Magyar irodalomtörténet (Szerb Antal)

Szerb Antal irodalomtörténeti műve (1934)
(Magyar irodalomtörténet szócikkből átirányítva)

Szerb Antal Magyar irodalomtörténete először 1934-ben jelent meg. Könyvét azóta többször kiadták. Az alábbi idézetek az 1972. évi, 5. kiadásból valók.

Magyar irodalomtörténet

szerkesztés

Lectori salutem

  • A franciák legmerészebb avantgarde íróiban is benne cseng valamiképp Pascal és Racine szava, a németeknél minden Goethével kezdődik, és Goethével végződik, szellemiségük megszakíthatatlan folytonosság a jövő felé. Minálunk az irodalom története, a szellem folytonosságának az ápolása, fáradt és fárasztó tanárok szürke rutinmunkája lett. (27. o.)

Az egységes szempont

  • A gyakorlatban, a politikában, az újságírásban, a közhangulatban még mindig érvényben van a régebbi nemzetfelfogás, ami a szellemben és a magasabb történelmi realitásban már idejét múlta, és értelmét vesztette. Irodalmi viták alkalmával jaj annak, aki szembeszáll vele. Arra a felfogásra gondolunk, amely a magyarságot mint valami eredendően, teljesen, dacosan és diadalmasan Mást fogja fel. Arra a felfogásra, mely az extra Hungáriám elvében teljesedik ki, és a magyar értékek legfőbb mértékét csupán abban látja, hogy mi mennyire magyar, hogy mennyire valósít meg egy többé-kevésbé tisztázatlan nemzeti ideált. Oppozíciós nemzetfelfogásnak lehet nevezni, mert történelmileg az Ausztria elleni oppozícióból keletkezett, és lényegében negatív. (34. o.)
  • Meg kell változtatnunk a csillagos égbolt rendjét az irodalomban. A régiek úgy szemlélték a világot, hogy Magyarország volt a világ közepe, és a többi ország csak arra való volt, hogy Magyarország más-voltához az ellentétet szolgáltassa… Az ő előadásukban a legfőbb szerep annak jutott, hogy miben különbözik Magyarország Európától – mi azt mutatjuk meg, hogy miben hasonlít hozzá. (36. o.)
  • A magyar értékek európai értékek: az européer-magyarnak nemcsak hogy nem kell magyar voltától elfordulnia, hanem ellenkezőleg: az irodalomtörténet megtanítja arra a legnagyobb hagyományra, hogy nálunk mindig a leginkább európaiak voltak a leginkább magyarok. A külföldieskedés éppúgy, mint a magyarkodás nálunk mindig a félműveltek és tudatlanok attitűdje volt. (36. o.)


