Ady Endre

Ady Endre
Lásd még
	Szócikk a Wikipédiában
	Művek a Wikiforrásban
	Művek a Project Gutenbergben

Ady Endre (1877–1919) magyar költő, publicista.

Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,

A Minden kellett s megillet a Semmisem.

Hunn, új legenda

Idézetek

Igen: élni, míg élünk, Igen: ez a szabály. De mit csináljunk az életünkkel, Ha fáj? (Élni, míg élünk)
Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese.
Megtanultam, hogy a szerelmi bánat legkisebb a világon.
Bár zord a harc, megéri a világ, Ha az ember az marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.
... tizennégy évesnek érdemes lenni, ha már az ember egyszer kénytelen élni, s igazán gyönyörűeket csak tizennégy éves ember lát az életben.
A szalonokban a könny is hamis, az utcán hű az őrült kacaj is.
Legkülömb ember, aki bátor. S csak egy külömb van, aki: bátrabb.
... az Élet helyett nem jöttek csak órák.
Mert a világ siet s most kerül dülőre: érdemesek vagyunk életre s jövőre?
Király vagyok, s te királyné, trónunk sohse lesz nekünk? Döcög, döcög az ócska konflis és mi sápadtan reszketünk.
Meghal minden és elmúlik minden, a dics, a dal, a rang, a bér. De él az arany és a vér.

Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit aki különb mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen mintha itt sem lettünk volna.

Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.

Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal, és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!

Nagyváradi Napló - 1902. január 31.

Levél-féle Móricz Zsigmondhoz

Adassék e levél Móricz Zsigmond úrnak,
Kit most érdemelten, szépen koszorúznak.
Koszorút nem viszek, írás megy helyette,
De ott leszek mégis, míg élek, mellette.
(...)
S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni,
Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.

A Tűz csiholója

Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.

Csokonai Vitéz Mihály

...
Add, óh, Uram, ki vagy, vagy nem vagy,
Rossz hátam alá a karod:
Úgy emelj fel innen magadhoz,
Ne lássanak a magyarok.
...

Bús sorok, verszakok

A mi gyermekünk

Bús szerelmünkből nem fakad
Szomorú lényünknek a mása,
Másokra száll a gyermekünk,
Ki lesz a vígak Messiása,
Ki majd miértünk is örül.

A vár fehér asszonya

Konganak az elhagyott termek,
A bús falakról rámered
Két nagy, sötét ablak a völgyre.
(Ugye, milyen fáradt szemek?)

...

(Csak néha, titkos éji órán
Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)
A fehér asszony jár a várban
S az ablakokon kinevet.

A könnyek asszonya

Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Hiába kísértsz hófehéren

S míg libeg búsan, szerelemben,
Én kikacagom kósza árnyad,
Felé fúvok: menj, elbocsátlak.

Ima Baál istenhez

Óh, Baál, Nagyúr, ez az irgalom-óra.
Mi itt a gályán most hozzád kiáltunk.
Nézz hát reánk, reánk, két kárhozóra.
Nem énreám. Hisz én mi vagyok? Féreg.
Pártütő isten, összetépett lélek,
Elesett titán. De itt van a párom:
Kegyetlen, nagy Baál, jóságodat várom.
Bús asszony-ember, de lelke Nap üszke

A tó nevetett

Alkonyban szálltunk
Együtt a tavon,
Idegen ölű,
Ringató ölű,
Félelmes ölű,
Mélyvizű tavon.
Régi kínoknak
Bús köntösében
Úsztunk a tavon
S az éjre vártunk.
....
Ő néz, néz reám
És búsan tekint
És vágyón tekint
A partok fele.
....
Bús kínok alatt
Járni, szenvedni,
De lenni, lenni.

A Léda szíve

Boszorkák dobáltak meg
A bús csodáknak ligetében.
Én nem féltem. Én sohse féltem.
De a szeretőm elszaladt.
Szép szeretőm: az ifjú Mosoly.

