintok, hé, '68,
Ha a helyzet nagyon morc,
És megtelt már a polc,
Bár nem segít, de felsóhajtunk, hé, '68.
- ...
És hatvanegy-két-hár-négy-öt-hat-hét, hatvannyolc.
Hát mért volt olyan rettentően szép mind a nyolc,
Mert azt hitted, mint annyi jó bohóc,
Hogy a lényeghez is hozzászólsz.
- (Hé, '67; Presser Gábor – Sztevanovity Dusán)
Ez a mi kocsmánk, na, gyere be, na!
Jaj de nagyon jó, hogy te is itt vagy ma,
Mert ez egy demokratikusan üzemeltetett
Kicsi kocsma.
(Ez a mi kocsmánk)
A SZIGET
Egyik szélét gyűlölet mossa,
a másik partját a szeretet,
egymást biztatva maradunk mégis,
te is fáradsz és dacolok én is.
Hullámzó napok, háborgó hitek.
Olvad lassan a sziget.
Ültettünk valami tarka kertet,
szögeltünk házat, menedékhelynek,
gyógyteát ittunk tűzhely mellett,
s a felszálló füstért is fizetni kellett.
Törtető napok, háborgó hitek;
olvad lassan a sziget.
Szerelmes titkaink óvta az árnyék,
hogy ne égesse tűzijáték,
mely ricsajos partról szakadt az égre.
Itt magunk lehettünk, önmagunk végre.
Vergődő napok, háborgó hitek
követelnek egyre több helyet,
fröccsenő vizet tükröz a szemed.
Olvad, olvad a sziget.
Ha már a fákat nem neveljük,
s a csónakunkat is eltüzeljük,
mire véssünk majd jelet,
hogy itt állt egykor a sziget?
ÜRES BÖLCSŐ
Hétfő volt, mikor született,
én kivártam volna, de nem lehetett.
Tudod, a számla nagy, a munka se vár
s jött a hír, hogy a fiam már jár;
aztán láttam, ahogy nevet és fut elém,
hogy ő pont olyan lesz, mint én,
majd ugyanolyan lesz, mint én.
Üres bölcsőt ringat a hold fénye
s mindig ez a mese vége:
– Apa, mikor jössz?
– Fiam, mennem kell;
az élet csupa kötelesség,
de sokat leszünk együtt még.
– Neked hoztam, nézd, egy kis ajándék…
– Apa, pont ilyen lasztira vágyom rég,
gyere, taníts meg rá, hogyan dobjam el!
– Fiam, játszunk majd, de most mennem kell.
Viszi lehajtott fejjel, egy könnycsepp se jön elő:
– Úgy dobom majd, mint ő, – mondja,
– olyan leszek pont, mint ő.
Üres bölcsőt ringat a hold fénye
s mindig ez a mese vége:
– Apa, mikor jössz?
– Fiam, mennem kell;
az élet csupa kötelesség,
de sokat leszünk együtt még.
Komoly gimibe jár, soha nem tanul,
mégis népszerű kölyök, nekem ez sem új.
– Apa büszke rád, de most beszélnünk kell!
Csak mosolyog, aztán így felel:
– Tudod, énnekem most, apa, csak a kocsikulcs kell még
és ha megengeded, elmennék.
Üres bölcsőt ringat a hold fénye
s mindig ez a mese vége:
– Apa, mikor jössz?
– Fiam, mennem kell;
az élet csupa kötelesség,
de sokat leszünk együtt még.
Tudom, jó sora van, messzi városban él,
hosszú út, mire ideér.
A minap fel is hívtam, mikor láthatnám,
ha néha felénk nézne, bizony nem bánnám!
– Apa, túl sok a dolgom s a fiam is vár,
ugye jól vagy, jó, hogy hívtál,
nagyon jó, hogy felhívtál.
Még valamit mondanék, de letette már
s csak rohan, pont, mint én.
A fiam! Pont, mint én…
Üres bölcsőt ringat a hold fénye
s mindig ez a mese vége:
– Fiam, mikor jössz?
– Apa, mennem kell;
az élet csupa kötelesség,
de sokat leszünk együtt még...
CSAK A SZERELEM
A tükör sürgetett borotvált arccal,
Indulni kéne, mi lesz a harccal?
Szóltak a hírek, ki vitte többre,
Rezgett a mérce, féltem fölötte.
Valaki egy medált a mellemre tűzött,
Becsvágy kergetett, a munka meg űzött,
Eleget hittem, eleget láttam,
Mindezt csak nézze, nézze a hátam!
Keserűségem, gyönyörűségem,
Lányok, asszonyok oldalán éltem,
Tetszhalálom, feltámadásom,
Nem múlt máson, csak asszonyon, lányon.
Ne legyél fiatal, s ne úgy szép,
Ahogy a címlapok szeretnék,
Se kamerával, se szabad szemmel,
Nem látszik benned és bennem az ember.
Nem győz a halálon semmilyen képlet,
Az csak az élet, mit szerelem éltet,
Nem teremt jövőt, világot, létet,
Csak az ölelésem, az ölelésed.
Ölelj át, ha te is láttad,
Milyen világnak fordítok hátat,
Nem lehet más úr felettem,
Csak a szerelem.