Last modified on 2013. augusztus 10., at 21:24

Az európai irodalom története (2.)

Babits Mihály Az európai irodalom története című munkája először 1936-ban jelent meg, azóta több alkalommal kiadták.

Az alábbi idézetek a könyv KRÓNIKA 1760-TÓL 1883-IG és a rövidebb FIN DE SIÉCLE ÉS XX. SZÁZAD című részeiből valók.

(A nyomtatott nagybetűvel írt szakaszcímek a könyvből valók; az összes többi (a költők-írók nevei) csupán a könnyebb áttekintést és keresést szolgálják.)

A könyvből vett más idézeteket lásd még:


KRÓNIKA 1760-TÓL 1883-IGSzerkesztés

William BlakeSzerkesztés

  • Síró, szerelmes és naivul érzéki lélek volt ő. (…) Könyvében van skót ballada és shakespeare-i drámatöredék, sőt ossiani lírikus próza is. De igazi hangja valami szinte gyermeteg muzsika, mely mintha az ős ösztönök paradicsomából zengene ki, rousseau-i idillekben és friss, együgyű dalokban.
Igaz, a paradicsomban tigrisek rejtőznek. Ez az idillikus egy látnokot álcáz. Ebből a naiv autodidaktából próféta lesz. "Az ösztönök tigrise bölcsebb, mint az értelem paripái" – mondotta később Blake. Misztikus próféta és naiv dalköltő egy személyben...
  • (A Pokol közmondásai:) Ahogy ez a meglepő próféta paradox aforizmáit nevezi. Bizony más aforizmák, mint a La Rochefoucauld-félék... Itt nem a fölényes ész csillog, nem a hideg szellem. Itt a költő fantáziája ég, telhetetlen vágyai áradnak a sorokon át. (…) A Pokol közmondásai! Csakugyan, ez a cím áruló, és sokkal többet árul el, mint a kis paradicsomi dalocskák, minden bűbájos egyszerűségükkel, utánozhatatlan muzsikájukkal. Egészen őszinte-e ez a paradicsom? Nem ég-e itt egy árnyalatnyi pokol is, mely paradicsomnak álcázza magát?

Robert BurnsSzerkesztés

  • S e korban jelent meg az első népi szabadságköltő, Burns Róbert. Akit Arany János nevezett a "skótok Petőfijének." (…) Skót népi dialektusa külön csemege volt, külön lázadás minden klasszicizmus ellen. Versei úgy hatnak, mint egy-egy fellélegzés. Egy nagy kantáté-ben a Víg koldusok-at idézi, kik túl vannak a társadalom minden kötelékén. Vaskos és ízes énekeik nagyon távol visznek minden misztikumtól. (…) …a költő vaskosan áll a földön akkor is, mikor ős népmondát és falusi kísértethistóriát támaszt föl, mint a Kóbor Tamás-ban, amit mi Aranynak éppoly vaskos és ízes fordításában olvashatunk. És mégis, ezeket az egyszerű költeményeket ugyanaz a misztikus nosztalgia és szabadságvágy röpítette világgá, amely a Schillerek és Blake-ek lelkében lobogott.

De Sade márkiSzerkesztés

  • Marquis de Sade a bűn és a kegyetlenség apostola. Könyvei az emberi szellem legvégletesebb dokumentumaihoz tartoznak. Az egyéni élet kiélésének végső következtetéseit vonja le ő. A mások szenvedése nem gátlás itt többé, hanem élvezet! A mások elpusztítása öröm és hatalom! Íme, a valóságos visszatérés valami ősihez. Az ember az lesz újra, ami régen volt: vadállat.
Vagy: őrült.
A francia forradalom eseményei csakugyan mindinkább kezdtek hasonlítani valami őrültek rémtetteihez. S ez volt talán első őrültsége a modern emberiségnek, amit irodalmi szuggesztió alatt követett el. (Nem utolsó.) Azt szokták tartani, hogy a francia forradalom az enciklopédisták műve. A Voltaire dinamitjának robbanása, a racionálizmus átkos szüleménye. A forradalmat azonban alighanem éppannyi szál fűzi az új irracionálizmushoz is, az érzelmek orgiáinak s az egyéni élet kiélésének irodalmához.

André ChénierSzerkesztés

  • Íme, a forradalmi Franciaország egyetlen igazi költője, André Chénier, még a véres izgalmak viharai közt is idilleket ír, "eklogákat" és szerelmi elégiákat… (…) Chénier az antik szabadságba vágyott vissza, akár a forradalom. Az antik szabadságba, egyszerűségbe és őszinteségbe. De ez idilli vágy volt, éppen az ellenkezőjére szomjazott annak, amit a véres forradalom csinált. Az ifjú Chénier mindenesetre bírálni kezdte már a forradalmat, noha lelkes forradalmár volt maga is. Kitört a "szónokló hóhérok" ellen, készítve már a saját útját is a vérpad felé.
  • Chénier "fosztogatott", mint Ronsard, s a klasszikusokból a modern Líra nosztalgikus ízeit szűrte ki, mint Ronsard. Ő meghalt, de ami vele kezdődött, élt, s Hugo Victort, Baudelaire-t sem lehet elképzelni nélküle. Rímei, versének lejtése, nagyobb hatással voltak a Költészet jövőjére, mint a Világkatasztrófa, mely életének véget vetett.

TOVÁBB A HAJÓVALSzerkesztés

Az irodalomnak, mint minden szerves életnek, saját külön logikája van, amit semmiféle válság meg nem bonthat. Lehet sebet ejteni a szervezeten, meg is lehet ölni. De ha élve marad, kiforrja a sebet, és megy tovább a maga útján. Téved, aki az irodalom jelenségeit a kor eseményeiből magyarázza. Ezek erősíthetnek már meglevő tendenciákat, gyorsíthatják a folyamatokat. Maguk a folyamatok mélyebbről indulnak: belülről és nem kívülről. (…) Mondják, harcmezőn dúsabb a növényzet. A virágok formáját azonban nem változtatja ez. Azok csak a saját törvényeik szerint alakulnak.

GoetheSzerkesztés

Mindent át tudott érezni és élni, az egész világot, azt is, ami a legtöbb embernek a legjobb esetben hideg tudásanyag marad. Mindent belekapcsolt az életbe. A köveket is itta, s az űrt is lélegzette. Sohasem volt nagy író, aki kevésbé lett volna hideg, aki közelebb maradt volna az élethez, mint az olümposzi Goethe. (…) Korunk szeret kollektív jelszavakat hangoztatni, s felejti azt, hogy minden kollektív jelszó voltaképp szétválasztó, s valamely nemzet vagy párt, vagy világnézet nevében eldarabolja az emberiséget. Az egyetlen kollektivitás, amelyhez minden ember hozzátartozik: az emberi egyének közössége. Goethe ennek a legnagyobb közösségnek a dalnoka, a legnagyobb és legdemokratikusabb hadsereg zászlaját lobogtatja. Aki igazán és mélyen önmaga tud lenni, az mindenkivel testvér.

