Bohumil Hrabal

Bohumil Hrabal (1914 – 1997), cseh író.

Bohumil Hrabal
Hrabal az Arany tigrisben. Fotó: Kertész Dániel – 1987
Lásd még
Szócikk a Wikipédiában

Senki más nem fejezi ki úgy Prágát mint Bohumil Hrabal. Csak ő képes a barokk képzeletet a kisember humorával ötvözni. – Milan Kundera.

Idézetek

Hrabal, graffiti egy falon, Prágában

• Érdekes, hogy a fiatal költők másra sem gondolnak csak a halálra, a sok vén marhának pedig csak a lányokon jár az esze (Táncórák idősebbeknek és haladóknak)

• Soha, még álmomban sem jutott eszembe, hogy változtatni kívánjak, vagy akarjak a politikai eseményeken, melyek közepette éltem. Soha nem vágytam rá, hogy akár a nyelven, akár a világon változtassak, és ha Marxot idéztem, ha Rimbaud-t idéztem, ha Mallarmét idéztem, mindig magamat akartam megváltoztatni, azt az embert, aki a kezem ügyében volt, önmagamat. Ezért mindig tanúnak tekintettem magam, sohasem a kor rossz lelkiismeretének, erre sosem voltam alkalmas, mert már gyerekkorom óta csodálattal töltött el a valóság, amit nem én teremtettem, ami korábban keletkezett, mint én, aki csak arra vágytam, hogy tükrözzem ezt a valóságot, mert még a legszörnyűbb eseményekben is annyi szépséget láttam. Én mindig is tökfilkó voltam, aki csörgővel sétál a napfényben, és a látszólagos bohócsipka ma is a fejemen van.

• Azt hiszem, hogy a '45-öt követő első éveim is országunk politikájában, keleti irányultságában tükröződtek. Csak abban a három évben jöttem rá, ki volt, és mért írt így, ahogy írt Majakovszkij és főleg Szerjozsa Jeszenyin, meg Iszaak Babel. Rájöttem arra is, mért lett Jeszenyin és Majakovszkij öngyilkos, rájöttem, mért látogatta meg André Breton Mexikóban Trockijt, rájöttem, mért ölték meg valahol, nem tudni, hol, 1940-ben Iszaak Babelt.

Forrás: Bohumil Hrabal: Ki vagyok?

Más

A máj el van gyötörve, de azok a gyönyörű vesék...!

Levelek Áprilkának

• ...az emlékezés a második jelenem... (36. oldal)

• ...most láttam a tévében újból szerencsétlen köztársaságunk elnökének, Husák elnök úrnak a lemondását, amint lábujjhegyen elosont az elnöki székből, mintha mi sem történt volna, mintha csak az időjárásjelentést olvasná föl, lábujjhegyen hagyott itt mindent, amit saját maga, mint az ország első embere főzött. Elsompolygott, mint egy róka… Pedig én azt szeretném, hogy úgy hagyja itt ezt a világot, mint a román Drakula, Maldoror, a rossz legfőbb megtestesítője... (37-38. oldal)

• És kik csinálták a bársonyos forradalmat? Kisjézusok milliói, akik diákruhát, színész- és bohócjelmezt öltöttek, fiatalok bőrébe bújtak, akik a kemény kézzel szemben előnyben részesítik a szív útjait… Bár Šalgovič tábornok, aki biztosította a szovjet nehézbombázók leszállását a ruzynĕi repülőtéren, tegnap felakasztotta magát a mosókonyhájában… Hiába, bizonyos foltok nem távolíthatók el a ruhából anélkül, hogy az anyaga meg ne sérülne. (39. oldal)

• ...egy másik ironikus kiszólás egyenesen Václav Haveltól származik. Amikor szombaton befejeződtek a választások, a Na zábrádlí színházban cigányzenekar játszott, és eljött a színházba az elnök is, és örült, hogy a hetes számú párt győzött, és egyszer csak nevetve így fordult az igazgatóhoz... Vodička úr, amikor harminc évvel ezelőtt fölvett díszlettologatónak, ugye nem is sejtette, hogy egyszer majd föloszlatom a Varsói Szerződést? (126. oldal)

Foghíjak

(Ez a harmadik kötete annak az önéletrajzi trilógiának, amelyben Hrabal feleségének szavaival mutatja be életük történetét.)

• A férjem és az írás, az volt ám a szörnyűséges zűrzavar és összevisszaság, még csak a stílussal sem törődött...

(...)

De az én férjem pont erre volt büszke, attól volt lelkes, ha befejezetlenül, félig romosan hagyhatta a szövegét, ha hámlott le neki a vakolat, és előtárultak a csupasz falak, a málladozó téglák… A férjem és az irománya tisztára olyanok voltak, mint a prágai udvarok, ahol állványmaradványok hányódnak szanaszét, ahol mindent a színültig tetézett kukák mellé szórnak, a férjem irományai elfelejtett és kidobált maradványai voltak azoknak az ócska kacatoknak, alkatrészeknek, drótoknak és fűtőtesttagoknak, mindannak a limlomnak, amit lomtalanításkor szoktak elfuvarozni, a férjem úgy írt, mintha az írásai ennek az egésznek lennének a visszatükröződései... (59-60. oldal)

• Az udvaron ültem, a férjem elment kifliért, délután volt, sütött a nap, bejött egy fiatalember, és érdeklődött, hogy hol a férjem, mondtam, hogy kifliért ment, mondta, hogy megvárja, azt hittem biztosítási ügynök, nyakkendőt viselt, a zakója felsliccelve… Aztán csapódott az ajtó, és a férjem pár ugrással az udvaron termett, kezében a cekkerrel, és megtorpant… megrémült, az a fiatalember ott állt előtte, és gyönyörködve nézte, mennyire megijedt a férjem… Maga Hrabal, az író? A férjem bólintott és még jobban elvörösödött, és az ifjonc előhúzta az igazolványát, és a belügyminisztérium munkatársaként mutatkozott be… A férjem felnevetett, megfogta a fiatalember vállát, és kéjesen felsóhajtott… Örvendek… És a fiatalember azt mondta… De megijedt, ugye? És az én férjem talán életében először nem hazudott, és mondta… De még mennyire! Azt hittem, hogy író-olvasó találkozóra akar hívni valahová...

(...)

És így a férjem, amikor behívót kapott a Bartolomĕjska utcába, úgy járt oda, mint az író-olvasó találkozókra, délben elment és csak estefelé jött haza, egészen megváltozva, még elgyötörtebben, mint az olvasóival való találkozókról szokott, ahol az utóbbi időben előszeretettel beszélt a szabadságról, hogy az ő, az író számára az a szabadság, amit kivív magának... (70-71. oldal)

Források

• Bohumil Hrabal: Levelek Áprilkának (ford. Kiss Szemán Róbert) Göncöl Kiadó, 1992; ISBN 9637875530
• Bohumil Hrabal: Foghíjak (ford. V. Detre Zsuzsa) Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994; ISBN 9630756404