Füst Milán
Füst Milán (Budapest, 1888. július 17. – Budapest, 1967. július. 26.) magyar költő, író.
Füst Milán |
---|
Lásd még |
Szócikk a Wikipédiában |
„A magyar irodalom legnagyobb monománja volt, a legjelentősebb magyar hipochonder. Örökké kimerült, állandóan beteg, már ifjúként aggastyán, ő már csak a kegyes halálra vár. Élete végére sikerült csak tolókocsiba kerülnie, de akkor aztán trónként használta.”
– Nádas Péter, – Élet és irodalom
„Szomorúsága, talán így határozhatjuk meg legpontosabban: hősi szomorúság.”
„Életrajzom nincs is, csak munkarajzom van.”
Neki tulajdonított idézetek
szerkesztés- Írói életem absorbeálta egész életemet, életem nem is volt, csakis írói életem, s ezért nincs is életrajzom. (rádióinterjú Somlyó Györggyel)
- Az igazán kitűnő lélek akkor is szívesen dolgozik, s végzi azt, amiért itt van a földön, ha tisztában is van vele, hogy ez a munkássága semmivel sem enyhíti azt a reménytelenséget, amelyet a földi életnek az egész látványa kelt bennünk. (naplójából)
- Ha van igazság, mért kell azt keresni, s ha már keresni kell is, mért nem lehet megtalálni soha?
- A tervszerű pihenés nem pihenés: annak fő eleme a tervszerűtlenség.
- A hősiesség rendesen a veszélyfantázia hiányából adódik.
- Csak a félig jóllakott ember lehet ínyenc. Az éhezőnek hiába adod a legfinomabb cukorsüteményt, mert mindegy neki, hogy azt falja-e, vagy a kölest. S alighanem ugyanez érvényes az érzékiségéhségre vonatkozóan is.
- Minden szempontból helyesen cselekedni nem lehet.
- A logikus dolgokat megérteni könnyű! – ehhez logika kell csak! Nehezebb azt megérezned, ami illogikus: mert ehhez jó ösztön kell. (Napló, 1919.)
- Én magyar író vagyok, nékem a magyar a szent nyelvem. nékem minden csepp vérem azzal a kultúrával van itatva, melyet itt szoptam magamba, ebben az áldott és átkozott kis országban. Ha tehát rajtam mégis kiütköznek zsidó származásom nyomai, erről én nem tehetek s ha nem is röstellem ezt, de nem is dicsekszem vele. S ha valaki ezt rólam megállapítja, én azt nem fogom dicsőségnek tartani. Engem üldöztek itt - mit tehetek róla? Rosszul jártam az anyámmal is, a hazámmal, is, de azért nem mondhatom rájuk azt, hogy ők nem anyám és nem hazám. (levél Fejtő Ferencnek, 1958 szept.)
Versek
szerkesztésGúnydal Pergolára
szerkesztésAz édeságyú-vágyú Pergola
Busásan issza ám a sört nagyon,
Hogy oly széles lett tőle tompora:
Ha ráül, hordókat lapít agyon.
S az öle négyölnyi mély, mint a tenger,
Nem leli mélyét semmi utazó,
Ott míly veszélyben vagy, nincs arra szó!
Ki tudja, megjössz-e majd onnan ember?
Haj din, haj dán.
Így mulattunk mi hajdanán.
Az édeságyú-vágyú Pergola
Úgy csókol téged, mint a kancsó,
Vagy vederből ha iszol cimbora
S úgy megtelsz tőle, mint a kan ló.
Papot hozass és nincsen semmi baj,
Meggyónsz előbb és nincs mit félni,
Ha elfogysz is, mint napfényben a vaj...
A Fanti-utca tudna mit beszélni.
Haj din, haj dán.
Így mulattunk mi hajdanán.
Óh édeságyú-vágyú Pergola,
Én néked köszönöm most minden üdvöm,
Ha borba vagyok mártva éjszaka
S az eszem nem tudja, hogy merre küldjön
S mint sarkcsillag, úgy villog és rezeg
A házacskád zöld, éji mécse nékem:
Akkor a bor nevet. Mert tudja mit teszek:
A Fanti-utcába én nem megyek.
Haj din, haj dán.
Így mulattunk mi hajdanán.
Katonák éneke
szerkesztésHát mindennek a levét én igyam meg?
A fák közt volt egy kecskebak,
Amiatt volt a nagy harag.
Berengár király arra ment
És meglátta a szemtelent.
Mert megmekegte őt a bak,
Amiatt volt a nagy harag.
Hát mindennek a levét én igyam meg?
A fák közt volt egy kuplerájáj,
Oda járt Berengár király.
Egy vastag kislány kell neki,
De feleségét rettegi.
S most lármát csap a kerge bak,
Emiatt volt a nagy harag.
Hát mindennek a levét én igyam meg?
Egy csillag fénye rásütött,
Hogy nagy kardjával ráütött.
Hát felfordúlt a kerge bak,
Csorrant a vére, mint patak.
S a véres karddal benyitott
S a benyilón igy orditott:
„Töröld meg véres kardomat,
Megöltem vetélytársamat,
Így jár, ki ellenem kiáll,
A nevem Berengár király!!”
Hát mindennek a levét én igyam meg?
Egy egyiptomi sírkövön
szerkesztésÉlek és kiáltok, hogy halld, – de vajjon még meddig kiáltok én?
S vajjon kinek kiáltok én?
S meghallják-e vaj’ a századok, hogy egy ember élt itt?
S vajjon elbolyong-e jajszavam a századok rengetegében – s nem hal-e el?
S vajjon tovább hullámzik-e a századok fekete tengerében?
Ha majd oly gyengén lejt is egykoron tovább,
Mint nagy viharban kis hullámfodor?
- (részlet)
A magyarokhoz
szerkesztésOh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
s azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar.
Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd hát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe,
melyből származott e nemes-szép alakzat. Rossz idők futottak el feletted,
megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak,
megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával ellepték,
áradás szennyével borították be kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid , –
majd a vad burjánzás mindent ellepett utána, – oly termés volt ez a
térségeken emberek! Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie.
- (részlet)
Önarckép
szerkesztésHorgaselméjű s szikár
Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…
S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…
Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,
Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –
Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
...
- (részlet)
Szellemek utcája
szerkesztés- Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat,
- Olyat nem tudsz mutatni pajtás, – nem, olyat a knídoszi táncmesterek se tudtak feltalálni,
- Sem zenét, – minek nekem? magam csináltam egykor jó egynéhány dallamot
- S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát sötétben töltöm el,
- A mélyen elrejtező, néma férfikort.
- ...
Vándordal
szerkesztésKi útrakelt s a messzeség felé dalolva índúl,
Az út mentén a fák köszöntik őt
S a fű is felvidúl, amerre lép....
Örökre búcsút int az égnek kósza népe
Körülrepdesvén sáppadt homlokát.
Úgy nézi minden, mint a távozó csodát,
Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt
S a dúrva végtelenben üt tanyát....
Őt meg kell nézni, mert az ég alatt
Nincs több találkozás.... s a messzeségben
Ki tudja, merre lesz a sírja majd?