  • (Egmont:) …ebben a drámában régi énjével számolt le. A vidám Egmontban a saját fiatalságát ábrázolta, de már kívülről, objektíve, tökéletes önismerettel. Werther csupa könnyes halálvágy volt. Egmont viszont nem akar, nem akar meghalni: ő csupa egészséges életerő! Ez az egészség jelentkezik az Iphigenia nyugalmában és bölcsességében is, de itt már klasszikus fogalmazásban. Oresztész, a kétségbeesett és lázas beszédű: beteg, sőt őrült. A dráma a barbárok között játszik le, de nem a barbároké a győzelem. Iphigenia győz, a komoly papnő, aki klasszikus földről érkezett, Hellasz isteneinek követeként. Győz vele az ész szelíd hatalma, a felvilágosodás, mely lecsitítja a szenvedélyeket, az emberies kultúra szelleme.
  • (Római elégiák:) Az életélvezetnek e sugaras poémái...
  • (Wilhelm Meister:) Ezt az óriási regényt bámulói, akikhez Emerson is tartozott, az első igazi regénynek nevezték, mert először rajzolta meg egy ember életét s egy társadalom képét egészen belülről és önmagáért. (…) A Wilhelm Meister egy ember emelkedésének története: hogyan lesz arisztokratává, a szó minden értelmében? A könyv csupa bölcsesség és finom tanulság. Amilyen csak csúcspontra jutott ember könyve lehet.
  • Kell-e beszélnem a Hermann és Dorottyá-ról? Goethének ez volt a kedves műve. (…) A Hermann és Dorottya a hexameterek méltóságába emelt kisemberi élet. Az "olümposzi" költő leszállt az egyszerű köznapokba, s azokban is fölfedezte ami eposzi és olimpikus.
  • (A Faust első része:) Ez egy kicsit az öregember drámája, aki a fiatalságot visszakényszeríti: az élet telhetetlenségének drámája. De persze sokkal több annál! Goethe maga kijelentette, hogy nem tudná "célját és alapeszméjét". Csak azt emelte ki, hogy "az ördög elvesztette a fogadást". Az embert meg lehet váltani. Faust megmenekül, s végre is nem kell lelkével fizetnie "az élet teljességéért". Micsoda líra, vágyálom vagy önvigasz rejlik ebben az eszmemenetben? (…) Teljesen szabálytalan, gótikusan pazar és szeszélyes, középkori pompájú költemény! S mily csodálatos lírai és filozofikus gazdagság!... A legmodernebb fantasztikum!... Amellett az élet groteszk és intim képeivel zsúfolva! Mint a gót katedrálisok apró szobraikkal.
  • (A Faust második része:) Mert ez a költemény csakugyan betetőzésnek hat. Egy kicsit enciklopédikus mű, mintha minden goethei irányzat összefoglalása és kibékítése volna. (…) Túlságos gazdagság, s egy kissé szét is hull, önnön terhe alatt. Goethe nem olyan hatalmas egységesítő és komponáló, mint Dante. A Faust, kiegészült formájában mégiscsak az Isteni színjáték-hoz hasonlítható. Nem csupán hatalmas belső méretei miatt, ahogy egy kor egész tudását, színskáláját s lelki küzdelmeit eggyé fogja. Hanem úgy is, mint nehéz, sőt egy kicsit ezoterikus költemény, kevesek számára való. Goethe, saját szava szerint, sok mindent "titkolt bele". Ez a mű egy hatalmas edény volt, kemény tartó kincsei számára.

SchillerSzerkesztés

  • Schiller sokáig küzdött azzal az arkangyallal, aki Goethe volt. "Egészen különös keverékét" kavarta föl benne a gyűlöletnek és a szeretetnek. Lelkes lénye sértett gőggel visszhangzott a világélvező Goethe olümposzi nyugalmára. Míg lassankint rájött, hogy "a kiválónak fölényével szemben egyetlen mentség a szeretet"…
A szeretet, amely meghódol, de hódít is. Schiller így hódította meg Goethét.
  • Hamburgban előadták a nagy szabadságdrámát, a Don Carlos-t. A hatás egész Európára szólt: az új idők szabadságvágya most nyert először eszmei fogalmazást. Schiller neve a Goethéé mellé került.
  • (Tell Vilmos:) Itt a Don Carlos-motívum, az ideális népszabadság, a szabadelvű hazafiság vezérmotívuma ismétlődik, zengőbben és tisztábban, mint valaha. Nem csoda, ha liberális korok kedvelt retorikus drámája lett. Annál inkább, mert liberálizmusa mindig mérsékelt marad, csöppet se forradalmi. A népszabadság itt éppen nem jelent népuralmat: "a császárnak maradjon meg, ami a császáré", ismétli a költő a Bibliát. Milyen változás a Haramiák Schillerétől, aki előtt a lázadó rablóvezér a legnemesebb lény! Ez a Schiller azóta átment a Wallenstein iskoláján. Valóságos államférfiúi iskolán. Utolsó (s félben maradt) drámája, a Demetrius, már szinte megvetéssel beszél a liberálizmusról s a többségi elvről.

A "tavi iskola" költőiSzerkesztés

WordsworthSzerkesztés
  • Hogy a természet az embertől független nagy valóság, amelynek az ember is csak része, s amelynek élete az ember életét is magyarázza: ez egészen modern gondolat. S a költészetben Wordsworthnél jelenik meg először, forradalmi újításként. Róla egészen különös értelemben lehet mondani, hogy "felfedezte a természetet".
  • Irodalomtörténeti hatása csakugyan óriási. Sorsa: ami az újítóké szokott lenni. Kezdetben kinevették. Később megvádolták, és lekicsinyelték. S ma minden költő egy kicsit az ő tanítványa. Akár tud róla, akár nem.
  • Wordsworth lelkét a mindennapi világ jelentéktelennek látszó tüneményei ejtették költői borzongásba. Ezeket fedezte föl a költészet számára, s ezáltal a kezdődő század irodalmának egy sohasem sejtett, végtelen gazdagságú új területet ajándékozott...
ColeridgeSzerkesztés
  • (A vén tengerész c. költeménye:) Aki azt a költeményt olvassa, mindent inkább lát benne, mint értelmet és logikát. Rémálmot lát, különös kék-zöld fényben; valami egészen új borzalmat él át. Ilyet még bizonnyal nem olvasott soha. Ezt Coleridge adta az irodalomnak, mint egészen modern ajándékot: a borzalom szépségét! Ez a borzalom zene! Babonáz, mint a vén hajós tekintete a nászvendéget, akinek rémmeséit elmondja. Ez megint ballada, vad hajósballada, kísértetes ballada, de nem hasonlít a Lenorék-hez. Itt nem az eseményekben van a borzalom, hanem magában a levegőben, a versben, a szavakban... A lélekben. Ki felejti el valaha, melyik olvasója, éppen az eseménytelenség borzalmát, a szélcsendét, ahogy azt Coleridge leírja?
  • Mi kapcsolata lehet ennek a különös fantasztikumú költőnek ahhoz, aki a mindennapi jelenségek költészetét felfedezte? Ellentétek, és mégis testvérek ők. Költészetük elmosta a különbséget lélek és külvilág közt. A külvilág legjelentéktelenebb tüneményét is lélekkel itatta át. Viszont a lélek legvadabb álmainak is szinte egyenrangú létet tulajdonított. Wordsworth és Coleridge mindenesetre testvéreknek érezték magukat a német metafizika jegyében; egyazon világnézet apostolainak. Együtt is adták ki a Lyrical Ballads című kötetet. Amely az irodalmi romantikának tulajdonképpeni megindítója lett...
  • Ha Wordsworth és Coleridge verseit lapozom, egy új költészet világában vagyok. Az értelem már csak alázatos szolga. A célt nem ő tűzi ki többé.
Ők sok tekintetben az első igazán modern költők.
Az első "romantikusok".

NovalisSzerkesztés

  • …a romantikának mintegy jelvényt és szimbólumot adni volt hivatva.
  • Novalis olyan hősről álmodott, akiben az ember egy a művésszel, aki a művészetet nem mint színházat, hanem mint életet szereti: egyetlen életét... S így fogott bele nagy művébe, mely ellenkönyv a Wilhelm Meister-hez. A hőse egy elfeledt Minnesänger, aki csakugyan nem arra vágyik, ami van. Valami másra, valami távolira vágyik. Egy kék virágra vágyik, "egy karcsú, világoskék virágra, amely egy forrás partján áll, és széles, fényes leveleivel érinti a vizet"...
Ez lett a "romantika kék virága", mely minden hűvös valóságszelek közt sem hervadt el egészen. Noha már bizonnyal kissé sápadt volt s vérszegény, mikor a Maeterlinck "kék madara" körülröpködte.

IRODALOM ÉS VILÁGTÖRTÉNETSzerkesztés

  • Közhely, hogy a nacionálizmus új igéje a francia forradalom eszmeműhelyében jött létre, s a napóleoni kardok hegye írta bele Európa szívébe. A napóleoni háborúk hatása olyasmi volt, mint hajdan a keresztes hadaké: eszmék és kultúrák kereszteződése. A messze országokba vetődött katonák gyakran lettek a szellem közömbös vagy izgatott bacilushordozói. Mi magyarok is rágondolhatunk a fiatal gárdatisztre, aki provence-i hadifogságából Petrarcát és a Kesergő szerelmet hozta magával. S talán nemcsak Petrarcát és a Kesergő szerelmet. Talán már a Regék tüzes konzervativizmusát és nacionálizmusát is, melyhez már csak irodalmi mintának kellettek a német romantikusok regényei.
Íme, az eszmék kereszteződésének egy különös példája: a konzervativizmus és nacionálizmus párosodása. A forradalmi respublika, mikor a francia nemzetet egységgé és hatalommá tudatosította, oly eszmét segített megszületni, mely más nemzeteket hamarosan őellene egységesített és tudatosított...
  • A francia irodalom évek óta hallgatott már, a francia szellem magába zárkózott, önnön vajúdásával elfoglalva. Most megszólalt, s talán nem csodálatos, ha benne szólalt meg először a csüggedt század egy új attitűdje vagy inkább betegsége: mal du siècle.

