Vörösmarty Mihály

Vörösmarty Mihály (Kápolnásnyék, 1800. december 1. - Pest, 1855. november 19).: magyar költő, író.

Barabás Miklós festménye

Verseiből

A szív temetése

Sokat türél már, még csak ezt, kebel,
Csak ezt viseld el, aztán megdicsérlek,
Azt mondom: kő vagy, nem kő: vashalom,
S vasnál keményebb gyémántszikla vagy.
Hiszen te ösmered már, ami fáj,
Ösmerd meg azt is, ami lelket öl,
Ösmerd s viseld el, mint kell férfinak.
S ha majd keménnyé lettél, mint vas ék,
Hideggé, mint a századok jege,
Beléd egy szív lesz eltemetve mélyen,
Egy szív, mely véres lángban úszva élt,
S most hogy kihalt, csak forró hamva van.
(1826)

Az elhaló szerelem

Szerelem oltárán
Szép emlékezet
Visszatűkröz néha
Eltűnt képeket.
Év mulik s a kedves vendég,
A hitetni visszajött kép,
Messze honba száll:
És neked, ki szívkihalva,
Élsz magadtól iszonyodva,
Kell-e még halál?
(1833)

Szép Ilonka

A vadász ül hosszu méla lesben,
Vár felajzott nyílra gyors vadat,
S mind fölebb és mindig fényesebben
A serény nap dél felé mutat.
Hasztalan vár; Vértes belsejében
Nyugszik a vad hűs forrás tövében.
......
És ha láttál szépen nőtt virágot
Elhajolni belső baj miatt,
Úgy hajolt el, félvén a világot,
Szép Ilonka titkos bú alatt.
Társasága lángzó érzemények,
Kínos emlék, és kihalt remények.

A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
Szép Ilonka hervadt sír felé;
Hervadása liliomhullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.
A király jön s áll a puszta házban:
Ők nyugosznak örökös hazában.

(1833 októbere előtt)

Keserű pohár

Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

(1843)

A merengőhöz

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?

...

Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.

...

Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

(1843)

Gondolatok a könyvtárban

Hová lépsz most, gondold meg, ó tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
„Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait.”

(...)

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély süllyedésből,
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához: Köszönjük, élet!
áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfimunka volt!

(1844)

A Guttenberg-albumba

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
És áldozni tudó szív nemesíti az észt;
Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: „igazság!”
S e rég várt követét végre leküldi az ég:
Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

(A könyvnyomtatás feltalálásának 400. évfordulójára egy német évkönyvbe szánta Vörösmarty.)

Előszó

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
……
Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
……
Most tél van és csend és hó és halál.
(1851)

A vén cigány

Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
(1854)

Csongor és Tünde

(Színjáték öt felvonásban)

Csongor:

Minden országot bejártam,
Minden messze tartományt,
S aki álmaimban él,
A dicsőt, az égi szépet
Semmi földön nem találtam.
Most mint elkapott levél,
Kit süvöltve hord a szél,
Nyugtalan vagyok magamban,
Örömemben, bánatomban,
S lelkem vágy szárnyára kél.

(Első felvonás, a darab két első mondata)

Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekűl.
Mindenható sugárral a világ
Fölkelt ölemből; megrázkódtatá
A semmiségnek pusztaságait,
S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,
A Mind, előállt.
......
Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tükrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
Merőn megbámúl földet és eget;
De ifjusága gyorsan elmulik,
Erőtlen aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiirthatatlan vággyal, amig él,
Túr és tünődik, tudni, tenni tör;
Halandó kézzel halhatatlanúl
Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
Még a hiúság műve van porán,
Még kőhegyek ragyognak sírjain,
Ezer jelekkel tarkán s fényesen
Az ész az erőnek rakván oszlopot.
De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik.
Fáradtan ösvényikből a napok
Egymásba hullva összeomlanak;
A Mind enyész, és végső romjain
A szép világ borongva hamvad el;
És ahol kezdve volt, ott vége lesz:
Sötét és semmi lesznek: én leszek,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

(Ötödik felvonás, az Éj monológja, két részlet)