Sziveket dobtak a boszorkák.
Én nem féltem. Én sohse féltem.
A bús csodáknak ligetében
Állottam búsan, egyedül.
A ködből hulltak a szivek,
Csúnya, kicsiny, kemény szivek

Léda Párisba készül

Mondd meg néki, hogy te küldted
Magad helyett bús fiadnak,
Kis szerelmét az életnek
Ne vegye még tőlem el.

Vén faun üzenete

Bús maskarája a világnak,
Apolló, a faun-mezű:
Üzenek néked, Léda. Várlak.

Ének a porban

Ám néha mégis szóljon az ének
Bús ég-vivásnak, átok-zenének,
Csalogatónak. Hadd jöjjön más is,
Lalla, lalla,
Rokkanjon más is, pusztuljon más is.

Lelkek a pányván

Ha láttok a magyar Mezőn
Véres, tajtékos, pányvás ménet:
Vágjátok el a kötelét,
Mert lélek az, bús, magyar lélek.

A lelkek temetője

Ez a szomorú magyar róna,
Halálszagú, bús, magyar róna,
Hány megölt lélek sikoltott
Bús átkot az egekig róla.

Ismeretlen Korvin-kódex margójára

Sírás és panaszkodás

A mi mondanivalónk nem sok: értjük a magyar Athén fórumát, halljuk a szittya paripák prüszkölését. Tehát újból Európa ellen mentek, lovas magyarok? Az Időre röhögtök, miért legyen másként, mint Szvatopluk után: szent Ázsia nevében törtetni fogtok előre.

Mi, fanyar igricek, azonban kiáltunk még egyet hozzátok. Omlásra készülő vérünket az egekig kiabáltatjuk föl: mit tettetek velünk? Mi komolyan vettük az Időt, mi 1896-ban komolyan 1896-ot írtunk, ti nem, ti csak 896-ot éreztetek akkor is. Meghurcolt benneteket ezer esztendő, át- és átitatta véreteket kun vérrel, tatár vérrel, szláv vérrel, örmény vérrel, görög vérrel, germán vérrel, oláh vérrel. Ti már nem lehettek Koppányok s Gyulák, s ti Koppányok s Gyulák vagytok mégis.

...

Idealisták és gonosztevők összeálltak, álság levegőköveiből várakat csináltak, teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa.

A Nyugattal szórványosan már régen elmátkázódtak itt lelkek, Magyarország durva embermatériájából már kicsillant egy sereg differenciálódásra érett és alkalmas molekula. A nagy Humbug nem Európának ártott meg, a hazugságot itthon hitték el. Miért hazudtak már az apáinknak, és miért adták a hazugságot tovább? Minekünk váltig azt mondták, hgoy itt Európa van, kultúréletre készültünk, s megfeszített idegekkel rángattuk magunkat egyre előbbre.

Róla írta

Szerb Antal

Ő volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe jutottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani. Az egész nemzedék köréje csoportosult, olyannyira, hogyha a régi egyéniségtisztelő iskola hívei lennénk, Ady Endre koráról kellene beszélni. Adyban volt valami prófetikus, volt benne valami a „jelből, amelynek ellentmondatik”. Az első pillanattól kezdve, amint feltűnt, egyszerre formát kapott az addig kaotikus irodalmi tudat: Ady neve két ellenséges táborra osztotta az embereket, egyszerre mindenki pontosan tudta a helyét. Olyan volt Ady, mint a kő Jókai regényében, mely belehull az olvadt kristály tavába, és egyszerre bazaltoszlopok sorakoznak az égfelé. Jelentősége messze elhagyta az irodalom határait, és a pro vagy kontra Ady-állásfoglalás politikai és világnézeti felfogások elkeseredett szembenállását váltotta ki. A pro-Ady táborban most tudatosodott és vált mondhatóvá a század egész új tartalma, és az új tartalom által felébredt a kedélyesen alvó magyar élet – itt volt a harc, amiért harcolni lehetett. A nemzedék többi íróját is Ady Endre magyarázza meg – nem mintha Ady hatása nagyobb kortársaira jelentékeny lett volna, hanem, mert nem lettek volna azok, akik, Ady Endre aurája nélkül, az Ady körüli harcok, az Ady által megindított nagy áttörés, az Ady mögé csoportosuló társadalom lendülete nélkül.