ChateaubriandSzerkesztés

  • A kereszténység szelleme. Bizonnyal egyik főműve a romantikának.
  • Hangja távol van a wordsworthi egyszerűségtől. Nem olyan, mintha önmagával beszélne. Inkább, mintha egy szenvedélyes oltár előtt deklamálna. Van valami benne a papból. És a színészből is.
De stílusa éppen evvel kapja meg azt a lírai pompát, mely olyan kiirthatatlan hatást tett a XIX. századi versre és prózára egyformán. Szeretném egy szóval kimondani, mi az az új valami, amit Chateaubriand hozott először a természetleírásba, s ennek révén magába a stílusba? Van is rá szó: a szín, a színpompa.
  • Az érzés és a szín katolicizmusa volt ez, a legmodernebb szükségleteknek megfelelő. (…) De legmélyebb forrása ennek a katolicizmusnak mégis az unalom volt. Az unalom, a tétlenségre szorított nagyravágyás, melynek őrjöngő szenzációszomját s vad melankóliáját Chateaubriand vitte be először az irodalomba. Ő volt az első, akit egy fegyelmezetlen lélek kielégítetlensége tett költővé és katolikussá, s gőgössé és komédiássá egyszerre.
Első, de nem utolsó.

Jane AustenSzerkesztés

  • A németeket nem szerette, s a rousseau-i lírizmus idegen volt tőle. De hőseinek legtitkosabb gondolatait ismeri, legvéletlenebb szavaikat, legkisebb cselekedeteiket. Ebben mindentudó és csalhatatlan. Akár Shakespeare vagy Tolsztoj.

ByronSzerkesztés

  • Diadala oly tökéletes volt, hogy szatírája új kiadását egy nagylelkű mozdulattal maga semmisítette meg. Nem volt már szüksége a harcra. Sőt egy primadonnás pillanatban, dicsősége csúcsán, magát az írótollat is le akarta tenni... De ekkor jött Napóleon bukásának híre, s a nagy téma éneket kívánt! Napóleonhoz különös bámulat kapcsolta, noha úgy találta, hogy a császár megérdemelte sorsát, mert hűtlen lett a szabadsághoz. (Ugyanezt énekelte ugyanekkor Berzsenyi is.) Byron maga is egy kicsit Napóleon volt: az élet győztese és hódítója. Goethe úgy érezte, hogy az ő eszményét valósítja meg, ha némileg modernül s torzul is. Sőt azt mondta, ily karaktert még nem szült az irodalom, s nyilván nem is szül többet. Byron viszont Goethét "félszázad óta az európai irodalom vitatlan fejedelmének" nevezte.
  • Hőse volt-e Napóleon a szabadságnak, vagy elnyomója? Egy bizonyos: bukott titán volt, aki áttört az emberi rend megszokott keretein.
  • (Byron megírta:) svájci benyomásainak és a Faust olvasásának hatása alatt a maga Faust-ját, a Manfred-et, ezt a svájci szcenériába helyezett "drámai költeményt". Alakilag, sőt eszmekörben is, tökéletesen a Faust varázsa alatt áll ez. A forma, mely Goethe szeszélyeiből, a Faust készülésének hosszú évei alatt, szinte véletlen állt elő, itt műfajjá vált, határozott alakot és törvényeket kapott. S innen indul az az egész fausti irodalom, melynek nem legkisebb alkotása lesz majd Az ember tragédiája.
De hiába svájci szcenéria és fausti forma! A Manfred mégiscsak byroni retorika.
  • (Don Juan:) Ez körülbelül az egyetlen mű, amely Byron titáni hírnevéhez tökéletesen méltó. Az egyetlen, melyben ma sem bánt az avult póz hangja. A gúny üdítően éles levegője jár át itt mindent, s elveszi az avultság illatát. A banalitásoknak mintegy ellenmérge ez. Az érzelmes vagy szónoki kitérések maguktól elvesztik olcsó komolyságukat ebben a légkörben, s valami delikát paródiaízt nyernek. A költő semmit sem látszik egészen komolyan venni. Ez jól áll neki. Akinek nem hittünk, mint regényes dandynek, örömmel hallgatjuk mint nagyvilági csúfolódót. A gúnyt gyakran öngúnnyal keveri. Még világnézete is, valami könnyű és fölényes pesszimizmus, őszintébben hat e csúfolódásokban. Tökéletes hitetlensége egyetlen értéknek az érzéki kéjt látja. Cinikus élcelődését szenzuális pompájú leírásokkal fűszerezi.

ShelleySzerkesztés

  • (Alastor vagy a Magány Szelleme:) Ez a különös naivság, ez a nemes nem törődés az anyaggal és a világgal: ez Shelley. Már kortársai arkangyalinak nevezték. Életében úgy, mint költészetében, fölötte lengett a "reális" életnek, a saját külön, arkangyali életében, amely csak a maga számára volt lehetséges és való. Körülötte a rajongó, vergődő, szerelmes és értetlen földi angyalkák, a különös, naiv vagy egzaltált lányok serege... S ami mégis ehhez a reális világhoz köti az arkangyalt, az az emberi szeretet és szerelem szomja. Kipusztíthatatlan szomj, mely nem hagyja, hogy megnyugodjon, és boldog legyen a természet nagyszerű látványai között, a "föld, ég, tenger fenséges testvérségében". Ennek a kifejezése az Alastor.
  • (Óda a nyugati szélhez:) Ez a vers úgy áll előttem, mint egy csoda: erő és remegés egyszerre, zene és épület, de ha épület, legalábbis bábeli torony, és ha zene, akkor világzengés. Bizonnyal a legszebb versek egyike a világon; hármat-négyet mernék melléje állítani, de inkább egy kicsit mögébe; magyarul legfelebb A vén cigány-t. Némi ízt adhat róla Tóth Árpád igen szép fordítása.
  • Az érző plánta, Shelley egyik legterjedelmesebb lírai verse, már nem oly szigorú fölépítésű, mint a West Wind. Omló, remegő költemény, s maga a szerkezet is kicsit omlik és remeg. Epilógja platóni akcentusokat ad. Hogy "lenni nincs, csak látszani, S mi mind egy álom árnyai"... Álom, árnyék, lélek... Íme, az ateista és materiálista Shelley világa! Még a hús is lélek ebben a világban, a szerelem csupa olvatag remegés, s szinte azonosul a halálvággyal, mint a gyönyörű Indián szerenád-ban.
  • Így hozta Shelley ajándékul Európának a XIX. század legnagyobb irodalmi hozományát: a szárnyaló, zenélő és remegő modern lírát.

KeatsSzerkesztés

  • …a kezdő szonettjei már csodálatos varázsát mutatják a művészetnek. Harmónia és gazdagság egyesül bennük. Milton és Wordsworth bizonnyal ott álltak bölcsejüknél; de mégsem miltoni szonettek már ezek. Fény és zene: ez Milton. Keatsnél viszont a színek uralkodnak és muzsikálnak. Keats érzéki lélek. Issza a benyomásokat: egyik őse az impresszionizmusnak. Valami beteg fogékonyság van benne a színek árnyalataira és villanásaira.
  • (Nagy romantikus költeménye, az Endymion,) amelyben egész új szerepet adott a rímnek, s evvel új lehetőségeket a versnek. A "hősi párverset" újította föl: de más ez, mint Pope-nál! Változásának titka az enjambement. Az értelem, a mondat átmegy egyik sorból a másikba, éppoly szabadon, mint a blank versben. Ezáltal a klasszikus vers egész szerkezete megbomlik, omló, szabad, folyamatos karaktert nyer. És a rím új hatást! Mert nem esik többé okvetlen egy értelmes mondatszakasz végére. Hanem akárhol, a mondat közepén, fölcsillanhat, mint egy váratlan színfolt. Ez különös hatalommá avatja. Kiemelheti az átmeneteket, fényt adhat ártatlan szavaknak, játékával zeneileg kontráz az értelemnek, s a gondolatmenet hatását érzékivé és irracionálissá teszi.
  • A Görög νázá-hoz írt csodálatos ódája művészi hitvallást zeng. A vázát domborműfüzér övezi. Egy szerelmespár a csók előtt; egy furulyázó legény a fák alatt; egy városka népe a mezőre gyűlve, valami ünnepi áldozatra... A városka örökre kihalt marad, az áldozat sohsem történik meg, és a csók sohasem csattan el. De a fák lombjai sohasem hullanak le, s a leány mindig szép marad, és az ifjú örökké vágyakozó. És a furulyaszó örökre zeng, bár örökre néma...
Mily különösen fejezi ki ez a kép a fiatal, beteg költő élethangulatát, akinek sohasem adatik meg az élet teljessége! De kifejezi egy kicsit minden művészet lényegét is. Ez a vers vált később a művészieskedő s parnassien iskolák fő jelszó- és programversévé.