I. Egyházi irodalom

szerkesztés
  • (Sylvester János:)
A tökéletes verselés, a nyelv puha hömpölygése a megszabott forma partjai közt éreztetik az emberrel, hogy Sylvester szellemi közérzetében valami nagy kezdet volt megindulóban, valami magyar nyelvű humanizmus, nyelvi kultúra, művészet és tudomány szintézise Európával, de ez a kezdés elszikkadt nyomtalanul. (82. o.)
  • (Ilosvai Selymes Péter és Toldija, 1574:)
Csak megemlékezésre méltó, nagyerejű bolondot látott az erős, vaskos gyermekben, aki időnként agyonütött valakit, Arany János nagy keserűségére, mert Ilosvai hősének minden duhajkodását mélybemenő lelki motívumokkal kellett megnemesítenie… A Toldi-monda keletkezése irodalomtörténet-íróinknak alkalmat adott számos bravúros elmélet kiépítésére. Toldy Ferenc ősmagyar istenséget sejtett Toldiban. Alig van a világfolklórnak olyan hőse, akinek a vele való rokonságát meg nem állapították volna. Nemrégiben azután kiderült, hogy Toldi is csak ember volt. Igaz, hogy nem közönséges ember…(90. o.)
  • Az erdélyi kultúra is bizonyos fokig udvari kultúra az udvar nagy századában… De az erdélyi udvar szelleme egészen más, mint a Habsburg-világ: demokratikus és patriarkális… A fejedelmek puritán egyszerűségben élnek, a teológián kívül egyetlen szenvedélyük a pénzszerzés, ez a legpuritánabb szenvedély. (98. o.)
Az erdélyi fejedelem maga is entellektüel: Kemény János memoárt ír, Abaffi Mihály teológiai könyveket, Bethlen és a két Rákóczi személyesen látogatják kedvenc iskolájukat, részt vesznek a vitákon, és II. Rákóczi György a torony tetejéről akarja ledobatni Apáczai Cserét, teológiai nézetei miatt. (99. o.)
Bennük mutatkozik meg legtisztábban az a paradoxon, hogy a leginkább magyar a leginkább európai is. Nekik Európa kultúrmagassága és a honi kisszerűségektől való távolság kellett ahhoz, hogy egy másik, különb Magyarországért fáradozhassanak. (103. o.)
  • A vándortípusú ember legfőbb jellemvonása, hogy célhoz sosem ér. (104. o.)
  • A legalapvetőbb elvekig leegyszerűsítve a problémát, a Felvilágosodás története két elvnek, a tekintély és a szabadság elvének a harca. A középkor önmagában zárt és lélekben kielégítő világképe a tekintély alapján épült fel, a modern koré az egyéni szabadság alapján. (112. o.)
  • Comeniusban összefutott mind a három mozzanat, mely az autonóm ember útját előkészítette: a filológus szellem, a szektárius szabadságszeretet és a spiritualista miszticizmus. Lórántffy Zsuzsánna meghívására úgy jött 1650-ben Sárospatakra, mint Platón Syracusaeba: megvalósítani, ha nem is az eszményi államot, de legalábbis annak előcsarnokát, az eszményi iskolát. A nagy államfilozófusok és a nagy elméleti pedagógusok közös jellemvonása az, hogy elveik a gyakorlatban mindig csődöt mondanak. Platón Syracusaeból, Comenius Sárospatakról keserű ízzel távozott. (113. o.)

II. Főúri irodalom

szerkesztés
  • Az eposz tárgya ősidőtől fogva a nagy háború. Az eposzt nem külső, nem is belső forma különbözteti meg a vele rokon regénytől, hanem a benne levő életforma. Az eposz a heroikus életforma irodalmi kifejeződése, más síkban értelmét veszti. A műfajok társadalmában az eposz a lovas katona. (150–151. o.)
…a [17.] század és a következő század par excellence magyar poétája. Úri költészet és népies költészet egyaránt őhozzá jár iskolába, és mikor a XVIII. század végén az új költők szent szövetségbe tömörülnek, hogy megmentsék a magyar költészet nagy stílusát, szemben találják magukat egy lerombolandó makacs hagyománnyal: a gyöngyösianizmussal. (156. o.)
Mert minden kicsisége dacára, Gyöngyösi a magyar nyelv első igazi művésze, az első feltétlen, dilettantizmustól mentes, hivatásos költő. Kultúrában, mélységben, élménygazdagságban nem lehet Balassival vagy Zrínyivel összehasonlítani – de ő volt az első, akiben a magyar nyelv rejtett költői lehetőségei tudatos kiaknázót, felfedezőt találtak. (159. o.)
  • A négyesrím a régi magyar költészet eredendő bűne, és a magyar természet csodálatos konzerváló hajlandóságát semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy ez a lehetetlen forma a XIX. századig uralmon tudott maradni. (158. o.)
  • A barokk szerelem „mintha”-szerelem, mint az egész barokk kor: durva és brutális vágyak, amelyek úgy tesznek, mintha platonikusan jóindulatúak volnának, és gondolatok, amelyek úgy tesznek, mintha érzelmek volnának. (159. o.)
  • Az önéletrajzíró ember legfőbb vonása az önszeretet… Árva Bethlen Kata is a született önéletrajzírók közé tartozik… Bethlen Kata minden vallásossága ellenére nem volt a szív embere: csak Istent és önmagát szerette, és kivont karddal őrködött lelki üdve felett. Első férjétől idegen maradt, mert az más vallású volt. Isten irgalmasságát kérte, hogy esztendőre vegye el vagy őt, vagy férjét. Isten irgalmassága a férjet vette el. (171–172. o.)
Amadé a rokokó-szerelem költője a magyar irodalomban… Élete futó és kalandos kicsi szerelmek láncolata, a szerelmi bánatot nem ismeri, csak a szerelmi bosszankodást… Nincsen nehézkesebb téma, mint a könnyed szerelem, és Amadénak ez az egyetlen mondanivalója. (182. o.)
  • (Fekete János, 18. század:)
Versei nagyon tehetségtelenek, de nagyon szabadszájúak. Prózai gondolattöredékeiben sok érdekeset találni, mint például az a rész, melyben merészen kijelenti, hogy Goethe mégis nagy költő volt. (184. o.)

