Főmenü megnyitása
Keller arcképe 1870-ben.

Gottfried Keller (1819. július 19. – 1890. július 15.) svájci német realista író, a kritikai realizmus alakja, lírája, politikai költészete is jelentős.

Idézetek verseibőlSzerkesztés

Esti dal
(részlet)

Szemeim, ti kedves ablakok,
annyi édes látványt adtatok,
képet képre bocsássatok,
lesztek úgyis egyszer majd vakok!

Fáradt pilla csuklik kialudt
fényetekre, nyugtot lel dúlt
lélek, vaksin a vándorsarut
leoldja, sötét ládába jut.

     (Lator László)

A költő halála
(részletek)

Őszi szél zúg, a költő küzd a véggel;
falán levelek árnya leng tova;
ágya körül síró családja térdel,
kezén ott ég hitvese homloka.

Búcsúzó napfény fuldoklik a borban,
s ő bíborába mártja ajakát,
aztán visszadől a párnára nyomban,
s így adja tudtul végakaratát:

"Melyet légies kövekből emeltem.
a ház fényének íme vége már;
életem eléltem s elénekeltem,
sorsom betelt, munkaidőm lejárt.

(...)

Tűzhelyemen hát több tömjén ne égjen,
ne füstöljön rajta, csak szürke szén,
úgy, mint egykor, apáim idejében,
míg e merész útra nem léptem én.

(...)

Töredékeim vessétek a lángba,
a műhely pora váljék semmivé,
művészetben a hely s fény vajmi drága:
a forgács ne álljon a mű elé!

(...)

Dalom a nép útjait járva zengjen,
hol a tornyokon zászlaja lobog;
bár kínosan küszködve, ismeretlen
vonulnak el majd unokáim ott!"

S a nap még egyszer felvillantva fényét,
egy sugarat a tiszta arcra vet:
így bíborlott a bérc is az imént még,
s most hidegen és fehéren mered.

(...)

Költöznek lepleikbe burkolódzva
mind a hallgatag házi istenek,
kik bölcsejében szánták őt a sorsra,
mely életében beteljesedett:

a Szenvedés - fejét lehajtja, néma -
s egy álomalak, az Öröm vele,
a Képzelet, s végül társa, a Tréfa:
szótlan, hideg, s üres serlege.

       (Rónay György)

Nappali dal
(részletek)

Emancipálnád magad, kötekedve
s büszkén ellenem lázadnál talán?
Vörös sapka kellene, és kezedbe
a gyöplű, szép jakobinus-lány?

A politikába is beleszólnál?
Orsód a parlamentért eldobod?
S majd a zsarnokot döntő indulónál
lágy kacsóddal te vernéd a dobot?

(...)

Hosszú hajad sosem hagyom levágni,
hogy annál kurtább legyen az eszed;
Sámsonért rajtad fogok bosszut állni,
s erős, szabad, mert nyíratlan leszek!

Míg a csalogány édes dala csattog,
benned egy korty végtelent élvezek;
de ha virrad, kettőnkért vívni harcot,
korunk küzdőterére sietek.

     (Rónay György)

Béke a teremtmények közt

A póknép volt ifjúkoromnak
legnagyobb ellensége.
A mennyezetről lopakodtak
hajam sűrűjébe.
Sarkokba búva lestek ott, vagy
- rémültömre - szétfutottak,
másztak asztallapra, kézre,
sose volt a harcnak vége.

Csak hogy megütött a dér s hó,
kezdtem őket kimélni,
megbarátkozni velük és jó
testvér módra élni.
Most gondjukkal egy-egy zugnak
mélyén csöndben meglapulnak,
és ha egy-egy előbukkan,
nem vagyunk egymásnak útban.

Volna most egy kisfiacskám,
egy kis szülötte zsengém,
nyájas, kedves, fürge, pajzán,
szépen ránevelném,
fogjon pókot puszta kézzel
s engedje el jószerével:
korábban tanuljon békét,
mintsem egykor én, a vénség.

      (Rónay György)

Téli éj
(részlet)

Szárny se rebbent, megfagyott a csönd,
néma földön villogott a hó,
tiszta volt a csillag sátra fönt
s nem hullámzott, dermedt volt a tó.

Egy fa nőtt a mélyből, ágbogán
megfagyott a víz a tó felett.
Törzsén felkúszott a hableány
és a zöld moszat közt átlesett.

       (Radnóti Miklós)

Az éjszaka csöndje
(rlszletek)

Üdv, harmatittas réteken
tündöklő éj! Köszöntelek,
ki játszadozva ringsz a menny
ívén, arany csillagsereg!

Körül az őshegység, akár
éji fohászom, hangtalan,
és messze túl a tengerár
rémlik, ahogy partnak rohan.

(...)

Tűnődöm: távol, meglehet,
most hal meg egy emberfia -
s most tart győzelmi menetet
a várva várt hős dalia.

Szívem mélyén a maradék
maró sajgás is elcsitul.
Mintha előttem ős nevét
végre kimondaná az Úr.

      (Lator László)

Borús idő

Csöndes esős, halk, szürke nap,
és mégis oly világos ott,
ahol a homályon a nap
fehéren, furcsán átragyog.

Csodálatos visszfény libeg
tűnődve hegy és völgy felett;
félig meleg, félig hideg
a természet, sír és nevet.

Kétely s remény virrasztanak
bennem egyformán éberen
halálvágy s életakarat
ostábláznak a szívemen.

S én, tudatommal, figyelem
a játszmájukat, hogyan áll,
és lelkem készül csöndesen
a sorssal való harcra már.

     (Rónay György)

Felhasznált forrásSzerkesztés

  • Klasszikus német költők. II. kötet. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1977.

Külső hivatkozásokSzerkesztés

A Wikipédiában további adatok találhatóak
 
A Wikimédia Commons tartalmaz Gottfried Keller témájú anyagokat.