LeopardiSzerkesztés

  • Leopardi beteg, görbe hátú a sok olvasás miatt, most próbált menekülni egy zsarnok apától. Politikai ódákat ír, klasszicista modorban egyelőre, mert olasz ő s a klasszikus örökség rajongója. De sötétlátása, valami kétségbeesett akcentus már sejtetik a Schopenhauer kedves költőjét...
  • Ő céltalan mechanizmusnak látta a világot, s mindent csak hiúságnak... Akár az a borongó, félszemű magyar költő, a legszebb s legszomorúbb nemzeti himnusz szerzője, aki ez évben írta a Vanitatum vanitas-t. Leopardi csak egyféle vigaszt ismert: a kultúra és erkölcs vigaszát, az ember értékének öntudatát, a nemes és nagy érzelmeket... S elsősorban magát a költészetet. A nagy, klasszikus költészetet, amelyet most födözött föl igazán, megszabadulva kezdő éveinek álklasszicizmusától s visszatérve a régi, nagy, nemes olaszok tanulmányához.

GogolSzerkesztés

  • Bulba Tarasz. Ez valóságos eposz, romantikus eposz, kozák eposz, ritmusos prózában, ős, népi ritmusok emléke zeng benne. Vad, hősi történet, sűrített couleur locale. Nekünk: egzotikum. De Gogolnak más volt a kozák miliő, mint Hugónak a spanyol, vagy Mérimée-nek, mondjuk, a litván. Gogolnak ez otthon volt és reálitás.
  • A Köpönyeg, hoffmanni formája mellett is, lényegében naturálista novella, talán az első remeke e műfajnak az irodalomban.
  • (Holt lelkek:) Ez egy hatalmas regény, "Istentől reáruházott küldetés". Mert valóban egész Oroszország benne van ebben a regényben. Csicsikov elég kicsinyes panama érdekében száguldja be trojkáján a messze pusztákat és falvakat. A trojka csengettyűje mégis misztikusan cseng a messzeségbe. A felfedezett valóság misztikuma ez, a reálizmus új misztikuma, amely hovatovább diadalmasan futja végig az emberi világ ösmeretlen, megvetett s irodalmi öntudatra még nem jutott területeit.

PuskinSzerkesztés

  • (Az Anyegin:) Ez a könyv, byroni hőse és formája dacára, csupa édes-vidám szín és friss-meleg valóság, ami nagyon messze viszi Byrontól. Szeretettel rajzolt valóság: ez teljesen ismeretlen eddig a byroni világban. Ami romantika benne, az a hősnő finom alakjából árad, Tatjánából, csodálatos édességgel és tisztasággal. Az orosz otthonok illata árad belőle. Virágos mezők lehelete! Ez a couleur locale egészen máshogy hat, mint a byroni. Ebben a levegőben a pózok elvesztik hitelüket, s a byroni hős reálisztikusan s némi öngúnnyal ábrázolt világfivá válik, a divatos, blazírt fajtából. A miliő mindennél fontosabb lesz, s a döntő szerepet a részletek rajza, a détail veszi át, mint Kemény szerint a modern regényben. Üdén ömlő, könnyű gazdagsága a részleteknek! Frissek, élesek s mégis levegősek: itt érzem először azt a bűbájos "orosz ízt" az irodalomban, amely a nagy regényírók munkáiból oly jó ismerősöm. Az Anyegin számomra az első orosz regény.
  • Egészen más a Puskin következő műve, a Cigányok. Ebben van valami drámai. A forma ismét az ortodox byroni, s a couleur az orosz udvarházak eleven és bizalmas levegőjéből visszavisz a vad Kaukázus bércei közé. Ez a miliő – a nomád és morál nélküli cigányság élete s a zord természet szűz fenségű szcenériája – telivér romantika, amit Byron megirigyelhetne. De micsoda emberi tragédiát helyez el Puskin ebbe a miliőbe! Szociális regény lehetne ez, vagy görög dráma. Modernebb és antikabb egyszerre a romantikánál. A primitív erkölcs összeütközése a kultúra "moráljával" – a különböző kultúrfokok világnézetének ős összeférhetetlensége –, örök és biztos csődje a kultúrlélek romantikus nosztalgiájának a primitív élet felé: nem egy modern regény elemezte ezeket azóta! De Puskin nem elemez: ő sorsot idéz, és sziklából farag. Egy darabból farag, mint Szophoklész! Műve forró és kemény, mint a primitív lélek.
  • Azt olvasom, hogy az egész orosz irodalom Byronnak köszönheti létét (ahogy a lengyel is). Különös, hogy az apák néha mennyivel kisebbek ivadékaiknál.

StendhalSzerkesztés

  • Stendhal egy német falu neve, ahol Winckelmann született. Elég különös, írói álnévnek. Vajon ez a Stendhal is romantikus?
  • (Vörös és fekete:) Minden figyelmét alakjainak lelkére fordította. Témája a nagyravágyás. (…) De Stendhal nem a téma lírai oldalát fogja meg. Ő hidegen elemzi a betegséget és következményeit, oly józansággal, hogy a reálista regény egyik őse lett a francia irodalomban. Nála jelenik meg először az ifjú törtető mindig érdekes alakja, aki elindul meghódítani a világot... Ha a világot nem is, a regényt bizonnyal meghódította. A regénynek nincs oka ezért panaszkodni.
  • (A pármai kolostor:) Mondják, a hősben Julien Sorel alkotója ismét önmagát ábrázolta. Ez az ifjú hős rajong Napóleonért. És jelen van a Waterlooi ütközetben...
És nem is veszi észre, hogy ütközet történt!
Ebben a jelenetben az impresszionista reálizmus egyik első diadalát szokták látni. De más is van benne. Az író fogyatékossági érzése rejlik benne, a szemlélőé: mert a szemlélet mindig tökéletlen. A világ igazi meghódítója s birtokosa sohasem lehet a szemlélő. Csak a cselekvő lehet!

Victor HugoSzerkesztés

  • (A párizsi Notre-Dame:) A szavak és képek úgy ömlenek itt, mint a középkori utcák emberáradatai a gótikus tornyok és ívek alatt. Még a regény meséje, alakjai is a színhatás szolgálatában állanak. Főleg a "kontrasztos" technika révén. Ez mindig kedves volt a romantikának. De Hugo receptté s szinte gépiessé tette. Szépség és rútság, ártatlanság és bűn! A rútság: Quasimodo, a nyomorék harangozó. De ez magában is kontraszt: ijesztő külső és nemes lélek. Éppúgy egy pap alakjában a vallás és tudomány.
  • (A nyomorultak:) apostoli szónoklat és detektívregény egyszerre...