III. Nemesi irodalom

szerkesztés
  • A lélektörténetnek minden fejezete egy-egy felszabadulással kezdődik. Ilyen új fejezet volt a reneszánsz és a humanizmus, amely a középkori civilizáció alázatosság-járma alól felszabadította az Én-t, antik jogaiba visszaállította a dicsőséget, a személyiség kultuszát.
A következő fejezet Rousseau és hatása. A humanizmus felszabadította az ember értelmi világát, megnyitva a szabad kutatás útjait, és felszabadította az akaratot, hogy az egyéni érvényesülésre képmutatás nélkül törhessen. De szolgaságba kötötte ugyanekkor az érzelmi világot, amely felesleges és gátló egy csak racionálisan berendezett értékkozmoszban, mint a humanizmus. A XVII. század sztoikus emberideálja merev arccal uralkodik önmagán, legnagyobb ellensége a dèsordre, az érzelmek zűrzavara, ez a tragikus bűn, amelyen a francia klasszikus dráma hősei elbuknak. Ez ellen a fegyelem [ellen] támad fel Rousseau és kora, az érzelmek nevében. (204–205. o.)
A „visszatérés” szándéka fellelhető mindenben, ami romantika. Vissza a természethez, adja ki Rousseau a jelszót. Vissza önmagunkhoz, vissza az ősi egyszerűséghez. Vissza az érzelmekhez, vissza a szabadsághoz. A lélektan nyelvén a sok vissza mind egy nagy alapvető visszába fut össze: vissza a gyermekkorhoz, sőt vissza még azon túl is a létezés legkezdetibb formájába, amikor még nem nehezedett ránk az individuális élet szörnyű terhe, vissza az alaktalan kezdetekhez, a fausti Anyákhoz. (205. o.)
  • (A deákos költők: Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós, Rájnis József – az „óklasszikus triász”, és Virág Benedek; és az antikos vagy időmértékes verselésről, 18. század vége):
A magyar dikció a régi gyöngyösis, négyrímes tizenkettesekben és a többi magyaros versformában olyan kényelmesen járt, mint egy papucsban. A nagy kényelem terjengőssé tette, és arra csábította, hogy beérje kész, maguktól adódó magyaros fordulatokkal. Most az erősen idegenszerű új forma kényszeríti a [deákos] költőket, hogy fegyelmezzék magukat. Az antikos vers szűk és merev köntöse tömörségre tanítja őket. Most egy találó jelzővel kell kifejezni azt, amit azelőtt a négyesrím felesleges harmadik és negyedik sorával csoszogtak körül. (217. o.)
Dugonics magyarkodása mánia, eksztázis, delírium. Csodálatos tehetségtelensége dacára egyike irodalmunk legérdekesebb jelenségeinek. (220. o.)
Ha Dugonicsot olvassuk, és hátborzongva élvezzük a tenyeres-talpasság orgiáit, látjuk, micsoda égető szükség volt Kazinczyék vértelen, idegenszerű, de mégis oly civilizált szellemi reformjára. (222. o.)
  • (A 19. század eleje:)
Kazinczy, Kölcsey, Szemere európaiságuk önfeláldozó és megható hangsúlyozásával, kényeskedő finomságukkal kicsiny sziget maradtak – sziget, amelyen Kazinczy jól érezte magát abban az illúzióban, hogy kontinens, de amelyen tönkrement Kölcsey, amikor sziget voltára ráeszmélt. (243. o.)
  • (Kölcsey Ferenc:)
A latin próza lebegett elérhetetlen mintaként szeme előtt, amikor a maga márványos mondatait faragta, melyeket mély zengzetességben azóta sem ért utol senki. (272. o.)
Minden az erő körül forog költészetében, Múzsája is birkózva győz, és ércbuzogány rezeg kezében. Az életet is, mint roppant erőknek az enyészet ellen való hasztalan harcát éli át, és önti bele költészetébe. (244. o.)