József Attila

Téged siratlak, büszke sirató.

Az Isten sem néz többé immár hátra

És hull a rokkant, tömzsi kis tanyákra,

Ó Ady, a magyar Ugarra hull a hó.

Kosztolányi Dezső

1929-ben A Toll c. folyóirat körkérdést intézett költőkhöz, írókhoz: mit jelent Ady öröksége számukra. Kosztolányi válasza volt az Írástudatlanok árulása.

Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről /részletek/

„Ady – ez tagadhatatlan – elsősorban, mint politikai költő híres, emlegetett. Művészi szempontból itt támadható legerősebben. Az írástudatlanok, akik egy költőt mindig az életkörülményei és a témái szerint ítélnek meg, nem pedig a belső mivolta, vagyis a művészete, a formája alapján, szeretik Petőivel együtt emlegetni, melléje, sőt magasan föléje helyezni.

Ady prózája csak a hírlapi vitában melegszik föl, különben csikorgó, kurta lélegzetű, emberei papirosfigurák. Petőfi tanult fő, literátus, a betű tisztelője, Shakespeare ihletes fordítója. Adynak a francia szellem a pórusáig se hat, műveltsége újságírós, értesültsége kávéházi. Petőfi, aki sohase látta a tengert, és Ausztrián kívül nem járt külföldön, világvárosi jelenség. Ady, minden Párizs-rajongása ellenére, nem az. Petőfi nyugat-európai formában fejezi ki, hogy magyar. Ady melldöngető, magyarkodó formában fejezi ki, hogy nyugat-európai. Politikai verseit többnyire megrendelésre írta a napilapok tárcarovatába, vagy a Galilei-kör március 15-i ünnepére, mintegy versenyezve Ábrányi Emillel, aki ezen a napon csengőbb rímekben és ötletesebb formában a másik, jobboldali tábort szolgálta ki…

Hallom a vádat, hogy kipécézett idézetekkel bármely költőóriást meg lehet semmisíteni. Hajlandó vagyok a kétkedőket több óráig hasonló idézetekkel szórakoztatni. Most pedig azt az ellenvetést hallom, hogy a részletek nem számítanak, csak az egész, s egy igazi zseni nem is törődhet a szókkal, mint holmi szóbogarász. Kérdezem: mivel törődik az igazi zseni, aki véletlenül ír is, ha nem a szókkal? Talán a lombfűrészeléssel? Vagy a lóidomítással? Vagy talán az Élettel, a nagy, véres Élettel, melyről sohase tudni, hogy zenés kávéház-e vagy szerkesztőség?... Csak jelszavai keringenek, de szavai nem váltak vérré, mint Petőfié vagy Aranyé. Nyelve sokszor ízesen magyar, de szókincse nem gazdag. Azok az újítások, amelyekkel kísérletezett összetételei, elvonásai nem szerencsések, többnyire kiagyaltak, mesterkéltek. (pl. Tavasz-várás, Csók-kunyhó, göth, hars, stb.)

Kevés költő hagyott maga után annyi selejtest, művészileg idétlent és modorost. Mégis jelentős tehetség volt. Maradandót alkotott azzal a harminc-negyven versével, mely pályája szerencsés termékének tekinthető. Nem tündököl a lángész kápráztató fényével. Helye nincs is se Petőfi, se Vörösmarty, se Berzsenyi mellett, csak az érdekes csonka nagy tehetségek között. Akadhatnak olyanok, akik ezután is sokkal elnézőbben látják alakját. De lehetetlennek tartom, hogy a művészetre fogékony, tisztafejű emberek között nagy különbségek tátonganának megítélése tekintetében.

/Kosztolányi feljegyezte, hogy az Adyt bíráló cikkei után életveszélyes fenyegető leveleket kapott./

Tóth Árpád

Meghalt az Élet, és elmúlt a Harc –
Figyelsz-e még e tespedt, tompa csendre?
A sír mélyéből, büszke, dacos arc,
Figyelsz-e még ránk, harcos Ady Endre?

...