BalzacSzerkesztés

  • Balzac még "telivér" romantikus: megvan nála a romantikus regények zavaros filozofálgatása, s a couleur locale hajszája is.
  • (Goriot apó:) A Père Goriot, a modern Lear király, bizonnyal nincs híján a szenvedélyekben való gyönyörködésnek! S valóban már nem is molière-i, hanem shakespeare-i szenvedélyek játszanak itt. S a szenvedélyek fölött lebeg a hideg és önző gonoszság. Egy volt gályarab, Vautrin, annyi bűnügyi regény hősének ősalakja. S az ifjú karriercsináló, Rastignac... Ahogy a Père-Lachaise magasáról az alatta terülő Párizsnak lekiáltja: À nous deux maintenant![1]
Óda Napóleon szelleméhez.
  • Balzac egy külön ciklust nyitott az Emberi Komédiá-ban Szegény rokonok címen. Ebből két regény készült el: a Pons bácsi és a Betti néni. Nem biztos, hogy nem Balzac legjobb regényei. Az első a gyűjtőszenvedélyt festi, a másik egy vénlány irigységét az élet ellen. De a vénlány igazában csak epizód, s a főtéma itt is a női démon, aki ezúttal egy öregedő férfit ejt a szenvedély szégyenteljes rabságába.
  • Nagyszerű tehetségek ezek, szinte mindent látszanak tudni, Balzac és Hugo! De semmiféle önkritika nem fegyelmezte őket. Múzsájuk gyakran a mohó akarat, csillaguk a siker. (…) piacon álló, magukat mutogató zsenik…

TennysonSzerkesztés

  • Egy csöppet sem hasonlít ő Keatshez. Ő nem fut az élet elől, hanem inkább úgy fordul a szépséghez, mint egy teljesebb élethez. Színekhez, fényhez, szavakhoz, rímekhez! A modern vers komplikált zenéjéhez, s az angol nyelv teljes pompájához, mely gazdagabb, mint bármely más nyelvé a görög óta. S lovagkorok, Odüsszeiák és ezeregyéjek csillogásaihoz... S odüsszeiák és ezeregyéjek mellett éppen nem veti meg a valóság legegyszerűbb szépségeit sem, az angol falu otthonos képeit. A Lotuszevők és a Shalott kisasszonya mellett ott van A molnár lánya és a May-Queen! Tennyson mindennek, amit megalkot, még ha a legtávolibb álmokból szövi is, ad valami meleg valóságízt.
  • Igazában nem filozófuslélek, s filozofikus költőnek nem szabad képzelni Tennysont. Az ő tette elsősorban formai cselekedet volt: a modern valóságot, mint nagy nyomás alatt a nemtelen ércet, versének szigorú formái közt költőivé, nemessé varázsolni. Ez az irodalmi aranycsinálás egyszerre megnyitotta előtte a modern életet, annak gazdagságát és mélységét. Nem kellett többé idegen korokba mennie, hogy szépségszomját lecsillapítsa: messzire futni a harmóniáért. Ki tudta azt szűrni a prózai mindennapból, s megtalálta a körülötte levő valóságban is. A föld népének egyszerű életében, az angol földbirtokos patriarchális nobilitásában, egy virágkorát élő nagy nép s egy hatalmas, eszmékkel és munkával pezsgő század eposzi fenségének szemléletében. S végre a rafinált művészet nagyszerű varázsában, mely lelkének kétségeit és fájdalmait békévé bűvölte. (…) Egy nagy hibája van ennek a költészetnek: túlságosan is tökéletes. Édessége és harmóniája nagyon is diadalízű. Egyensúly ez, mely után csak bomlás következhetik. A bűvészet isteni csalása, mely csak egy pillanatra sikerülhet.

Robert BrowningSzerkesztés

  • A dicsőséges tökéletesség korában, a Tennysonok gáncstalan zengése közt, ismét egy robusztus zseni jelent meg, aki nehéz, kemény problémáit durván csapkodva vágta keresztül a nyelven és versen. Furcsa rímeit vicc gyanánt emlegették. De csakugyan tele volt viccel is.
  • …minden költeménye egy-egy monológ. De egészen belső dráma ez: nem beszéd, hanem gondolatok folyamata. Olyan, amilyet még nem írtak: a lélek keresztmetszete. Browning a legnagyobb pszichológ-költő Shakespeare óta. (…) A megfoghatatlant akarja megfogni: ezért egész költészete küzdelem. A szó csak arra való, hogy jelezze a gondolat menetét. A gondolatot úgy, amint villan, félig öntudatlan árnyalataival, melyeknél a világos kifejezés már meghamisítás volna. A félbemaradt mondatok költészete ez.

Brontë nővérekSzerkesztés

  • Különös jelenségei az irodalomnak, egy falusi pap leányai, fiatalok, s mégis mily mélyen látnak a komplikált emberszívbe! Persze elsősorban a saját szívükbe; mert műveikben sok van az önéletrajzból. Charlotte írta az "első guvernántregényt". A műfaj módot ad a hősnőt reálisztikusan állítani egy idegen miliőbe. Gyűlölet és szerelem bogozódnak itt elválaszthatatlan... Ez jobban hatott: de Emily regénye, a Wuthering Heights, magasabb irodalom. Vad szcenéria és vad szenvedélyek; és mégis az összbenyomás csupa valóság. A regény megkap, mint egy vihar, s visz magával, rohanva, mint egy ballada.

ThackeraySzerkesztés

  • Hiúság vására! Lehet-e kifejezőbb címe egy szatirikus regénynek, mely az emberi élet izgatott és céltalan játékainak egész bolond szövedékét akarja leleplezni?
Thackeray mintája Fielding volt s a XVIII. század nevető írói... A hiúság vásárá-nak nagy újítása épp az, hogy szerzője a XVIII. század fölényes és könnyű csúfolódását a XIX. század gazdagabb érzelmességével s konkrétabb valóságlátásával tudta összekötni. Ebből a szerencsés elegyből állt elő a világirodalom első nagy társadalmi és világképregénye. (…) Regénye nem logikai vagy lélektani levezetés, hanem egy társaság keresztmetszete s egyszersmind bírálata. S ez a társadalmi rajz világképpé szélesedik azon a ponton, ahol a történet egyik országból a másikba árad, s a személyek sorsára egy nagy európai háború keselyszárnyának árnyéka esik. (…) Stílusa praktikus hajlékonyságában s diszkrét tökéletességében szinte örök ideálja a valóságfestő regény stílusának.

DickensSzerkesztés

  • (Copperfield Dávid:) Ezen már érzik Thackeray hatása, igényei sokkal magasabbak, mint a Twist Olivér-eknek. A melodramatikus érzelmesség helyét elfoglalja az önéletrajzi részek igaz melegsége. Dickens emberábrázolása is ebben a regényben válik egészen jellegzetessé, híres mechanikus módszerével, mely az alakok szavajárásának és gesztusainak folytonos ismétléséből áll. Gesztus és szójárás belevésődik az olvasóba, s mintegy helyettesíti a lélekképet. A Copperfield életben és humorban gazdag könyv, és rendkívül kedves olvasmány. Beszélni alig kell róla. Otthonos képei összekeveredtek gyermekkorunk és ifjúságunk emlékeivel. Igazi demokratikus mestermű: ellenállhatatlanul vulgáris és mindenkihez szóló.

TurgenyevSzerkesztés

  • Igazában tiszta művész volt ő, A vadász iratai sem iránymű. Halovány méla tájrajzok s éppoly finom és méla tájrajzai a lélek tájainak: ez az ő birodalma. A valóság melankóliája. "Pasztellképek", ahogy később mondták. Prózában talán ő az első, akit a "hangulat" írójának lehet nevezni. Még novelláinak kompozíciója is bágyadt, látszólag hanyag, a szálakat nem köti el, a mű szinte befejezetlen, mint maga az élet vagy egy rögtönzött rajz.

Walt WhitmanSzerkesztés

  • Whitman letépte verséről az európai formák bélyegét, s meztelen öntötte szavait, áradó prózában, mondatról mondatra, amit mind külön sorba írt, hogy vonuljanak, mint végtelen verssorok, nagy folyók vagy vándorló embertömegek. Hosszú-hosszú versek ezek, folytonos mellérendelt mondatokban, néha szinte nem is versek, csak felsorolások, néha nem is mondatok, csak szavak, szavak zuhataga, monoton és végérhetetlen, mely elkábít és magával visz.
  • Amikor Amerika lelkét vélte zengeni, voltaképp Európa álmait zengte. Az akkori Európa álmait. A haladást, a demokratizmust. Az emberszeretetet, mely minden embert egyformán álmodik szeretni.

