|
== A holló (The Raven) ==
===Az utolsó három versszak, három különböző fordításban===
<poem>
Egyszer, sivár éjfélórán, elmerengtem gyengén, mélán
Néhány furcsa könyv kötött le; rég feledett fóliáns.
Fejem végül lebólintott, majd hirtelen zaj riasztott,
Kopogtatásnak hallatszott ajtómon a koppanás.
„Vendégtől van – így motyogtam – ajtómon a koppanás.
Csak az lehet, senki más. ”
'''Kosztolányi Dezső fordítása'''
Ó, de milyen jól emlékszem; padlómon a zord december
Parázs-árnya lidércképpen imbolygott – halódva bár.
Mohón vágytam virradatra, gyógyírért könyvet lapozva,
S enyhet nem találva búmra; hogy Lenórám oda már,
E ritka tünde-lény, kinek már csak angyal-név dukál,
Hisz itt névtelen lett már.
"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal vagy ördög,
S úgy tűnt, hogy a bíbor firhang selyme mögül jött a vélt hang,
Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen,
Melytől frász jött rám, egyfajta sosem érzett borzadás.
Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes,
Szívemet, hogy megnyugtassam, eképp egyre bíztatgattam:
Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem,
„Nyughass, csak egy vendég, halkan esd itt bebocsáttatást.
Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?"
Csak egy éji vándor, pontban itt esd bebocsáttatást.
Szólt a Holló: "Sohasem".
Ki a csuda lenne más? ”
"Pusztulj innen a pokolba" ordítottam fuldokolva,
Megszilárdult lelkem nyomban, nem is tétováztam hosszan:
"Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn!
„Uram! – szóltam – vagy Asszonyom! Bárki légy, már megbocsáss,
Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel!
De tény: épp elszundítottam és Te olyan roppant halkan
Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem!
Jöttél, s mintha szordínóban szólt volna e kopogás.
Tépd ki csőröd a szivemből, ne maradjon nyoma sem!
Hallottam-e, az se biztos.” Ajtóm tártam, s nem vitás:
Szólt a Holló: "Sohasem."
Csak az éj kint, senki más.
És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan,
Bámulva a mély sötétbe, álltam ott, döbbenten, félve,
A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem.
Álmodtam, s még nem kísértett halandót íly álmodás.
Úgy ül, mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon,
Amúgy csönd és rezzenetlen minden, tán egy szó, ha rebben,
A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen:
Csak egy szó: „Lenóra!” – így hangzott a suttogás.
Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
Én motyogtam csak: „Lenóra!”, s visszhangzott a suttogás.
S nem virrad meg - sohasem!
Csak ez hangzott, semmi más.
Visszaléptem hát lakomba, bévül lángolt lelkem pokla,
S mint imént, csak zajosabban, újra szólt a kopogás.
„Persze - gondoltam nyugodtan – csak egy gally a rácsozatban,
S rázza, hadd lám, mi van ottan? Most kiderül a csalás.
Percre nyugton légy még szívem, most kiderül a csalás.
Csak a szél lesz, senki más.”
'''Tóth Árpád fordítása'''
Spalettám tártam óvattal, s szárnycsapdosva, dirrel-durral
Berontott egy roppant holló – tűnt korokból vén követ.
S még csak reám sem bagózva, meg sem állva, tétovázva,
Csőrét főrendként fenn-hordva megült épp ajtóm felett.
Pallasz mellszobrára röppent, s megült pont ajtóm felett.
Gubbasztott, mást mit se tett.
"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Néztem, hogy illem-kívánta, komoly, mord pofákat vágva
Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll,
Ült ott – így mosolyra váltva búmat – ez ében madár.
Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,
„Bár a tollad csapzott, tépett, nem tűnsz Te kóbor csibésznek,
Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Ős-holló vagy, bősz kísértet, éj-honból, mely visszavár.
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Mondd, hogy szólít Plútó népe éj-honban, mely visszavár?”
S szólt a hollóHolló: „Sohamár”."Soha már!"
"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Meglepett, hogy ez iromba szárnyas eme szót tagolta.
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Helytálló volt, s találó, ha értelmes aligha bár.
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Ámde mindent egybevéve,volt-e már halandó-féle
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Íly madárral áldva-verve, ki megül az ajtaján,
Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
Bestia, ki szobron posztol és megül az ajtaján?
S szólt a Holló: "Soha már!"
Ilyen névvel: „Sohamár”.
S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,
És a holló, ülve szobrán, csak e szót szajkózta, mondván:
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Lelke-vezérelte csőre eme szóra visszajár.
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló
Egyéb hangot el nem rebbent, szárnya, tolla, meg se rezzent,
Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
S míg sutyorogtam ijedten: „Barátom mind oda már,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Eltűnik holnapra ő is, mint reményem, messze jár.”
Fel nem röppen - soha már!
Szólt a holló: „Sohamár”.
'''Rossner Roberto fordítása'''
Szava újra megdöbbentett, s hogy replikája íly korrekt,
Bár nyilvánvaló, hogy minden szókincse csak ebből állt.
Gazdájától ragadt talán rá, ki többször egymásután
Sorscsapások érhettek tán, s mint reményei gyászdalát
allta gyakran e bús refrént – reményei gyászdalát.
Ezt a „Soha-sohamárt”.
Érdekelt, s búmat elűzte, hát mosollyal ültem szembe
Hollómmal és szobrommal, hol egy jó karszék öble vár.
Süppedős bársonyba dőltem és eszmét eszméhez fűztem,
Egyre csak azon tűnődtem: mit ért e zord ős-madár,
Mit ért azon ez a gyászos, komor, baljós ős-madár,
Mit ért azon: „Sohamár”?
Eképp elmélkedtem róla, ámde egy kukkot se szólva
Hozzá, aki izzó szemmel keblem mélyit vájva vár.
Egysmást megsejtvén csak ültem, s fejjel vánkosba merülten,
Bársony ölelésbe dűltem; s lámpásom – vén kéjsóvár –
(Mert e bársonyt nem érinti) – csak meredt rám, gúnnyal bár
(Szép Lenórám soha már.)
S mintha a lég sűrűbb lenne: füstölőt himbálnak benne
Angyalkák, míg padlón lábuk csilingelve táncot jár.
„Nyomorult – sírtam fel végre – Urad megszánt, nézz az égre,
Gyógyírt küld szíved sebére; feledést rejt e pohár.
Jó nepenthéd kortyold, kortyold, s majd megnyugvás üdve vár!”
S szólt a holló: „Sohamár”.
„Rossz jós – szóltam – sátánfajzat, ki volnál, követ, vagy állat,
Küldötte a vén gonosznak, vagy csak viharvert madár?
Ha már vetődtél e tájra, e horror-, s varázstanyára,
Lakba, mely kísértetjárta, mondd: odaát úgye jár,
Jut majd balzsam Gileádban? Válaszod nékem kijár.”
S szólt a holló: „Sohamár”.
„Rossz jós – szóltam – sátánfajzat, próféta, ördög, vagy állat,
Fel nem szállhat sohamár!
</poem>
:''Rossner Roberto műfordítása'' ''([[Vita:Edgar Allan Poe|hozzájárulásRossner Roberto hozzájárulása a közléshez]])''
== Külső hivatkozások ==
| 