Ha igazán szerettél, nézz le ránk,
Oszlopnak gyúlva sorsunk síri éjén:
Járj előttünk, dicsőült Égi Láng,
Élni akaró bús halottak élén!

A Napkelet lexikona

Ady Endre

Ady 1. Endre (1877-1919). Költő. Szilágy-megyei köznemes ivadék. Debrecenben újságíró lett. Első verseskönyve is ott jelent meg 1899-ben. Majd Nagyváradon folytatta hirlapírói tevékenységét. 1904-ben megyéje támogatásával egy évre Párizsba utazott. Erre az időre esik megismerkedése a modern francia lírával. Költői stiljében nagy változás állt be, újhangú költeményei már a főv. lapokban jelentek meg. A még Nagyváradon 1906-ban megjelent második verseskönyve, után költeményeinek harmadik gyűjteménye már Bpesten került kiadásra 1906-ban Új versek címmel. Ez, vmint a két évvel később megjelent Vér és arany c. kötet az irodalmi érdeklődés középpontjába állítota. Esztétikai és politikai hadakozás indult meg körülötte. Az 1908-ban megindult Nyugatnak kezdettől fogva főmunkatársa, majd szerkesztője volt s ezzel is zászlajává lett az új irodalmi törekvéseknek, noha A. az irányítást másokra bízta s a vil.-háb.-ig jobbára v. külföldön. v. szülőhelyén tartózkodott. 1911 óta mind gyakoribb szanatóriumi kezelést kívánó betegség sorvasztotta szervezetét. 1915-ben nőül vette Boncza Bertát, 1918-ban a forradalom már súlyos betegen érte. Az ekkor alakult Vörösmarty-Akadémia elnökévé választották. A köv. év januárjában elhunyt. Mindazok a közkeletűvé lett fogalmak (»holnaposok«, »nyugatosok«), melyek két évtized óta irodalmi kritikánkban napirenden vannak, A. működéséhez fűződnek, noha jelentőségét épen egyéni elkülönülése, költői világképének szuggesztiv ereje és nyelvének gyökeres újsága adja meg. Nem utánozható voltát épen utánzóinak légiója tette nyilvánvalóvá. Hatása új, romantikus lírai lendület felszabadításában mutatkozott meg. Lezárt költői pályájának esztétikal és kritikai birtokbavételét máig megnehezíti az a körülmény, hogy művészetének világnézeti és politikai elemei radikális törekvések gyujtó anyagául szolgálnak. A. jellegzetesen dekadens egyéniségéből hiányzik a művészi és erkölcsi koncentráció amaz ereje, mely tehetsége iránt a nemzet egyetemét tiszteletre kényszeríthetné. Igen kiterjedt irodalom foglalkozik A. művészetével és életével. Külföldi nyelvekre való fordítása is egyre nagyobb méreteket ölt.

(1927, 9. old)

Nagy László

A föltámadás szomorúsága

Akik Ady Endrét az öröklétben sértegetik, a tőrdobálóknak ne legyen irgalom. Nem fönséges, nem szent merénylők, csak a tűrhetetlen nagyság ellen fenekedők. Labancnak is rosszak. Nem kapván mesteri áldást beállnak a gyötretőkhöz. Iskolás mérlegeken hogyan is lehetne lemérni a nagy cethalat, akitől megőszült a tenger.

Mondják, ez alig művészet, inkább téboly, parázna nyihogás, vörös hahota. Akiknek ország nem fáj, azoknak: póz-magyarság, akiknek semmi se fáj, azoknak póz-emberség. Póz-e, ha embert is magához mérhetőt kíván?
(…)
Mondják, a Léda párizsi kalapja árnyékot vetett agyára, úgy utazott példákért a Romlás Virágaihoz. Mondják, utazott megkésve, mert a Baudelaire-versnek, mint az ökörvérszínű mellénynek, divatja múlt. Simítsa meg rángó szánkat a mosoly. Uraim, a benső tartást lemásolni máig sem lehet.
(Nagy László: Versek és versfordítások I. kötet. (330–331. oldal.) Holnap Kiadó, 2004; ISBN 963 346 637 7)

Külső hivatkozások

A Wikipédiában további információk találhatóak

Ady Endre témában.