Charles BaudelaireSzerkesztés

  • Baudelaire-ben az arisztokrátizmushoz némi dac is társult: dac az egész rendezett és reális világ ellen, amely környezte. (…) Mindig szégyellte s titkolta egykori szereplését a barikádokon. Más paradicsomokra vágyott, nem hasznos és nem demokratikus paradicsomokra.
  • Ő egyszerűen versbe festette a világot, ahogy látta. Megvetéssel, szépítés nélkül. És énekelte az Ideált, a Poe-féle légies, zenei és léten kívüli ideált, a középkori himnuszok nyelvén és színeivel, amelyeket ismert és szeretett.
Mint a régi keresztény aszkéták, kéjjel festette ő is a halál, a romlás és felbomlás színeit. Igen, kéjjel! S ez az, amiben rajza különbözik a Poe-félétől. Poe-nál mindez még puszta borzalom volt. Baudelaire azonban szépséget talált a rothadásban, mint minden tagadásban és bomlásban.
  • Szó sincs nála a reálisták formai hanyagságáról. Tökéletes ellentéte a Walt Whitmaneknek. Művészetében Poe és Hugo találkozik: a zene és szín. De a zene az uralkodó. A szín csak egyszerű eleme a zenének, akár a hang, vagy, nála, az illat is. Buja, kéjes, bódító színek, zenék és illatok!

Gustave FlaubertSzerkesztés

  • Baudelaire a romantikából szakadt, s annak bizonyos fokig folytatója. Flaubert ellenkezőleg, kezdettől fogva szinte küldetéses háborút vívott a romantika ellen. Legmélyebb témája a kiábrándulás, a kijózanodás, mint a kor legtöbb regényírójáé. A Madame Bovary iskolapélda-forma elemzése a romantikus vágynak, szenvedélynek és következéseinek. Ez az elemzés szigorúan pesszimista. És szigorúan valószerű. A regény rengeteg vonással és színnel dolgozik: de nincs egyetlen vonása vagy színe sem, amely ne volna tökéletes és pontos mása a valóságnak. A mindennapi és mai valóságnak.
  • (Érzelmek iskolája:) Az élet szürkeségének regénye. Itt már az álmok is szürkék. És aki álmodja őket, az is szürke. Itt már a romantikus kalandnak látszata sincs, mint a Bovaryné-ban. Itt nincs öngyilkosság, még csak hangos könnyek sincsenek. És éppen azért az egész könyv egy nagy könny. Ez a végletekig szürke és sivár képe az életnek: Flaubert legbensőbb lírája. A "dezillúzió" irodalmának csúcspontja ez.

GoncsarovSzerkesztés

  • A Madame Bovary elsősorban mégiscsak tökéletesen megkomponált alkotás! De például Turgenyev már inkább rejtette műveinek alkotásszerűségét. Mintha a mű nem megkomponált regény, hanem az életnek egy véletlenül kiszakított darabja volna... Továbbment ezen az úton Goncsarov. Ő már a mesétől is megszabadította a regényt. Hisz az életben néha oly hosszú időn át nem történik semmi! Néha az élet tragikuma, hogy nem történik semmi! Az Oblomov-nak egy egész kötetén át a hős csak lustálkodik, és pamlagon hever. A tragikuma az, hogy lustálkodik, és pamlagon hever. Goncsarov az orosz lélek tragikumát írta, melynek az "oblomovizmus" szállóigéje lett. De az ember mindenütt egy, s Oblomovban a Pató Pálok nemzete is magára ismer. Még jobban magára ismer az oblomovkai nagy és nagyszerű ivás-evésekben (ahogy Oblomov faluját nevezik). A részletekben Goncsarov tökéletes művész; s minden látszat ellenére az egészben is. Igazi hatást érni a kompozíció hiányával: még rafináltabb komponálást jelent. És tudatosabb művészetet (mert nem gyámolítja szokás és hagyomány). Goncsarov aggodalmas művész, pepecselő, akár Flaubert; s egy kicsit maga is Oblomov.

MistralSzerkesztés

  • Mistral egy meghalt nyelvet s egy egész meghalt nemzetet élesztett létre a maga eposzával. Igen, nem énekelni, hanem feltámasztani akarta a Provence-t! Még egy nemzettel "ajándékozni meg az emberiséget". Lelkesedése, jellegben s hatásban, egy hazafi s politikus lelkesedéséhez hasonlított. Noha persze mégis költő volt ő, sőt nagy költő, az ős, egyszerű, földjén gyökerező nép életének szinte homéroszi rajzolója. Amelyet e reálisztikus kor irodalma különben is szeretett rajzolni. A Mirèio költője egy kicsit a Toldi-éhoz is rokon volt. Verse egy nép tűnő szokásainak gyönyörű emléke, egy nyelv gyökeres szépségeinek kincsesháza. El fogja érni, amit alig más modern költő, hogy patriárchaként tisztelik hazájában, s népe áhítattal figyel szavára.

DosztojevszkijSzerkesztés

Felfedezte a szenvedést! És felfedezte az orosz nép lelkét, magát a mély, egyszerű, tiszta, ős, emberi lelket, a fegyenceknek és "gonosztevőknek" lelkében, akiket a rabságban megismert. Úgy érezte, hogy gyökerében senki sem gonosztevő. Csak a viszonyok tesznek azzá, a "kultúra" romboló hatalma. De a szenvedés megtisztítja az embert, megmutatja eredendő jóságát. S talán a megszenvedett bűnösök fogják megváltani a világot! Talán maga a szenvedő orosz nép, a legmélyebb s kultúrától még szűz egyszerűség hordozója. (…) Többek közt epileptikus volt, amit nem a Holtak Házában szerzett, hanem még előbb, mikor meghallotta, hogy apját megölték a parasztjai, akiken kegyetlenkedett. Az apa kegyetlensége és a fiú jóságrajongása, közben a fegyházzal: micsoda idegszínjátékok!

  • (Bűn és bűnhődés) Mondják, hogy Raszkolnyikov-ot izgalmas detektívregénynek szánta; és valóban az is. De egyúttal olyan hű és aprólékos elemzése a gyilkos lelkiállapotainak, a tett elhatározásától kezdve a büntetés megkezdéséig, amilyen bizonnyal nincs több a világirodalomban. A szerző nyílt kártyával játszik. A bűnös kilétét nemcsak tudjuk, de vele reszketünk és szenvedünk az első pillanattól. (…) Ez azonban nem akármilyen gyilkos! S a lélektanin túl a regénynek egy mélyebb, prófétai értelme is van. Raszkolnyikov nem önérdekből gyilkol, hanem magasabb cél érdekében szabadítja föl magát a közönséges erkölcs alól. A napóleoni probléma itt modern alakot ölt. Raszkolnyikov nem a saját dicsőségének, hanem az emberi észnek, igazságnak nevében cselekszik. A lélek mégis vétót kiált, s a regény határozott feleletet ad a problémára, az evangéliumi szellemben: "Ne ítélj!" és "Ne ölj!" Raszkolnyikov nem emelheti magát nyugodt szívvel bíróvá s hóhérrá. S a tanulság szól a világ ambiciózusainak s a társadalom hatalmasainak is.
  • A Félkegyelmű sokkal kevésbé kitűnő alkotás. Első fele romantikus s nagyon is drámaian szerkesztett, a második viszont nyújtott és széteső. Messianizmusa, a hős alakjában megtestesülve, túlságosan kimondott és tolakodó. De micsoda alakok itt is! Milyen sötét mélységei a léleknek, a jóság és szadizmus végleteiben! Talán csak egy kegyetlenkedő apa epileptikus fia írhatta ezt. Micsoda különös, izgatott levegője az elbeszélésnek! Ez valóban az író beteges egyéniségéből látszik eredni; s éppen ez az, ami Nyugat irodalmára olyan rendkívül szuggesztív hatást tett...
  • (Karamazov:) Dosztojevszkij utolsó könyve a Karamazov. Hatalmas alkotás, noha írója még nem is tekintette befejezettnek. Egész Oroszországot akarta megírni, mint Gogol. De a Holt lelkek is abbamaradt... A Karamazov, így, ahogy előttünk van, egy nagy detektívregény, mint a Raszkolnyikov. Milyen nagy dolog egy detektívregény, ha jó! Milyen mély emberi és erkölcsi problémákat vet föl! Dosztojevszkijnél többek közt a hit és vallás kérdéseit is. Ebben a könyvben van A nagy inkvizítor című híres betét. Lehet-e megváltani az embert? És kell-e az embernek megváltás? A Karamazov-ból egy Krisztus-arc néz ránk, noha kicsit nagyon is oroszosan fésülve.