Csongor:

Elérhetetlen vágy az emberé,
Elérhetetlen, tündér, csalfa cél!
(…)
El innen a magánynak rejtekébe,
El, ahol ember nem hagyott nyomot.
Derűs homályban, szélmoraj között
Az észmerengés búja ott lakik.
Ott álmadoztat ifju képzelődést
Elmúlt szerelm és meghiúlt remény,
S a szív halála lassu, nem gyötör. (El.)
(Ötödik felvonás)

Éjfél van, az éj rideg és szomorú,
Gyászosra hanyatlik az égi ború:
Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren maga van csak az egy szerelem.
(Ötödik felvonás, a darab befejező sorai)

Eposzokból

Zalán futása

(Hősköltemény tíz énekben)

                     Első ének

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.

Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,
A riadó vak mélységet fölverje szavával,
S késő százak után, méltán láttassa vezérlő
Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?
Hol vagyon? Ah ezeren némán fordulnak el: álom
Öldösi szíveiket, s velök alszik az ősi dicsőség.
A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb
Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól.


                     Ötödik ének

Ekkor kél a hős, valamint Bakony erdeje halmán
A sudaras nagy tölgy, mely zölden messze kinyujtja
Ágait, és magasan jár büszke fejével az égben.
Ott szép fürteivel lágy szellők játszanak, és a
Tiszta verőfénynél feketés nagy sasfiak ülnek:
Igy kél hős Ete, és lobog ékes tolla sisakján.
Integet a fölemelt dárdával, s visszariasztó
Mozdúlattal Izács csonkúlt tetemére mutatgat.
Ily szörnyű lehet a déltengeri sárga halál is,
Mely a szárazhoz kis sajkán csendesen indúl,
S lassu szelek hordják veszedelmes szája leheltét,
Végre rohanva megyen, s a népes partok utána
Holtak testeivel hosszan bekerítve maradnak.


                     Hatodik ének

   Mint mikor a tündér lecsap a tengerbe kezével,
Ott az eget vívó hullám két részre kitérvén,
Tiszta verőfénytől ragyogó vízoszlopok állnak,
Ő pedig a száraz tenger fenekére lerándúl,
S a kibukó szörnyet buzogánnyal verdesi, rontja:
A két had fénylő fegyverben imígyen elállott,
És iszonyú képpel közepett egymásra rohant a
Két fejedelmi vitéz.
(...)

Tündérvölgy

(Kiseposz egy énekben, 1825)

Mit tudtok ti hamar halandó emberek,
Ha lángképzelődés nem játszik veletek?
...
Amit fül nem hallott, a szem meg nem jára,
Azt én írva lelém lelkem asztalára.

(A kiseposz kezdete)

A délsziget

                    Első ének

     Messze maradjatok el, nagy messze ti hitlenek innen!
Nincs kedvem sem időm mindennapi dolgokat írni:
Újat irok, nagyot is, kedvest is, rettenetest is
Egy kis gyermekről s egy délszaki puszta szigetről.

(…)

A tengerhez együtt jártak, szedegetni csigákat,
Vissza együtt tértek bércekre, fenyérre, ligetre;
Nem feledék az erős istent: leborúlva imádták
Nap keletén, és nap nyugotán, s a fergetegekben,
És az erős isten kegyesen nézett le reájok,
És szúnyadni hagyá őket, szúnyadni az érést,
Hogy mig az ifjúság zsendítő napja derűlne,
Gyermeki szíveiket kora gond ne gyötörje s tilos vágy.
Nyugszanak. Arcaikon boldogság álmai tűnnek
Szűz ragyogásban elő, nem háborgatja szerelmek
Ostroma szíveiket, nem sejtenek átkot az élet
Gondjaiból; az ohajtások, s a csalfa remények
Kinjai, és ezer indulatok hada, mint ugyanannyi
Fergetegek mélyen kebeleikbe temetve nyugosznak,
S boldog időtlenség árnyéka borítja be őket.

Külső hivatkozások

• Vörösmarty Mihály összes költeményei