A mulandóság Berzsenyi legfőbb mondanivalója. Ez az élményirány, ahol Berzsenyi a költészetben elérhető végső pontokat eléri, ahol az egész világköltészetben az első mesterek között állna, ha nem volna „néma gyermek minden kis magyar”. (246. o.)
  • (Pálóczi Horváth Ádám:)
…üstökbe kötött hajjal, vitézkötéses ruhával és nyusztos süveggel, tehát archaisztikus öltözettel fejezte ki hazaszeretetét, mintha Dugonics képzelte volna el…(249. o.)
  • Az igazi romantika olyan magaslatot jelent, ahonnan csak lezuhanni lehet. (273. o.)
  • (19. század eleje, I. Ferenc koráról:)
Nem az abszolutizmus volt ártalmas, hanem anakronisztikus volta, és ami ebből következett: hogy I. Ferenc rendszere reakció volt. Vissza akart állítani politikai eszközökkel egy lélek- és szellemtörténeti állapotot, ami ekkor már visszahozhatatlanul a múlté volt… Minden reakció szükségképpen szellemellenes, mert a szellem kritikát jelent és kérlelhetetlen továbbot. Shakespeare Caesarja fél Cassiustól, mert éjszaka olvasni szokott: William Shakespeare|Shakespeare]] itt minden reakció alapvető vonását ragadta meg. Ma már egyenesen komikusnak hatnak azok a rendelkezések, amelyekkel I. Ferenc kormánya a szellem szabadságát béklyóba akarta szorítani. (232. o.)
De a reakció legfőbb átka nem a külső erőszak, hanem a belső következmények. Teljesen tévednénk, ha azt képzelnénk, hogy Ferenc szellemi terrorját a nemzet fogcsikorgatva viselte. Ellenkezőleg, a nemesi nemzet örömmel fogadta ezt a reakciót, mert biztosította számára a nemesi kiváltságok sértetlenségét. (232. o.)
„Általában véve a magyar nemzetet inkább a jövendőben szeretem, mint a jelenben, azaz: általában véve inkább a kifejlett magyart szeretem és becsülöm, amily ő Isten segítségével lenni fog, mint szeretem és becsülöm a magyart, amilyen nagy része még ma.” (287. o.)
  • (1848 márciusa:)
Az általános fejvesztettségben még Metternichék is azt hitték, hogy nyakukon a világszabadság…(310. o.)
  • …a magyar léleknek öröktől fogva két arca van, a kuruc és a labanc, az egyik, aki támad, és a másik, aki bánja… Toldi, amint megöli Tar Lőrincet, és Toldi, amint vezekel. (313. o.)
  • A múlt különös dolog. Középen fekszik a valóság és álom között, valóság volta konkrétan belenyúlik a mi korunkba, emlékekben, tárgyakban, épületekben, feljegyzésekben, történelmi családok nevében és hagyományaiban, belenyúlik a tájba, amelyen járunk, és amelyen valamikor különös seregek robogtak át. Ugyanakkor álom, amely jóságosan simul a fantáziámhoz, felveheti minden vágyam ruháját, nincsen olyan történelmi tény, amit nem lehetne minden irányban átstilizálni. A történelem az igaz hazugság birodalma. (316. o.)
Világa annyira az egzotikum világa, hogy a nem egzotikus tájak is azzá változnak, amikor az ő képzelete suhan rajtuk keresztül. Magyar tárgyú műveiben egy egzotikus, óperenciás tengeren is túli Magyarországot teremtett meg, amelynek csikósai, gulyásai, betyárjai, a Petőfinél még eléggé reális típusok kentaurszerűen félig magyarok, félig valami elsüllyedt Óceánia polgárai. (334. o.)
A játékos mesefantáziának olyan gazdag kivirágzása ez a kis paraszteposz, mint amilyen német szellemterületen az Undine vagy a Peter Schlemihl. Mint azok, János Vitéz is realisztikusan indul Kukorica Jancsinak és Iluskájának megható történetével, és bájos, lassú átmenettel emelkedik fel az irreálisba, a mese világába. De a legszebb benne az, hogy ennek a mesevilágnak minden kis tündére, minden óriása magyar tündér és magyar óriás, középpontja a vitéz magyar huszár évszázados legendája, és az óperenciás tengeren túl is magyar levegő lebeg. János Vitéz a magyar folklór legszebb felemelkedése a művészi síkjába. (346. o.)