TolsztojSzerkesztés

  • ( Háború és béke:) Alighanem a legjobb regény a világirodalomban; noha nem a legtökéletesebb. (…) átfogó, epikai szélességű világkép, azt mondhatnám, a modern kor eposza. De akkor hős nélküli eposz, mert a hősök gyatrán festenek benne, kezdve a hősök hősétől, Napóleontól. "Azt hiszed, hogy tolsz, pedig téged tolnak" - kiáltja oda a regény a történelem nagy mozgatóinak. A generálisok közül még leginkább igaza van a jó öreg Kutuzovnak, aki nem csinál semmit. Mondják, a háború reálisztikus ábrázolására a Chartreuse de Parme adta meg Tolsztojnak a felszabadító lökést. Ez egész tendenciájával egyezett: megmutatni, hogy háború és hősök mily ártalmas, de kicsiny helyet foglalnak el az emberiség életében. Ahogy a regényben is. Ez a történeti regény voltaképp történelem elleni regény, az élet regénye, szalonoké, falusi udvarházaké s a "szenvedő és hallgató" népé. Ami mind él, és áramlik nagy időmedrében, minden történelem dacára is. Az olvasó az első laptól kezdve vele él evvel az élettel, vele és benne, lenyűgözve és sohse feledve élményét. Ez az apostolkodó író ott legnagyobb, ahol teljesen l'art pour l'art képeket ad, intim családi rajzokat, tájleírásokat, gyengéd lányportrékat vagy a háború szférájába sodort egyszerű emberek sorsának és lelkiállapotának elemzését. Csodálatos részleteket említhetnék, ha helyem volna. S mindez tökéletes s amellett szinte láthatatlan kompozíció keretében. Ellenben mily zavarossá válik s szinte ügyefogyottá az író, mikor a regény végén tanulságait és történetfilozófiáját kezdi kifejteni. A Háború és béke klasszikus érv a l'art pour l'art mint műszabály helyessége mellett.
  • (Anna Karenina:) Éppen csak egy fokkal áll alacsonyabban, mint a Háború és béke. Tolsztoj házasságtörési regényt ír! De ebből is egy nagy világkép lesz, és egy nagy kritika a modern társadalom ellen. Ami azzal jár, hogy nem oly egységes és művészi, mint a Bovaryné. De a lelkirajz finomságában s a valóságfestés erejében semmivel sem marad mögötte. Csakhogy ő nem pusztán fest és dokumentál. A nyugodt társadalmi életnek látszólag objektív rajza mögött érezteti ennek az egész életnek örvényes semmiségét és hiúságát! Ahogyan Tolsztoj egy derűs és polgári képben, például egy vendéglői jelenet leírásában, egy előkelő és jószándékú tisztviselő jellemrajzában valami szörnyű űrt és sivárságot tud megmutatni, anélkül hogy csak egyetlen szóval is ítéletet mondana, vagy elárulná intencióit: az a modern művészet egyik legnagyobb bravúrja. Szinte kár, hogy az író mégis belerajzolta magát művébe, a parasztok közé vonult Levin alakjában. Ez gyönyörű falusi képekre ad alkalmat, de művészi szempontból megbontja a nagy regényt. Istenem, számít ez? Közeleg már az idő, amikor Tolsztoj meg fogja átkozni magát a művészetet is, mint az egész modern kultúrát, amelynek terméke.

ZolaSzerkesztés

  • Zola maga egy óriás regényciklust tervezett, balzaci mintára, de tudományos céllal: az átöröklés tanát akarta illusztrálni, egy család történetében, több nemzedéken át. Ez volt a Rougon-Macquart ciklus. Az, hogy az átöröklés még nem tudományosan beigazolt tény, nem zavarta Zolát.
  • A miliő nála is élőlény lett és mitológiai szörny, amit gyakran ő is szimbolikusan látott, mint Hugo a Katedrálist. Ily szimbólumok nála a Bánya, a Mozdony, az Áruház s az Assommoir-ban például a Külváros. Zola már nem is volt naturálista a szó józan, flaubert-i értelmében. Újfajta romantikus volt, különös túlzásokkal és víziókkal. De a kor csak a pozitivistát és materiálistát látta benne, a Költészet ellenségét. Ahogy mondtam, az irodalom kettészakadt. Naturálizmus és művészi, artisztikus hajlamok nem látszottak többé összeférni. Pillanatnyilag a győztes a naturálizmus volt.

IbsenSzerkesztés

  • (A Peer Gynt) a norvég népmese világába visz. Mindent vagy semmit? Vad ideálizmus, nemcsak veszély, hanem hazugság is, holdkór és fantazmagória! A Peer Gynt a fantaszta és hazudozó parasztlegény drámája, akiből nagy szimbolikus hős lesz. Formájában fausti költeménnyé tágul, fausti külsőségekkel és filozofikus mellékízzel. Az Élet nagy igazságait nem mindig az életábrázolás mutatja itt, hanem szimbolikus alakok (mint a Gomböntő). Egy-egy hasonlatból egy alak, egy jelenet lesz. De vannak benne pompás népi színek s megragadó életképek is; lírai szépségei is derengenek, a fordításokon át... Mondják, e darabban számolt le a költő fiatalságának romanticizmusával. Hatalmas kerülő kellett neki, hogy a valósághoz jusson. Ahol aztán nem önmaga, hanem a világ fölött tart majd ítélőszéket.
  • A Nórá-ban a családi élet hazugságait és belső hasadásait akarta leleplezni. Majd az átöröklés tana ragadta meg figyelmét, mint Zolának. Nem leng-e a modern családok fölött is az Atridák kérlelhetetlen végzete? Ibsen korunk végzettragédiáját akarta megírni. Még technikáját is közelítette az antikhoz, szinte visszahozta a hármas egységet. Egyéb szerkezeti fogásokat is átvett a görögöktől. A dráma története voltaképp már bevégződött, mikor a függöny felgördül. Mi csak a katasztrófát látjuk, s az előzményekről utólag értesülünk. Kár, hogy a modern tudomány nem oly megbízható alap, mint a görög mitológia. Az orvosi elmélet, melyre Ibsen épített, máris összeomlott. Szerencsésebb volt a Vadkacsá-val. Itt elnézőbb az "élethazugság" iránt. Észreveszi annak jótékony, életfenntartó erejét.

MaupassantSzerkesztés

  • A reális látás, a tökéletes írói fegyelem és ekonómia, a stílus hajlékonysága és színessége, a l'art pour l'art tárgyilagossága s a fölényes pesszimizmus, amellyel a világot nézte, minden hozzájárult, hogy Maupassant-t a modern novella Boccacciójává tegye. A városi és falusi életet egyforma kedvvel és pontossággal figyelte meg, s a naturálista parasztnovellának is ő a megalapítója. A legtöbb mai író egy kicsit az ő követője. Ő viszont Flaubert igazi utóda és örököse.

NietzscheSzerkesztés

  • Magát a keresztény világnézetet tette kritika tárgyává. A kor egész közönségességét, álszent és sivár életét úgy fogta fel, mint a keresztény szellemirány végső eredményét. (…) Úgy érezte, hogy szakítani kell a modern érzelmességgel, a demokratizmussal és filantrópizmussal; a részvéttel, mely a gyengék fő védelme. Az új tudomány a fejlődés és a "természetes kiválasztás" alapján áll, darwini alapon. A különbnek és erősebbnek uralkodni, győzni kell, fennmaradni és továbbfejlődni.
  • (Im-ígyen szóla Zarathustra:) Műve a század végső nagy költeménye, mely a végső következéseket vonja le. A végső következését annak a rettenetes gondolatnak, amivel az egész század szelleme viaskodott, s amit ő a költemény elején mint egy nagy hírt mond ki, egy megzavaró, különös eseményt: hogy "az Isten meghalt". Könyve sok mindent rejtett a jövő számára, sok veszélyt is. De ez a jövő nagyrészt még nekem is jövő, aki írom ezt; részben pedig jelen. Nietzschénél nagyobb hatással a XIX. század írói közül senki sem volt a mára; s méltó, hogy ez a történet nevével érjen véget.
Noha igazában nem ér véget: a szálak szétágaznak.


FIN DE SIÉCLE ÉS XX. SZÁZADSzerkesztés

  • Én csak tízéves voltam, mikor meghalt, de novelláskönyveit úgy olvastam, mint csúcsát mindannak, ami mai. Merészsége meghökkentett és imponált ebben az álszemérmes időben. Úgy tűnt föl ő, mint aki fölényes, mindenttudó és tökéletesen illúziótlan. Ideálja a modern írónak, aki nem érzeleg, nézi és ábrázolja az életet, nem hallgat el semmit, de nem is tesz hozzá a valósághoz.

