Gottfried Benn

Gottfried Benn (Mansfeld, 1886. május 2. – Berlin, 1956. július 7.) német költő, író.

Gottfried Benn
Tobias Falberg műve
Lásd még
Szócikk a Wikipédiában
Művek a Cervantes Virtualon
Művek a Project Gutenbergben

Idézetek verseiből

Énekek
(részlet)

                        II.
Megvetendő, ki gúnyolni, szeretni,
kétségbeesni, vágyni mer s remél.
Ragályrángatta, fájó istenek, mi,
kiknek agyában isten mégis él.

Lágy öböl. Erdei álmok sötétje.
Hólabdasziromnyi, súlyos csillagok.
Fák közt párducok néma szökkenése.
Part minden. Örök tenger hív amott.

       (Eörsi István)

Pillád szendergősre simítom
(részlet)

Pillád szendergősre simítom,
ajkad szunnyadón csókomba merül,
az éjt és bánatot eligazítom,
s cipelem az álmot egyedül.

Miattam arcodon gyász-szomorúság,
rajta öröm-lobogás tőlem tüzesül,
de éj s halálfélelem csak belém vág,
lelkemre telepszik reménytelenül.

       (Pintér Tibor)

Parao
(részlet)

Parao szigetén rőt este tündököl,
s hogy árnya ring még,
homályból, harmatból száll egyre föl:
"soha és mindég";
a világ halálai
csak gázlók s révek,
s idegenség lesi
minden születésed.

Mint áldozat zsírja forr
a fenyőtalpra,
lángágyad, mint a bor,
forr ki a partra,
tömkeleg megalit
és sírok és termek,
Thor-pöröly, futva mit
Ázoknak ejtett.

       (Rónay György)

Mindig csak részben

Bizonyos nyáridőben
oly boldog a száj, az íny,
Buick visz ráérősen
Örestund partjain,
fejtől maz ég azúrja,
könnyű kis dél zizeg -
s egy bódult Néma tudja.
megint csak tévhitek.

Motorcsónakkal jöttek,
ki tudja, miféle vizen;
és virágnevek nőttek
tőlük, nevek a hegyen,
mind védett hely volt: horhos,
forrás és csermely-ág -:
de ő ismerte e partok
kérészélet-vonalát.

Árnyakkal jött az este,
ő vesztett egy nyarat;
rózsák csokra pereg le
könnyek fátyla alatt,
elválás, még idejében,
nyomasztó sejtelem:
hogy minden mindig csak részben,
hogy teljes marad a Sosem.

      (Tandori Dezső)

Férj és feleség átmegy a rákbarakon
(részlet)

A férj:
Ez a sor itt szétrágott ölek, és
ez a sor oszló mell. Ágy bűzlik ágy
mellett. A nővér óránként cserél.

Hajtsd fel nyugodtan ezt a takarót.
Látod: e kupac zsír és rothadó nedv
egykor nagy volt egy férfinak.
S úgy is hívták, hogy mámor és haza.-

Jőjj, nézd ezt a heget a mellén. Érzed
a puha csomók rózsakoszorúját?
Csak tapints rá. A hús puha s nem érez. -

      (Szabó Lőrinc)

Köd
(részlet)

Ó, te elsuhanó
hang, máris elveszett,
éppen csak lobbanó
száj-harmatoztató kedv,
ó, úgy futsz, óra,
ki vagy, de mégse vagy,
előre fonva
folyton a ködbe magad.

       (Rónay György)

Őszirózsák
(részlet)

Még egyszer a rózsa lelke,
a mámor, s még egyszer a vágy -
állt, állta nyár, figyelve
a fecskék csapatát;

csak egyszer egy sejtelem még,
hol bizonyosság ver tanyát -
folyót súrolnak a fecskék,
utat isznak s éjszakát.

      (Rónay György)

Búcsú
(részletek)

Betöltesz, mint friss sebet a vérzés.
s lefolysz, követve mélysötét nyomát,
kiterjedsz, mint éjben az éj-rész,
mikor az árnyon tompa szín üt át,
nyílsz, súlyos rózsa, minden kerti ágyon,
magány Te, veszteség és mult idő,
Te sarju-lét, mikor elhull az álom,
a túlsokat-tudó és szenvedő.

(...)

Egy végső nap - késő izzású, tág nap,
a rejtett célhoz egy patak vezet,
magas fény fürdet régi-forma fákat,
s árnyból teremt játék-ellenfelet,
gyümölcsöt ama nap nem vár, sem érő
kalászfüzért, sem termésből magot -
játszik csak, fényét érzi, s visszanéző
emlék nélkül - minden kimondatott.

       (Nemes Nagy Ágnes)

Rózsák

Ha a rózsák majd leperegnek,
vázákból s kertek alatt,
hulltán a sziromleveleknek
a könnyek is hullanak.

Órák - tartama, vége,
váltakozása - vagyon
álom, a gyász meredélye,
hullik a rózsaszirom.

Órák szállnak örökre
mind halhatatlanul -
tévhit, a csöndnek előtte,
ha a rózsák szirma lehull.

      (Székely Magda)

Epilógus 1949
(részletek)

            I
Részeg hullámok apadnak,
haldoklik az égen a fény,
s a korallok sápadtabbak
ilyenkor Palau szigetén.

Részeg habok ismeretlen
vége nem enyém, se tied,
nem hagynak mást a kezedben,
csak szótlan képeiket.

Habok, lángok, miértek -
s hamu, más semmi sem:
"Csak hídverés az élet
az elfutó vízen."

(...)
 
                   V
A számtalan, pecsét alatti dolgot,
melyet hurcolsz magaddal mindenütt,
miknek titkát el senkinek s e mondod,
s levélben, pillantásban nincs helyük,

a jókat és a rosszakat, a néma
ajkúakat, a megszenvedteket
nem oldja tőled el. csak az a szféra,
melyben meghalsz, hogy élj új életet.

       (Kálnoky László)

Felhasznált forrás

• Klasszikus német költők. II. kötet. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1977.