A magyar irodalomnak vannak sokkal nagyobb szabású alkotásai, mint a János Vitéz. De a János Vitéz az, amit az ember szeretne odaajándékozni külföldi ismerőseinek, hogy megérezzék a magyar népjelleg melegségét, humorát, semmihez sem fogható báját, hogy megérezzék a magyar szív verését. Ebben a műben csodálatosan együtt van a magyar föld valósága és a magyar lélek álma. (347. o.)
Ha az Ezeregyéjszaka dzsinnjei egy nap felkapnák Magyarországot, és elvinnék távolabbi egekbe, úgyhogy a helyén nem maradna semmi más, csak Arany János tizenkét kötete, ezekből a mágikus könyvekből maradék nélkül ki lehetne olvasni a magyarság eidoszát. Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet…(358. o.)
Mert „barázda helyébe szántván sorokat”, úgy művelte a nyelvet, mint a földművelő a földjét: nem a titáni fantázia vad alkotóerejével, mint előtte Vörösmarty és utána Ady, a másik két nyelvalkotó – hanem kiápolva belőle minden kalászt, mely magyar földben sarjadt, türelmesen. (374. o.)
  • (A 19. század vége irodalma:)
Az új polgári társadalomról senki sem beszél. Annál többen írnak a parasztságról. Minél kevesebbet tesznek érte, annak többet írnak róla. A magyar paraszt glorifikációja, nagyszerűségének, józan eszének, humorának, szívének és magyarosságának a bemutatása Petőfivel indult meg, és a népies nemzeti irány egyik legfontosabb programja volt. Petőfi és kortársai ugyanakkor tenni is akartak, és tettek is a nép érdekében. A [tizenkilencedik] század végi nemzedékre csak a glorifikáció marad. (389. o.)
[Arany János] Toldi-parasztja, ha nem is volt a való, hát annak égi mása, semmi esetre sem meghamisítása a valóságnak. De amint az évek haladnak, a paraszt sorsa egyre ragyogóbb lesz színpadon és költészetben, és egyre sivárabb a fátalanított, szikes Alföldön, a Dunántúl végtelen nagybirtokain, a Székelyföldön, ahol a román bankok elvásárolják a lába alól a földet. (390. o.)
Mikszáth derűje, előadásának a bája csaknem elfödi azt a mélységes kiábrándultságot, eszménytelenséget, sőt itt-ott cinizmust, ami a mikszáthi világkép alapja. (403. o.)
Az anekdotamondás a titka Mikszáth csodálatos stílusművészetének. Vannak írók, akik a szemükkel írnak, látják a leírt jelenetet. Vannak, akik a fülükkel, melyben előrecseng a teljesítendő ritmus. Mikszáth a szájával írt – minden sora magán hordja az élőszóbeli elbeszélés közvetlenségét. (404. o.)
A Mikszáth-képnek semmi sem árt annyira, mint sok hűséges követője. (404. o.)
  • (Péterfy Jenő irodalomtörténész:)
Előtte kritikus és irodalomtörténetíró a meghatottság pátoszával vagy az ostorozó gúny staccatóival beszélt az irodalmi jelenségekről, de mindenképpen egy síkon állónak mutatkozott velük. Péterfy az első magyar kritikus, akinek irodalomszemlélete a kívül- és fölülállás jegyében áll. Péterfy fiktív, de szükséges kulturális magaslatról nézi, távolról, de igen pontos látcsőn át az irodalmi jelenségeket. A magyar irodalom nagyjai számára már nem tekintélyes nagybátyák, akiket kegyelettel emleget a hálás utód, kicsinyei már nem bosszantó férgek, akiket el kell tiporni: jelenségek ők, kicsik és nagyok egyformán, akikkel szemben egy kötelesség van, a megértés. (411. o.)

Lásd még

szerkesztés
  • Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1972 (5. kiadás).