TolsztojSzerkesztés

  • Parasztdrámája, A Sötétség hatalma, s novellája, az Iljics Iván halála, a sötét naturálista világlátás csodálatos dokumentumai. A század nem egy nagy írója nézett már szembe az élet rettenetességével és sivárságával. De talán oly intenzív módon senki sem élette át ezt az olvasóval, mint Tolsztoj az Iljics Iván halála-ban, amely egy mindennapos betegség lefolyásának páratlanul reálisztikus rajza a kínokon át a halálig.
E különös bátorság mögött azonban már egy különös erő állt. Tolsztoj nem azonosította magát hősével. Iljics Iván hivatalnok volt és civilizált ember. Tolsztoj pedig ekkor már túl volt a civilizáción. Ő paraszt volt, orosz paraszt, közel a földhöz és az Istenhez. Így érezte legalább, s mindig jobban beleélte magát nem hivatalos vallásának miszticizmusába.
  • Magára ölthette a muzsikruhát, de nem a muzsik lelkét és életét. Noha írt még egy nagy regényt, a Feltámadás-t, amelyben megpróbálta elemezni lehetőségét és hirdetni szükségességét a világból való kiszabadulásnak a világfi számára. Művészetének roncsait mutatja már csak ez, habár még a roncs is hatalmas.

IbsenSzerkesztés

  • A Nórá-t túlhaladta az élet, s a Kísértetek-et az orvostudomány. De nekünk ez mind még hátborzongatóan aktuális volt, és a Rosmersholm és a Hedda Gabler s a Solness! A későbbi daraboknak emlékszem még első hatására. Akkor Ibsen már túl volt az aktuális életproblémákon, örökebbet és költőibbet keresett, s minthogy a modern, reálista színpadon ezt másképp nem adhatta, mesterséges szimbólumokat állított bele drámáiba. (…) Bizonyos, hogy mégiscsak az élet sematizálásai és leegyszerűsítései voltak ezek. Mily távol ettől Shakespeare, akivel Ibsent annak idején, mint modern korunk nagy drámaíróját, még tanáraink is összemérték!

StrindbergSzerkesztés

  • Ő aztán igazi tipikus képviselője a kor hisztériájának! Egész életében hánykolódott a világnézetek végletei között. Naturálizmusból miszticizmusba, arisztokrátizmusból szociálizmusba szédült. Volt rajongó katolikus, szabadelvű protestáns és babonás okkultista. (…) Szépírói skálája az igazságtalan és mérges pamflettől a dickensi vagy anderseni szentimentálizmus könnytócsájáig lejt. Legnagyobb a nőgyűlölet híres drámáiban. Élete döntő élménye az asszonnyal való küzdelem volt. Mondják, az arcképek rendesen festőjükre hasonlítanak. Strindberg semmit sem tudott úgy rajzolni, mint a hisztériás nőt. Főremeke kétségtelenül a Júlia kisasszony.

HauptmannSzerkesztés

  • …nagy számát alkotta meg a változatos műfajú színpadi műveknek, mintegy megtestesítve magában az új német szellem jellegzetesen mohó ambícióját, mely abban az időben igen tiszteletreméltó kielégülést talált a kulturális téren. Mindig iparkodott megragadni az örök művészetnek legalább hangját és illúzióját. Azt az izgalmat, amit első, nagyszerű művei keltettek, nem tudta többé visszaidézni. De kudarcai a "túl jó" kudarcai voltak, s a sok kudarcból végre is egy nagy életmű diadala állt elő.

RostandSzerkesztés

  • Éppoly kevéssé volt "igazi dráma" a Rostand-féle, amely a színpadi versnek utolsó nagy sikere lett Európa-szerte. Ez inkább líra, francia romantikus líra. S ha dráma, akkor bizonnyal nem görög vagy shakespeare-i, hanem csak Hugo Victor-i. Jellegzetesen epigon költészet: újabb próbálkozás a romantika felélesztésére, egyszerűen a régi romantika utánzása révén. (…) Mégis ezek a folyton megújuló kísérletek szimptomatikusak. A rostand-i romantika éppúgy, mint a maeterlincki szimbolizmus a szellem lázadása a valóság egyre nyomasztóbb zsarnoksága ellen. A lázadások egyelőre gyengéknek bizonyultak, s nem tudták feledtetni a valóság hatalmát.

MallarméSzerkesztés

  • Megvetve a parnasszisták plasztikus és érthető festéseit, ő a szavaknak pusztán asszociációival iparkodott hatni, vonatkozásokkal, titkos jelzésekkel, sejtelmek fölidézésével. (…) A varázst főleg a szórend és mondatszerkesztés egészen különös művészetével teremti meg, egy kicsit a latin költők módján, a szavaknak szinte matematikai súlyt adva, mint előtte Hölderlin, Berzsenyi és más nagy költők is. Csakhogy Mallarmé ebben a legvégső merészségekig elment, minthogy az értelem mellékesnek tetszett előtte. Később már a szó képét s a nyomdai külalakot is kombinációba vonta, s első kísérletezője lett a modern "képversnek".

ShawSzerkesztés

  • Shaw mint színházi kritikus lépett föl, Wagner és Ibsen apostola. Színdarabjaiban viszont társadalmi apostol akart lenni Ibsen nyomán, sorra véve az aktuális társadalmi témákat. Kritikája azonban, az angol hagyományok vágányain, természetszerűleg csúszott a paradoxba: ad absurdum vinni a világot. Nem a bohóc-e a világ kritikusa, már Shakespeare színpadán is? Shaw aforizmákat rakétáz, mint Wilde, csillogó s hökkentő ötleteket, alakjainak ajkairól. Az alakok nem nagyon fontosak, de amiről beszélnek, mindig kényes és égető. Kényes és égető mai problémákról beszél őnála még a történelem is. A múlt is a jelent csúfolja. Shaw az ész és élc embere; az ábrázolt valóságot ritkán veszi egészen komolyan.

H. G. WellsSzerkesztés

  • Valóságos típusa lett a zsurnálisztikus írónak, aki a haladásról ábrándozik, álmokat sző a tömeg helyett és a tömeg szája ízére, népszerű elgondolásait olcsó szépirodalmi formába öltöztetve. A siker a nagyközönség előtt ezeké a zsurnálisztikus íróké volt. Kipling kapta soronként a legnagyobb honoráriumot, Shaw öt világrész bohóca lett, Wells fejedelmeknek osztott tanácsokat és intelmeket, akár hajdan Voltaire, noha nagyképű s nyárspolgári stílje igen különbözött a Voltaire-étől.

André GideSzerkesztés

  • Gide ellensége minden tekintetnek, mely az "érzékek szabad eksztázisát" gátolja. A Dosztojevszkij problémái érdeklik, de túl van már a Dosztojevszkij minden aggályán. Noha klasszikus szépséggel és tisztasággal ír, az irodalom mégis csak eszköz előtte. Eszköz az én teljes felfedezésére és kiélésére. A végső cél a cselekedet. Az "ingyen" cselekedet, amelynek semmi kívülünk eső oka vagy értelme nincs, amely tehát egyenesen belőlünk szakad ki, titkos rétegeinkből, énünk legmélyéből. S hogy az teljes szabadsággal és igazsággal fejezzen ki bennünket, magunkat, nem szabad tekintettel lennünk másokra. Ezen alapul Gide "immorálizmusa". Meg kell szabadítanunk magunkat a lelkifurdalástól: szükséges, hogy semmi hagyomány ne kössön, semmi erkölcs ne feszélyezzen.


(A mai irodalomnak) …legjellemzőbb vonása talán, hogy minden akar lenni, csak irodalom nem: szégyenli azt, hogy "csak" irodalom. Élet akar lenni és cselekvés. Sokszor kérdezték tőlem: miben látom a mai literáris korszak megkülönböztető vonását minden eddigihez képest? Azt kell felelnem: az irodalomnak ebben a mély megalázkodásában az élet előtt, melynek eddig fölséges szemlélője és kritikusa volt.
Az irodalom szerelmes az Életbe, alázkodva, reménytelenül és veszedelmesen.

ForrásokSzerkesztés

  1. Most kettőnkön a sor!